Hrbácsek-Noszek Magdaléna élete szorosan összefonódik a hivatásával. Számos könyve jelent meg. Amikor a beszélgetést készítettük, éppen a regionális nevelésről szóló egyetemi tankönyvét fejezte be. Nyáron egy újabb kiadvány van soron: egy szakácskönyv, jellegzetes mátyusföldi receptekkel.
– Értékmentésben nincs olyan, hogy majd – kezdi. – Ezt egy életre megtanultam. Egyetemista éveim alatt egy alkalommal Cs. Nagy Lajos tanár úrral beszélgettem az archaikus népi imádságokról. Elmondtam, hogy nagyon szép archaikus siratóénekek vannak Nagymácsédon is. Majd összegyűjtöm ezeket, de csak, ha befejeztem az egyetemi tanulmányaimat... A majdból az lett, hogy meghalt az az egyetlen néni, aki még ismerte ezeket a siratóénekeket. Akkor megfogadtam: ha megvillan egy ötlet, akkor nincs majd, mert lehet, hogy soha többé nem tér vissza az alkalom. Idén nyáron a hagyományos mátyusföldi ételekről szeretnék egy monográfiát írni. A falvainkban még élnek asszonyok, akik rendszeresen készítik ezeket.
– A nagymácsédi múzeum története szorosan összefonódik személyes sorsával – és a regionális neveléssel egyáltalán.
– Néhai édesapám, Noszek Ferenc abban az időben Nagymácséd polgármestere volt, én meg a helyi alapiskolában tanítottam. Egy bácsi régi mezőgazdasági eszközöket hozott be a községházára, amiket sajnált kidobni. A Nagymácsédi Közlöny szerkesztőségi ülését tartottuk éppen. Lefotóztuk a tárgyakat, és Szanyi Mária kolléganőnk írt róluk egy cikket. Aztán gondoltunk egy merészet: a községi hivatal mögött volt egy régi épület, amelyet nyolc hónap leforgása alatt felújítottunk, és múzeummá alakítottuk. A megnyitás még a nyelvrendőrség fénykorának idejében történt. Van ehhez egy adalék: a „múzeum” megjelölést, ami, ugye, nemzetközi, kétnyelvűsítették – rovásírással is felírták az épületre... A nyelvrendőr meg csak fotózott, fotózott, és semmit sem értett. A mezőgazdasági eszközök a padlástérben kaptak helyet. Utána elkezdtünk kutatni, s rájöttünk, hogy az ötvenes években régészeti kutatásokat folytattak Nagymácsédon, és honfoglalás kori magyar sírokat is találtak. A leletek zsákokban Nyitrára kerültek. Elmentünk a nyitrai régészeti hivatalba, és a leletek egy részét kikölcsönöztük. Rekonstruáltunk egy honfoglalás kori magyar sírt. Lovassír, és benne találhatók a magyarok rettegett fegyverének, a visszacsapó íjnak a megmaradt darabjai. A vitrinekben pedig a sírokban talált tárgyak: övcsatok, gombok, nyílhegyek...
– Nagymácséd már a honfoglalás idején létezett?
– Férfi-, női és gyermeksírokat találtak, összesen negyvennyolcat. Ez azt jelenti, itt település állt! Nem csupán átvonultak erre az őseink, itt már a honfoglalás korában magyarok éltek. Nagymácsédon ez nagyon fontos, mert itt húzódik a nyelvhatár.
Ahogy errefelé mondják: eddig Miatyánk, innentől kezdve Otčenáš. Ahogy körbenézünk – Gány, Geszt, Szered felé –, csupa szlovák település. S Nagymácséd ennyi évszázadon át megtartotta magyar mivoltát.
– Mi mindent találtak a további történelmi korokból?
