Mészáros András, a szerelem filozófusa

Hogyan lesz valakiből filozófus? Bevallom, mindig izgatott a kérdés. Mindig azt gondoltam, a filozófus csak bölcs ember lehet, márpedig egy fiatal ember hogyan képzelheti magáról, hogy ő bölcs? Mainapság csak úgy lehet valakiből filozófus, ha elvégzi az egyetemet. Bölcs öreg fejjel pedig nemigen szokott az ember lánya, fia egyetemre jelentkezni, csak szeles fiatalon.

Mészáros András filozófussal, a Comenius Egyetem bölcsészkarának professzorával beszélgettünk egy csésze kávé mellett közvetlenül, nyíltan mindezekről a kérdésekről és a szerelemről, amely az élet egyik legnagyobb titka.

Mészáros András (© mtag.sk)

– Egy csallóközi kis faluban, Bélvatán született. Hogyan értékeli a gyermekkorát?

– Az akkori falusi élet sokban különbözött a mostanitól. Mi, gyerekek szabadok voltunk, játékosak és pajkosak. Kergettük a lányokat, benéztünk a szoknyájuk alá, így igencsak korán szert tettünk bizonyos tapasztalatokra. Persze kötelességeink is voltak, hiszen a ház körül mindig akadt számunkra munka. Nekem mint a legidősebbnek gyakran kellett vigyáznom az öcséimre. Fellengzősen hangzik, de eme életmódnak köszönhetően a testünk és a lelkünk rugalmassá vált. Egyébként egyszerű, átlagos falusi család volt a miénk. Édesapám vasasként dolgozott az építkezéseken, de, sajnos, elég fiatalon elvitte őt egy rákos agydaganat, édesanyám pedig a szövetkezetben dolgozott. Három gyermeket eltartani még a szocializmus éveiben sem volt egyszerű feladat. Nyaranta az öcséimmel rendszeresen diákmunkát vállaltunk, ami a hasznunkra vált. Szembesültünk a fizikai munkavégzés hátrányaival, és így fontosabb lett számunkra a tanulás.

– Mikor merült fel Önben, hogy ezt a nem mindennapi pályát választja?

– Az ember életében a legnagyobb dolgok véletlenül jönnek. Amikor még a Pozsonyi Általános Műveltséget Nyújtó Középiskola (mai Duna Utcai Gimnázium) padjait koptattam, véletlenül sem fordult meg a fejemben, hogy egyszer még filozófiával fogok foglalkozni. Sok minden érdekelt, de legjobban a képzőművészet. Felvételiztem a képzőművészeti főiskolára, de mivel kudarcot vallottam, egy évig raktárosként dolgoztam. A következő évben ismét ott voltam, de mikor összehasonlítottam a munkáimat a többiekével, be kellett látnom: az Isten adta tehetség belőlem hiányzik. Más utat kerestem, ezért döntöttem a magyar nyelv és irodalom mellett. Azon az éven – hosszú idő után – filozófiával is lehetett szakpárosítást kialakítani, és mivel „egzotikusnak” tűnt, ezt választottam.

– Ki volt az, aki életére nagy hatással volt?

– Egész életemben csak egy igaz barátom volt, aki előtt meg tudtam nyílni, és képes voltam őszintén felvállalni magam. Három évvel idősebb volt nálam, de ugyanarra a szakra jártunk. Mozi, könyvek, lányok – mindent meg tudtunk beszélni egymással,és bevallom, kicsit nevelt is. A másik fontos ember Zeman László, aki a mai napig kedves barátom. Ő a tanárom volt az egyetemen, és bizony az első évfolyamban megpróbált eltanácsolni. Negyedévesként viszont már ő ajánlott szakdolgozattémát. Később is meg-meglátogattam őt az egyetemen.

Már tíz éve a Szlovák Tudományos Akadémián dolgoztam, amikor felajánlottak egy helyet a Comenius Egyetem magyar tanszékén (ahol húsz évvel korábban végeztem). Nem voltam biztos abban, hogy helyesen döntök-e, ha igent mondok. Életemben először tanácstalan voltam, s ma már tudom: tudós tanárom jó tanácsot adott, amikor az „igen”-t támogatta.

– Egyetemista éveiben csatlakozott az Ifjú Szivekhez...

