Mi mostan a magyar?

Azt mondják, az a nép nem akarja megismerni a múltját, amelyiknek nincs jövője. Igaz ez ránk, itteni magyarokra?

Miért fontos, hogy legyen identitásunk? Saját magát senkitől nem lehet elvenni. Az országokkal már más a helyzet, azokat el lehet venni. Ezért is lehetett a Felvidékből Szlovenszkó vagy fordítva.

Mit jelent az identitás?

Sokat használjuk azt a szót, hogy identitás. Fontos, hogy legyen identitástudatunk... Az identitás latinul annyit jelent, hogy azonosság. Gyerekként akkor jelenik meg először, mikor elgondolkodunk azon, hogy „Ki vagyok én?”. Később már bonyolultabb kérdésekre keressük a választ. „Miben különbözöm másoktól? Honnan jöttem? Merre tartok? Milyen országba születtem, milyen nyelvet beszélek, kik a szüleim, hová tartozom? Miért jó az, hogy magyarnak születtem?” Az évek során identitásunk még változhat, finomodhat, de akár teljes fordulatot is vehet. „Mi van akkor, ha olyan országban élek, ahol a többség nem az én anyanyelvemen beszél? Mi van, ha egy másik nemzetben kell helytállnom?” A nem stabil identitású ember ilyenkor megzavarodhat, hogy neki már minden csak dirib-darab, s identitásával akár élete élhető kereteit is elveszítheti.

A múltkor Brogyányi Mihály, Új Nő-s utazásaink idegenvezetője sok száz éves nemesi családjának pikáns és véres történeteiről mesélt, mi pedig kikerekedett szemmel, dermedten hallgattuk. Nekünk, egyszerűbb származásúaknak miért nincsen ilyen családi legendáriumunk? Miért nem meséltek nekünk is a dédszüleink családunk történetéről? Hisz sokszor még azt sem tudjuk, hol éltek ükanyáink és ükapáink, mit dolgoztak, miért lobogtak.

Mit látunk most, ha kimerevítjük a jelenünket? Kultúránk és anyanyelvi jogaink veszélyben vannak. A magyar nyelv még összekapcsol minket, de a közösségünk egyre csak morzsolódik. A magyar iskolák helyett a szlovákot választjuk, az itteni munkahelyeket nyugatira cseréljük, vagy a szomszédos országba költözünk. Elvágjuk a gyökereinket, mert a lelkünkben sok fájdalom él. Lenéznek minket, mire mi is lenézzük saját magunkat – de nem akarunk ezzel a fájdalommal kapcsolódni, inkább tiszta lappal akarjuk kezdeni másként, máshol

Ahhoz sem fűztek a nagyszülők nagyobb magyarázatot, hogyan kerültek a rokonaink Csehországba. A magyar családok hallgatnak. Ám nem szabad ítélkezni senki felett. Ezt hívják védekezési mechanizmusnak. Nem piszkálgatjuk a behegedt sebet. Nem akarjuk, hogy megint fájjon, mert akkor ismét visszazuhanunk a kishitűségünkbe, a fájdalmainkba. Nagy félelmünk ugyanis, hogy kiengedjük a dzsinnt a palackból. Egy népnek is lehet traumája, mint a meggyötört gyermeknek, akit bántottak, akivel csúnyán beszéltek, s aki örök életében menekülni fog ettől a fájdalomtól.

A magyar nép sokat szenvedett, a lelkében sok fájdalom él; ez is az oka annak, hogy így el vagyunk veszve. Nincsenek gyökereink, mert nem akarunk kapcsolódni a fájdalmunkkal; először levágtuk a hajszálgyökereket, a végén még a főgyökeret is elvágtuk. Riportunkban egy filmrendezőt, egy társadalomkutatót és egy írót kérdeztünk arról, miért olyan fontos a közös múlt megismerése. Ecce homo! Ismerjünk meg elsősorban saját magunkat. Kik vagyunk? Mi mostan a magyar?