– A honfoglalás korától a 20. századig olyan fogódzókat kerestünk, amelyek példaértékűek voltak. Történészekkel dolgoztunk együtt. Így tudtuk meg, hogy Rákóczi csapatában mácsédiak is harcoltak, és feljegyeztük a nevüket. Mészáros Dávid mártír pap volt az 1849-es szabadságharc idején. Az alapiskolánk fel is vette a nevét. A momentumról, ahogy Mészáros Dávidot elfogják, és megkötözve viszik a falun keresztül, Dolán György mácsédi származású festőművész jóvoltából egy monumentális festmény is készült. Mészáros Dávid tizenhét évig volt a falu papja, és a szabadságharc idején nyilvánosan bírálta a császárt. Felségsértéssel vádolva akarták elhurcolni a faluból. A mácsédiak felsorakoztak mellé, és megállították a császáriakat. A papot másnap aztán mégis elvitték, és Pozsonyban kivégezték. A császáriak – büntetésül, hogy a mácsédiak ellenszegültek – a falu határában rajcsúroztatták a lovaikat. Egy dűlőnév is őrzi a helyet: Rajcsúr. A 20. század tele van vérzivataros, szomorú momentumokkal. Amikor meghúzták a demarkációs vonalat, a mácsédiak ellenállást szerveztek. Persze, a próbálkozás a túlerővel szemben elvérzett. A megütközés helyszínén márványlap hirdeti az utókornak: „Rajtunk nem múlott.“ Az arcképcsarnok Nagymácséd neves személyiségeit vonultatja fel, mi pedig a múzeumban tartottuk a honismeret órákat. Született is erről egy tankönyv, a Nagymácséd honismerete!
– Alsó tagozatos tanítónak készült, később magyar szakon másoddiplomázott. Mi mindennel foglalkozott még?
– Az óvodától az egyetemig mindenütt tanítottam: ez nagyon jó gyakorlat. Azután elkerültem Pozsonyba, a pedagógiai intézetbe, ahol a kilencedikesek felmérését, a monitort koordináltam. A kutatóktól elvárták, hogy doktori vizsgát tegyenek. Elmentem Nyitrára doktorálni, ahol a két diplomámat szereztem. Ők pedig egy nap felhívtak, hogy volna-e kedvem az egyetemen tanítani. Hogyne lett volna! Így kerültem Nyitrára, ahol az életrajzomból kiderült, mennyire vonzódom a regionális kultúrához. Összekapcsoltuk a regionális nevelést a regionális kultúra témakörével. A reformtantervek ekkor még nem születtek meg, nem létezett még a regionális nevelés.
Hrbácsek-Noszek Magdaléna
– Hol dolgozik jelenleg?
– A nyitrai egyetemen, a Közép-európai Nyelvek és Kultúrák Intézetében oktatok. A V4-ek (magyarok, lengyelek, csehek, szlovákok) kultúráját járjuk körbe, magyar, szlovák, cseh és lengyel nyelven. A pedagógiai karon is tanítok. Egy magyar embernél mindig fontos a gyökérkeresés. Ebből az olvasatból indultam, de meglepetésemre a szlovák iskolák jobban érdeklődnek a regionális nevelés iránt. A szlovák diákok közül sokan megkeresnek a témában. Kicsit olyan keserédes, de hát: ez van.
– Azért bizonyára magyar diákjai is vannak...
– Az alsó tagozatos tanítókat képző program keretén belül magyar nyelven tanítom a regionális kultúrát és nevelést. Nem állítom, hogy a regionális nevelés mindennél fontosabb. Mert az is fontos, hogy a gyerek megtanulja a matematikát, a műveleteket, megtanuljon írni, olvasni. (Ez a másik érdekes téma, az értő olvasás kutatása: erről is jelent meg könyvem.) De nekünk, felvidéki magyaroknak, hogy túléljünk, kapaszkodók is kellenek. Erre alkalmas a regionális nevelés. Akkor is, ha nincs mód külön tanórát szánni rá. Globalizálódik a világ, az értékek sekélyesítése folyik. Ezt nagyon-nagyon érezni! Kutatást végeztem: ennyire gyökértelen a 21. század embere? És a kutatásból az derült ki, hogy a legfontosabb kapaszkodási pont: a szülőföld. Igen, ma sokan elvándorolnak vagy kivándorolnak munka után. De van egy hely, ahova mindig visszavágynak: ez pedig a szülőföld.