– Tizenöt éven át voltam a táncosa az együttesnek. Eredetileg a barátnőmet kísértem el a válogatásra, de engem is maradásra bírtak. Életem egyik legjobb iskolája volt, mert előtte kifejezetten mafla voltam: féltem a nőktől. Amikor az ember megtanul mozogni a színpadon, szerepelni, akkor rájön, hogy a valós életben is szerepeket játszunk, és az a sikeres, aki jól játssza a szerepeit. Egyébként utólag rájöttem, hogy táncolás és tánc közt óriási a különbség. Táncolni bárki megtanulhat, de a táncnak szuggesztív kifejezőereje van, mikor a ritmus, a mozgás, a dallam és az érzelem összhangba kerül. Ráadásul a Szivek szabadságot adott, hiszen a vendégszereplések alkalmával megismerhettük a vasfüggöny túloldalán lévő világot.

– Nem fordult meg a fejében, hogy nem száll fel a hazafelé tartó buszra?

– Nekem akkor már családom volt. A feleségem (akit a Szivekben ismertem meg) és a kislányom itthon vártak rám. Nekem ők voltak a legfontosabbak, s nyugodtam felvállalom: papucsférj voltam. Talán tizenhat éves lehetett a nagyobbik lányom, amikor először fellázadtam. Ám ekkor sem követeltem nagy változásokat a családi életünk rendszerében, csupán azt, hogy végre rajtam kívül más is mosogasson. Minden rendben is volt egészen addig, míg egy kényes pillanatban gyarlónak nem találtattam. Alapvetően fatalista vagyok: hiszek abban, hogy aminek meg kell történnie velünk, az előbb-utóbb bekövetkezik. Mi, emberek nem abban különbözünk egymástól, hogy miképpen éljük az életünket, inkább abban, hogy hogyan rontjuk el. Sajnos, mi, férfiak nem mindig tudunk racionálisan gondolkodni, és az, hogy vállaljuk a felelősséget tetteinkért – nem mindig elég. Huszonöt év után váltunk el, de a feleségemmel a mai napig megmaradt a baráti viszony. Visszaköltöztem a szülőfalumba, ahol egyedül élek ugyan, de nem magányosan.

– Egyébként fél a magánytól?

– Ezt így nem mondanám. A Rák jegyében születtem, és ránk jellemző, hogy nehezen viseljük, ha hiányzik az életünkből a gyengédség, az érzékiség – és a társ, aki érzelmi biztonságot nyújt. Nem vagyok macsó típusú férfi, legbelül ott van bennem a simogatásra éhes kisfiú. Mostanában próbálok ismét jógázni, remélem, segít majd meglelni a lelki nyugalmat.

– Milyen a kapcsolata a lányaival?

– Mivel kiskorukban én tudtam velük több időt eltölteni, jó kapcsolat alakult ki köztünk. A nagyobbik, aki közgazdász, ma már harmincnégy éves. Neki két csodálatos unokát köszönhetek. A kisebbik lányom – aki nyolc évvel fiatalabb a nővérénél – etnológia szakon végzett. Vele már kevesebb időt töltöttem, mert megbetegedtem, és gyakran voltam szanatóriumban. Egyébként soha nem voltam babusgatós apa, inkább elfogadó és engedékeny. Azt vallom: nem kioktatni kell, hanem példát mutatni! Részben ennek köszönhető, hogy a lányokkal tabuk nélkül meg tudtunk beszélni mindent. A néptánc iránti elkötelezettség is közelebb hozott bennünket egymáshoz.

Ma már a lányom az unokáimnak mondja: „Beszéljétek meg inkább a papával!” Bevallom, egy idő óta a lányaimtól kérek tanácsot apró gondjaimban. És bölcs útmutatásokat kapok tőlük! Figyelik a baklövéseimet, de kéretlenül nem avatkoznak be az életembe.

– Azon kevés emberek közé tartozik, akik nyíltan felvállalják betegségüket. Nem volt eleinte halálfélelme?