Hancsovszky

1945 nyarán egy gimnazista fiú, Hancsovszky Béla felrobbantotta a tornaljai csendőrőrs épületét. A népbíróság példát akart statuálni, ezért halálra ítélte a 19 éves fiút. Az esetről nemrégiben filmet forgattak. A tornaljaiak nagy része most hallott először Hancsovszkyról, ilyesmiről ugyanis a kommunizmusban nem lehetett beszélni. Ez egy elhallgatott epizódja Tornalja történelmének – és a mi történelmünknek.

A film kezdőjelenetében a 19 éves gimnazista fiú a barátaival a második világháborúból megmaradt robbanószerekkel és fegyverekkel játszik, miközben megjelenik a hirdetmény, hogy a szlovákiai magyarok elvesztik a vagyonukat és a jogaikat. 1945. augusztus 8-án robbanás rázza meg a tornaljai csendőrség épületét. Azonnal statáriumot, rögtönítélő bíráskodást hirdetnek, letartóztatnak és elhurcolnak 150 fiatal tornaljai fiút, majd vallatni kezdik őket. Végül Hancsovszky Béla magára vállalja a tettet. Halálra ítélik, de rejtélyes körülmények között megszökik a rimaszombati börtönből, végül Franciaországban köt ki... Halálának ideje és körülményei azóta is tisztázatlanok.

A történetek összekötnek

Laczkó Sándor (Pered), a Hancsovszky című film rendezője szerint az a baj, hogy nincs semmi önbecsülésünk.

– Tele vagyunk görcsökkel, meghunyászkodunk, vagy épp mindegy nekünk. Nem merünk kiállni az érdekeinkért. Hancsovszky Béla története szemet nyitogató, mert megmutatja, hogy egy idealista fiatalember meddig ment el az igazságkeresésben, mikor a Beneš-dekrétumok a magyar nyelv használatát betiltották, a magyarságot földönfutóvá tették. Az én eszményem az: ha változást akarok elérni, akkor először nekem kell megváltoznom, és csak azután várhatom el, hogy a közösségemben is változás történjen. Sok kicsi sokra megy.

Laczkó Sándor filmrendező, a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-Európai Tanulmányok Karán szerezett diplomát. 2024-ig a Fórum Kisebbségkutató Intézetben dolgozott, jelenleg szabadúszó.

– Én nem tudtam volna nyugodtan aludni, ha nem csinálom meg ezt a filmet. Fontos a felelősségvállalás, hogy mindenki letegyen valamit az asztalra a közösség érdekében – folytatja a fiatal rendező, aki filmjével néhány hónap leforgása alatt több ezer magyar (és szlovák) nézőt ültetett a mozivászon elé. Dokudrámája a fiatalok számára különösképp érdekes, hisz a főhősei fiatalok.

– Az én nagyapámat leventeként akarták elhurcolni, a család a vagonból szöktette meg. Én még hallottam ezekről a borzalmakról, de a Z generáció tagjai már nem. Ha nem ismerjük a múltunkat, nem tudjuk definiálni magunkat. Biztosan vannak olyanok, akik azt mondják, minek ezzel foglalkozni, feltépni a régi sebeket. Ez mind legitim vélemény. Nekem viszont ötszáz más okom van arra, hogy a múlttal foglalkozzam. Ha megértem, azonosulni tudok vele! S még rengeteg kérdésem van, melyeket egy újabb filmben szeretnék megválaszolni. Honnan ered például a megfelelési kényszerünk a többségi társadalom felé? Honnan ered a közönyünk? Hogyan tudunk megbékélni a múlttal, és békésen tovább élni? – zárja Sándor a beszélgetést.

Csákány koppan, és lehull nevedről az ékezet... (Mint írta száműzetésében a magyarsága elvesztésétől félő Márai Sándor.)

BeszÉLJ!

Tóth Erzsébet Fanni traumakutató Perbetéről származik, ma a bécsi Sigmund Freud Egyetem egyik dékánhelyettese. Ő is hangsúlyozza, hogy a múlt összeköti a generációkat, közösséggé formál bennünket, és a segítségével jobban ráláthatunk magunkra.