– A fiatalok nem az országhoz kötődnek?
– Ezek a gyerekek egyfajta csigalétben vannak: mennem kell, a hátamon a házam. A hazám, az ott van, ahol vagyok. Mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezik a keleti gyerektől. És azt válaszolja, hogy pozsonyi. Mégis büszkén vállalják: én kassai vagyok, én szepsi vagyok, én helmeci vagyok. Megkérdeztem a fiatalokat, hogy visszavágynak-e. Visszavágynak, de a megélhetést keresik. A munkaerőpiac nagy úr! Sokan azért, persze, visszatérnek. Amikor megkérdeztem tanítványaimat, melyek azok a pontok, amik meghatározóak, akkor a szülőföld, majd a kicsit tágabb, a tradicionális régió, mint például a Mátyusföld, a Csallóköz, a Zoboralja, a Gömör volt a vonzat. S utána – az országot is átugorva – megérkeztünk Európába.
A határok mintha elmosódni készülnének, a fiatalokat vonzza européer mivoltunk. Mikor rákérdeztem, hogy melyik a fontosabb kötődési pont, Szlovákia vagy Magyarország – érdekes módon egyik sem érdekli őket túlságosan.
– Valami baj van az identitástudatunkkal?
- Számos szociológiai tanulmányt olvastam, mert érdekel a téma. Ha megnézzük, a történelem távlatában mindig voltak bizonyos ideálok, melyekhez köthetőek voltak az identitásmintázatok. Az újkori embernél viszont a saját életének a privatizálása került előtérbe. Az en az első, amit én akarok – majd utána jöhet csak a többi. Nem a hazáért van minden – hanem értem van minden. Az én került előtérbe! Minden tekintetben veszélyes lehet ez, de kisebbségi viszonylatban még inkább. Szükség lenne a közösség összetartó erejére. 1998-ban az alternatív oktatás ellen tüntettünk Galántán. Szakadt az eső, mégis ötezer ember állt ott. Fölteszem a kérdést: ha ma ki kellene állni, mi történne? Valahol itt kezdődik a folytonosság. Nem a mellveregetés a fontos, hogy én magyar vagyok, hanem az, amikor helyt kell állni, amikor ki kell állni a jogainkért. Akkor tessék egy emberként összerezdülni, és csatasorba állni. Nehéz szívvel konstatálom, de sikerült ezt valahogy a szlovákiai magyarságban szétverni.
– Láthatóan komoly gondok vannak, hiszen magyar gyerekeket íratnak szlovák iskolákba olyan községekben és városokban is, ahol magyar többség lakik. Ekkora teher lenne a magyarságunk vállalása?
– Egyszer a Pátria Rádióban megkérdezték tőlem, hogy voltak-e olyan pillanatok az életemben, amikor ki kellett állni, tényleg meg kellett mondani, hogy magyar vagyok. Én ezt akkor éltem meg, amikor elkerültem Pozsonyba. Nagymácséd nyolcvan százalékban magyar, könnyű magyar közegben magyarnak lenni! Azon gondolkodtam, hogy mit fogok mondani Pozsonyban a meghallgatásomon. A vonatról is leszálltam egy megállóval előbb, és onnan gyalog tettem meg az utat. Ahogy lépdeltem, úgy erősödött bennem a hitvallásom. Amikor beléptem, megkérdezték, ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem. És én azt mondtam: Hrbácsek Magdalénának hívnak, és magyar vagyok. Ők nem erre voltak kíváncsiak – csak belőlem szakadt ki. Rám néztek, majd döbbenten és némán egymásra, és azt mondták: rendben. Engem Pozsonyban így fogadtak el, magyarnak. Akkora tisztelet járt azért, hogy én fölvállaltam magam, hogy nekem ez azóta sokszorosan visszatérült. Miért mondtam ezt el? Mert nem kell attól félni, hogy az ember nem tud annyira szlovákul, mintha szlováknak született volna. Fiataljaink sem tudnak tökéletesen angolul vagy németül, amikor munkát keresnek külföldön. Amennyire fog nekik kelleni, annyira meg fogják tanulni a nyelvet. Ugyanez érvényes a szlovákra is. Ha valaki azt várja el tőlünk, hogy tökéletesen beszéljünk szlovákul: az csak a félelemkeltés eszköze.