– Mikor diagnosztizálták a tüdőbetegségemet, a kezelőorvosom nyíltan elmondta, mi vár rám. Csak volt egy félreértelmezhető mondata, mely szorongással töltött el. Ezen az éjszakán azt álmodtam: egy üres, kihalt épületben bolyongok, melynek folyosóját ajtók szegélyezik. Beléptem az egyiken, pedig éreztem, hogy belül nagy veszedelem vár rám. A terem közepén egy mezítelen nő állt, háttal nekem. Tudtam, hogy ő a Halál, hiszen az szinte minden kultúrában nőnemű. Odaléptem hozzá, és anélkül, hogy szembenéztem volna vele, kultúrálatlanul, megalázó, ősi módon magamévá tettem, és kijöttem az épületből. Ezzel legyőztem a szorongásomat – és a betegségemet. Kontrollokra még visszajárok, de teljes értékű életet élek.

– Utólag szokott töprengeni a múltbéli döntésein?

– Jó a memóriám, sok mindenre emlékezem, de inkább nosztalgiázni szoktam. A filozófiában van egy metafizikai tétel, hogy az ismétlés lehetetlen. Borgesnek van egy gyönyörű novellája, mely arról szól, hogy egy elképzelt osztrák író leírja még egyszer a Don Quijotét, és amikor szóról szóra lemásolja, kiderül, hogy nem ugyanaz. És ha nem ugyanaz, akkor felesleges tépelődni rajta. Amikor rájövök, hogy hibáztam, hangosan üvöltök magamra, de semmissé tenni már nem tudom.

Mészáros András a lányaival a Tátrában (© mtag.sk)

– Az egyetem magyar tanszékének oktatójaként, eddig tizenkét nagy sikerű könyvet publikált. A szakmai elismerést azonban filozófusként vívta ki magának.

– Az, hogy van érzékem a filozófiához, csak később vált nyilvánvalóvá. Miután kezembe vettem a diplomámat, és felálltam a katedrára, úgy éreztem: a sokéves tanulás ellenére semmit sem tudok a filozófiából. Talán öt év is eltelt, mire kezdtem úgy érezni, hogy valamit sejtek belőle. Egyre jobban beleástam magam a magyar filozófiatörténetbe, mely a kutatási területem, de filozófusnak még mindig nem tartottam magam. Egyszer, amikor kórházban voltam, nagyvizit előtt olvasgattam, majd mikor az orvosok a főorvossal az élen bevonultak, én tiszteletem jeléül letettem a könyvet. A főorvos úr felvette, belelapozott, és megkérdezte:

– Maga filozófus?
– Igen, filozófiával foglalkozom.
– Akkor Ön filozófus!
– Ezt tanultam, ezzel foglalkozom, de ha valaki valamit csinál, még nem jelenti, hogy az is!  – válaszoltam. Ekkor ért az igazi meglepetés, mert a főorvos úr ledobta a könyvet, és kirohant. Lehet, hogy magára értette...

Nemhiába mondta már több gondolkodó, hogy a legjobb filozófusok a humoristák. Mindig is volt bennem egyfajta félelem azokkal szemben, akikből hiányzik a humorérzék. Veszélyesek, mert túl komolyan veszik önmagukat.

– Egyszer valahol azt a jelzőt olvastam Önnel kapcsolatban, hogy „nőgyűlölő”...

– Az egész egy félreértés, ami számomra azért kellemetlen, mert mindig nagy tisztelője voltam a szebbik nemnek. Még a kilencvenes évek elején, a Kalligram első számának előkészítése során felkértek, hogy publikáljak a nyitó példányban. Mivel éppen ekkor dolgoztam a szerelemről szóló könyvemen (Arisztotelész esete Phylisszel), melynek az egyik fejezetét a fiatalon elhunyt, igen tehetséges Otto Weiningernek szenteltem, magától adódott, hogy bemutatom azt az elméletét, melyben a nőt a metafizikai semmivel azonosította. (Ennek köszönhetően aztán ő lett a modern kori feministák ellenfele.) Ugyanakkor ő volt az, aki először kimondta: az, hogy kedvezőtlen kép alakult ki a nőkről, nem az ő hibájuk, hanem elsősorban a férfiaké. Miután megjelent ez az írás, a Kalligram kiadó kapott egy nagy terjedelmű levelet, melyben férfisovinizmussal vádoltak meg. Pedig pusztán abból, hogy foglalkoztam Weininger nézetével, még nem vonható le a következtetés, hogy egyet is értek vele. Egyébként sajnálom a levél íróját, mivel soraiból áradt a keserűség. Valószínűleg rossz tapasztalatai lehettek, nem találkozott tiszta, őszinte férfi-nő kapcsolattal.