Tóth Erzsébet Fanni társadalomkutató, a bécsi Sigmund Freud Egyetem nemzetközi ügyekért felelős dékánhelyettese. Vibók Ildivel a BeszÉLJ!című közös könyvük segít megérteni a múltunkat.

– Soha nem csak egyfajták vagyunk, csak nők, csak anyák vagy csak magyarok. Stabilabbak leszünk, ha több helyen tudunk gyökeret ereszteni, és azokba a gyökerekbe belekapaszkodni. Nem fog minket az első szél elfújni, az első kudarc derékba törni. Mára a tudomány is alátámasztja, hogy a múltunk meghatároz bennünket, még akkor is, ha nincs tárgyi tudásunk róla – mondja az ismert társadalomkutató. A transzgenerációs minták ugyanis generációról generációra öröklődnek a családban. Ezek azok az azonosságok, amelyeket ugyanúgy csinálunk, mint a szüleink. Ők nem beszélnek a fájdalmaikról vagy a sérelmeikről, mi mégis lemásoljuk a reakcióikat, hisz látjuk őket, hogyan beszélnek, hogyan viselkednek. Az energia elakadt, a lenyomata viszont megmaradt – nem is ismertük a dédmamát, de mégis ugyanúgy érzünk. Ahogy a mondás tartja: az apák ettek egrest, de a fiaik foga vásott el tőle.

– Az, hogy gyerekkorunkban volt-e mit enni, a nagyszüleinktől elvették-e a földjeiket, az állataikat: ezek a történések mind identitásunk részét képezik – folytatja Fanni. – Mindegy, hogy beszéltek-e róla a nagyszülők vagy sem, akkor is meghatározzák a döntéseinket, a házasságunkat, de még a munkahelyi viszonyainkat is, éljünk később akárhol.

Írjuk le, kutassuk fel régi családi történeteinket. A téli időszak a közös emlékezésre és beszélgetésekre, a családi múlt felfejtésére különösen alkalmas. Akinek van identitása, az tudja, hogy honnan jött és hová megy.

Ne söpörjük a szőnyeg alá!

Egy-két generációval ezelőtt a kommunizmusban nemegyszer előfordult, hogy kipécézték azt, aki vallásos volt. A családoknak színlelni kellett a politikai meggyőződést, hogy az állásukat megtarthassák. Ha valaki kapott egy lakást a teljesen szlovák Pozsonyligetfalun, csak lakásajtón belül beszélhetett magyarul, ha be akart illeszkedni.

– Eleinknek néha hazudniuk kellett, hogy valahogy túléljenek; mi pedig nem tudunk mást tenni, csak elfogadni, hogy ilyen történetek is voltak a múltban, s lesznek a jelenben is. De nem könnyebb annak, aki most is ezt az utat választja, mert amit most a szőnyeg alá söpör, az a teher a következő generációt duplán fogja nyomi – összegzi a társadalomkutató. – Azért is jó, ha tisztában vagyunk a múltunkkal, mert ha jön egy krízis, akkor fel tudjuk ismerni, hogy igen, de ez nem velem kezdődött. A félelem, amit érzek, nem csak az én félelmem: a nagyapám ugyanígy félt, mikor kiderült, hogy elveszik a földjeit, és földönfutóvá lesz. Ha leépítés van a cégben, és engem küldenek el, akkor nemcsak az én szorongásom, hanem az ő félelme is megjelenik bennem. Ezért is érdemes megismerni, hogy honnan jövünk és kik vagyunk!

Jelent a Hancsovszky című filmből

– Emellett a közösségek azok, amelyek megtartanak minket. Saját példám, hogy akárhová megyek, akármilyen munkahelyre vagy városba, mindjárt keresek egy közösséget magamnak. Ha pedig nem találok nekem valót, akkor megszervezem saját magam. Mindannyiunknak szüksége van olyan biztonságos térre, ahol elfogadnak, ahol felvállalhatjuk, hogy problémáink vannak. A jól működő közösség védőhálóként megtart.

