Bárki élhet így közöttünk. Elakadásokkal, blokkokkal, rossz sémákkal. Egyikünk sem tökéletes, mindig van hová fejlődnünk. A legfontosabb pedig talán pont ez, hogy ne másokban, hanem elsősorban magunkban keressük azokat a mintázatokat, melyeken (akár tizennyolc évesek vagyunk, akár hetven) hajlandóak vagyunk változtatni.
Nemrégiben jelent meg a Sémakémiacímű könyv, amely a sématerápia módszerét ismerteti példákon keresztül. A sématerápia az utóbbi időben a legsikeresebb terápiás módszer.
Léna (29) egy rendkívül talpraesett fiatal lány, saját vállalkozását építi, jelenleg szingli. Bárki kopogtatott ajtaján, mindig ugyanaz volt a forgatókönyv. A nagy fellángolás és szerelem után mintha elbillent volna a mérleg nyelve, és állandóan azon kapta magát, hogy babusgatja a partnereit, akik a játékban ügyesen és szívesen részt is vettek: fürdőztek Léna figyelmében, néha már ki is követelték maguknak.
„Volt, aki azt mondta, hagyjam ott a munkám, és törődjek csak vele éjjel-nappal. És volt olyan pasim is, aki képtelen volt megfogni egy poharat, és elvinni azt a mosogatótálig.”
Vannak nők, akik ilyenkor megálljt parancsolnak, akiknek rögtön szemet szúr párjuk önzése. Ám vannak nők, akiknek vakfoltjuk van: s nemigen látják, mi történik velük.
„Mindig eljött az a pont, amikor már éreztem, hogy ez nem én vagyok. A pasijaim állandóan csak elvesznek belőlem. És én nem akartam megszűnni!”
Léna nagyon ügyesen észrevette, hogy valami nem stimmel, de ezt sokáig másnak tudta be. Eleinte azt hitte, elpártolt tőle a szerencse, majd a férfiakban kereste a hibát: azt gondolta, hogy túl sok köztük az anyuci pici fia, akit elkényeztettek. Egy időben magát okolta. Úgy gondolta, vele van a baj, biztos nem elég karcsú és szép. Edzeni kezdett, többet költött magára, de a várva-várt eredmény elmaradt. Nem és nem akart jönni az Igazi... Saját bevallása szerint Pál Feri előadásait hallgatva jött rá, hogy hol keresendő a gordiuszi csomója.
„Egyre csak bújtam az önsegítő könyveket, míg végül rájöttem, hogy a saját múltamban keresendő a probléma. Engem szülősítettek, azaz parentifikáltak, s felnőtt koromban is újra és újra ebben a helyzetben találtam magam.”
Léna ötéves volt, amikor anyai ágról meghalt a nagypapája. Édesanyja nagyon rosszul viselte a gyászt, emiatt nem tudott rá figyelni. Ehelyett neki kellett magára figyelnie, később pedig már nem csupán saját magára... Léna saját bevallása szerint egy idő után úgy érezte, hogy édesanyjával szerepet cseréltek: ő hallgatta meg a panaszait, ő volt mellette állandóan, akárcsak egy jó anya vagy barátnő. A szülő szerepébe kényszerült, pedig ő maga még gyerek volt.
„Nekem őrületesen nehéz volt megfogalmazni, mi az, ami engem megköt és lehúz, ami egy visszatérő teher, és még csak nem is tehetek róla! Már látom, miért ugyanazt a típusú férfit vonzom állandóan magam mellé. Színtiszta sémakémia.”
Léna azóta is keresi a párját, de úgy véli, nagyon sokat fejlődött, mert legalább már az első néhány randinál kiszimatolja, ha valami nem stimmel a másikkal. Felismeri és a nevén is tudja nevezni a dolgot.