– Mi lehet a megoldás?
– Minőségi iskola kell, ha meg akarunk maradni. Minőségi tanárokkal, minőségi tanárképzéssel. Persze, ennek anyagi vonzata van. A tanítónak vissza kellene adni a tekintélyét. Nem lesz könnyű. Amikor iskolaigazgató voltam, akkor szembesültem ezzel a képpel: a tantestületiben életkor szerinti elosztásban ott voltak az öregek, a bölcsek, ott volt a középgeneráció és voltak a fiatalok. Igazgatóként, ahogy osztottam szét a feladatokat gyereknapra, elmondtam, ki mit fog csinálni. Az idősebb generáció szinte azonnal „szalutált“, a középgeneráció már kevésbé lelkesen, de elfogadta. A fiatalok megkérdezték, hogy mit kapnak érte, szabadnapot vagy pluszpénzt. Ez az ingyen semmit, nemcsak az anyagi ingyen semmit jelenti. Nagyon sokat vállal magára, és nagy felelősséget visel, aki tanítónak megy! Ha hazamegyek, én is anya vagyok, feleség vagyok, de továbbra is ott van velem a hivatásom.
Még a konyhában is ott vannak velem a könyveim, amelyekkel éppen foglalkozom. Részei az életemnek, és részei a családom életének is. Amikor könyvet írok, Tünde lányom előre egyeztet velem, hogy mikor jöhetnek át Jázmin unokámmal.
– Sosem bánta meg, hogy a pedagógusi pályát választotta?
– Harminc éve vagyok a pályán, és másfél olyan évem volt, amikor nem tanítottam. Ezt a másfél évet én kegyetlenül éltem meg. Mintha becipzárazták volna a számat, és nem szólalhattam volna meg. Ezt akkor tudatosítottam, amikor a kisebbik lányom valamit nem értett, és megkért, hogy magyarázzam el. És én magyaráztam, és magyaráztam, nem bírtam abbahagyni. Akkor tudatosult bennem, hogy hisz egyszer már kitaláltam, mi akarok lenni: tanító. A szó legnemesebb értelmében. Teljesen mindegy – és ezt őszintén mondom –, hogy milyen szinten tanítok: alapiskola, óvoda vagy egyetem. Teszem a dolgom, miközben célokat tűzök magam elé. Ebben a folyamatban az út az érdekes, mert ez a kihívás! A mai napig ilyen ember vagyok, imádok újabb és újabb utakat megtenni. Amikor célt érek, akkor újabbat tűzök ki, mert az ember nem élhet céltalanul. A céljaim között mindig ott van a regionális értékmentés.
– A regionális kultúra kutatásában benne van a fél életem, benne van a gyermekkorom, amikor nagyszüleim jóvoltából véremmé ittam a parasztkultúrát. Lábamban ott van a néptáncos dobbantás, torkomban a népdal, szívemben a népem… Mindig tisztában vagyok azzal, hogy ökölbe szorítva a kezem védekezni vagy támadásba kell-e lendülni érettünk, vagy békés jobbot kell nyújtani. Egy öröklött kincset, a magyar kultúrát adom tovább, amihez hozzáteszem az én életem és tapasztalatom. Ez a küldetés. A Regionális tudat az iskolában címlapjához Réka lányom készítette az illusztrációt. Elolvasta a könyvemet és a kutatásomat is, azután úgy értékelte, ahogyan az a képből kiolvasható. A fiatal lány oldalán van egy magyaros tarsoly – de már európai jegy lóg ki belőle. Az ő nemzedéke viszi magával az értékeket, de már elindult Európa felé. Hogy egyensúlyt teremtsünk, és a tarsolyba zárt kincs elégséges legyen, nagyon oda kell figyelni. S ezért nem más, mi vagyunk a felelősek.