Tóth Erzsébet Fanni 2017-ben létrehozta a Femspace nevű női közösséget, ahol a külföldön újrakezdő nők segítik és támogatják egymást.

Isten, haza, család

Szomolai Tibor (62) alsószeli származású író felfejtette a családi múltját, hogy jobban megértse önmagát és a körülötte lévő világot.

– A dédnagyanya szegény zsellér családból származott, alig jutott nekik vacsorára egy-két falat. Ő mégis világéletében vidám teremtés volt, mosolygott, mindenkihez volt pár jó szava. Azért tudott így élni, mert biztos talajon állt: a család, a hite és a magyarsága volt a sarokköve. Nem járta az utcákat nemzetiszín lobogók alatt, nem aggatott magára kokárdát, de élete első percétől az utolsóig, minden lélegzetével magyar volt. Akármi rossz is történt vele, hitt az Úrban. Soha nem aggódott, tette a dolgát nap mint nap – idézi fel a múltat Tibor, akinek tizenegy éve jelent meg a Felvidéki saga című nagy sikerű családregénye.

Szomolai Tibor író tabudöntögető művei által vált ismertté. Jelenleg a hatodik, Vérvonal című regényén dolgozik, melyben a magyarságkutatás kerül terítékre.

Miért nem akarunk magyarok lenni?

A népszerű író itt megjegyzi, hogy gyerekkorában 600 ezres magyarságról beszéltek, ma meg alig vagyunk 400 ezren. S felteszi a nagy kérdést:

– Vajon mi vezet minket arra, hogy feladjuk a magyarságunkat? Az önbizalomhiány. Rengeteg ember van, aki nem tudja megelégedésére végigvinni a saját életét. Senki nem mondja szívesen, hogy bizony, tanulhattam volna vagy igyekezhettem volna jobban! Inkább kifogásokat keres, hogy annak idején a szülei magyar iskolába íratták, és nem tanult meg szlovákul. Ezért ő a gyerekeit szlovák iskolába íratja, hogy nekik már könnyebb legyen az útjuk. Csak azt felejti el a jó ember, hogy nem a könnyű utat kell keresni, hanem mindenkinek a saját útját kell megtalálnia, és azon végiggyalogolnia. A másik segítség pedig ott van, amerre a templomtorony magasodik, csak az ember nem akar arrafelé nézni. Ugyan már, Isten, vallás, micsoda ósdi dolgok! Viszont ez nem a vallásról, hanem a mi saját lelkünkről szól.

– Elmesélek egy történetet. A Felvidéki saga című könyvemet az érsekújvári gimnazisták felolvasták egy anyaországi vak fiúnak, a felolvasásból hangoskönyv is készült. Elmentem velük átadni, a fiú mindjárt azt kérdezte: „Ezt értem tettétek? Egy ismeretlenért?” Nem divat ez már a mai világban. A srác úgy köszönte meg, hogy elszavalta Petőfi Sándor Magyar vagyok című versét. A lányok szeméből csak úgy patakzott a könny. Akkor érezték át, hogy milyen csodadolog magyarnak lenni.

Másnap az autóbuszban hátramentem a gimnazista lányokhoz, és elmondtam nekik: „Sose feledjétek el, ami történt! Jót tettetek, büszkék lehettek magatokra, de ne feledjétek el a vak fiút se, aki egyetemre megy. Tanulni fog, pedig hiányzik a szeme világa, akkor mi, akiknek megvan a szemünk, kezünk, nekünk végképp nincs jogunk feladni! Ha tesszük a dolgunkat, segítjük egymást és összetartunk, akkor nincs az az erő, amely a magyarok fáját ebből a földből kitépné.”

Befejezés

A történelmet mi írjuk, és nem mindegy, milyen lesz a folytatás. Ahogy József Attila írja versében: „...rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.”