– Nem is volt további visszhangja az esetnek?

– Három hónappal később a Magyar Filozófusok Első Világtalálkozóján vettem részt. A könyvárusító standoknál nézelődve rábukkantam egy kiadványra, melyben az én publikációimból is szerepeltek idézetek. Viccelődve megkérdeztem a kiadó képviselőjét: nem kaphatnék-e rá árkedvezményt, ha már egyszer akaratlanul is hozzájárultam a könyvhöz. Mire ő kedvesen felajánlotta, hogy nekem ajándékozza. Erre megszólított a mellettem nézelődő fiatal hölgy, hogy olvasta a Kalligramban megjelent írásomat. Megkérdeztem, hogy dühös-e rám. „Önre nem, de Weiningerre nagyon“ – válaszolta mosolyogva.

Két és fél évesen édesanyámmal

– Lehetséges, hogy a férfiak azért ágálnak a női egyenjogúság ellen, mert félnek, hogy ezzel elvesztik a rájuk osztott „védelmező” szerepét?

– Már régen elveszítettük ezt a szerepünket. Ha megnézzük a Don Juanról szóló műveket, a XVII-XVIII. századiakban még igazi macsóként jelenik meg, aki minden nőt hanyatt dönt. A huszadik századi Don Juanok már menekülnek a nőktől, azoknak kell megtenni feléjük a kezdő lépést. Ami mára Don Juanból megmaradt, az a szabadság szeretete. Se több, se kevesebb.

– Egyébként honnan jött az ötlet, hogy a szerelemről ír könyvet?

– Kicsit talán furcsának tűnhet, de egy fogadás eredményeként született meg az „Arisztotelész esete Phylisszel“. Még a Szlovák Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetében dolgoztam, amikor 1989 őszén egy baráti összejövetelen a szerelemről beszélgettünk.

Én megkérdőjeleztem, minek ez a felhajtás, nem is olyan nehéz a szerelemről írni. Három hónap múlva meg is jelent az első tanulmányom a témában, és végül egy kötetnyi gyűlt össze.

– Milyen volt a könyv fogadtatása?

– A tanulmány megjelenése után – egyébként ez még szlovák nyelven íródott – az első kritika a Slovenské pohľadyban jelent meg. A cikk írónője az egekig magasztalt benne. Véleménye szerint rendkívül ritka az a pozitív hozzáállás, ahogy a nőkről írok. Később, amikor 2000-ben magyarul és szlovákul párhuzamosan megjelent „A transzcendencia lehelete“ címmel a könyv bővített kiadása, mindkét nyelven csupa jó kritikák jelentek meg róla.

– A Comenius Egyetem professzoraként előadásokat tart az egyetemen „Szerelem a filozófia- és irodalomtörténetben” címmel. Miért kapott ilyen kitüntetett figyelmet pont a szerelem?

– Nemigen van nagyobb hatalom a szerelemnél! Ha megnézzük az irodalomtörténetet, az irodalomnak alapvetően két témája van: a szerelem és a halál. Ezzel a kettővel függ össze minden, hiszen a nagy szerelmi történetek mind halállal végződnek. Az igaz szerelem sorsszerű dolog: az ember nem választhatja meg az idejét, egyszerűen berobban az életünkbe. Amikor elkezdődik egy szerelem, mindannyian egyfajta érzelmi tudással, empátiával lépünk belé, de ha nem tudunk jól gazdálkodni a tőkénkkel, akkor bizony elfogy, és ezzel véget ér a szerelem. Ez a szerelem általános lefolyása. Biztosan vannak emberek, akiknek sikerült egyből megtalálni a sors által nekik rendelt társat, de ők vannak kevesebben. Állítólag minden férfi számára létezik a végzet asszonya, a femme fatale. Viszont ezt én mindig összekapcsolom egy másik mondással, mely szerint: akit az istenek szeretnek, azt elküldik a mennyországba és a pokolba is. A végzet asszonya ezeket is magával hozza, és ha rátalálunk, meg kell köszönnünk a sorsnak. A szerelem nem csupán boldogság! Gyakrabban fájdalom, kínlódás, szenvedés. De még ez is szép benne. Én személy szerint hálás vagyok a sorsnak, hogy átélhettem.