A férfiak a mellüket döngetik akkor is, amikor a nők már lemondóan legyintenek. Még azok a férfiak is rendületlenül bíznak magukban, akiknek igazán nincs mire büszkének lenniük. Ennek a tulajdonságuknak köszönhetik, hogy többnyire el is érik a céljukat, azaz sikeresek az életben. Egy okból: ilyennek (ambiciózusnak) nevelték őket. Szó, mi szó – van mit tanulnunk a férfiaktól.
A férfiak esetében értékeljük az ambíciót, a nők esetében erőszakosságnak tartjuk. Ismerős?
Az a nő, aki nők között dolgozik, egy idő után becsülni kezdi a férfitársaságot. Főleg arra figyel fel, hogy a férfiaknak milyen rendíthetetlen az önbizalmuk. Még az a keszeg pasi is nagyon meg van elégedve önmagával (sőt!), aki anyucitól kapja a zsebpénzt, összekeveri a szezont a fazonnal, és több fokkal rondább az ördögnél…
A férfiak sokkal jobb véleménnyel vannak magukról, mint mi, nők. Szupernek, macsónak tartják magukat. Bezzeg jaj annak a nőnek, aki dicsekszik vagy magabiztosan viselkedik! A csajos társaság rögtön kiközösíti: kilöki, mint egy idegen testet. A férfiak nem ismerik az egyenlősdit. Imádnak versenyezni, imádnak dicsekedni, és állandóan vetélkednek, hogy „KI A JOBB?”. És ez még tetszik is nekik!
Képzeljük csak el, hogyan alakult volna a világ sora, ha Napóleon történetesen nem férfi, hanem nő. Legelőször is soha nem koronáztatta volna magát királlyá, mert félt volna, hogy a többi csaj megszólja, miszerint túlzásba viszi az öndicséretet… (Márpedig az öndicséret büdös – tanította anno az anyukánk.) Szó, ami szó: irigyelhetjük a pasikat a fene nagy önbizalmukért.
Az önérvényesítés művészete
A pszichológusok egyhangúlag állítják, hogy minden pasi királynak érzi magát, viszont minden nő csak Hamupipőkének. Sajnos, az élet minden területén, a munkahelyet is beleértve.
A nők maguk állítanak akadályokat maguk elé. Kevés az önbizalmunk, ezért inkább háttérben maradunk. Hiszen évszázadokig ez volt a munkánk: a háttér – a családi háttér – megteremtése. Aki mást akart, azt „eszementnek” titulálták. Az is nagyon rossz tulajdonságunk, hogy ha negatívan értékelnek bennünket, a negatív érzéseinket a környezetünkre is átvisszük.
A pasi nemcsak magáról tartja azt, hogy király, hogy szuper, hanem úgy veszi, hogy a többi férfi is az. Egymást is dicsérik – még akkor is, ha éppen pozícióharcot vívnak a hierarchiában. Sajnos, a nőkről aligha mondható el ugyanez. A nők nagyon kritikusak más nőkkel szemben (s mikor a férfi figyelméért rivalizálnak, mindig leszólják a másik nőt). Nő a nőnek farkasa, nem barátja, sajnos. És a ráadás: a férfi mentegetni tudja a hibáit is. Az őskorban a sikertelen vadászat oka (hogy a pasi semmit sem fogott, még egy girhes kőszáli kecskét se) soha nem a férfi, hanem a körülmények szerencsétlen összejátszása volt. Ma sincs ez másként.
A nagy kérdés: vajon miért gondolkoznak így a pasik? Hát csak hogy továbbra is motiválva legyenek, hogy elhitessék magukkal: legközelebb majd jobban sikerül. (Ez sok esetben be is jön.) A dicsekvés a nagy célokba vetett hit megerősítésére szolgált. Az igazi férfi így működik: a munkahelyi sikertelenségeiért a külső körülményeket teszi felelőssé, nem saját alkalmatlanságát. Ha valami nem sikerül, átmegy dühösbe és agresszívba. A nők reakciója ennek épp az ellenkezője: mi először és utoljára mindig magunkban keressük a hibát, és sokkal rosszabbul viseljük a sikertelenséget, mint a pasik zöme. A férfiak magabiztossága ugyanúgy megtévesztés, illúzió, mint a nők lesajnálása. Mert a férfiak is, a nők is félnek a kudarctól, kétségbe vonják döntéseik helyességét, idegesek.
Mind a két nem egyforma megpróbáltatásoknak van kitéve. Különbség csak abban van, hogy ezeket az érzéseket a nők is, a férfiak is másképpen dolgozzák fel. A társadalom még mindig kétféle mércét alkalmaz a két nem megítélésében. A férfiak esetében az ambíciót nagyon pozitívan értékeli, a nők esetében viszont erőszakosságnak tartja.
Ami egy férfiban dicséretes tulajdonság, az egy nőben elítélendő. Mind a férfi, mind a nő lehet bizonytalan, a pasi azonban tudva tudja, hogy ha magabiztosságot mutat, akkor azért neki jutalom jár! A nőket kiskoruktól kezdve arra tanítják, hogy fogják vissza magukat, különben ráütnek a fejükre. (A magabiztos férfi mindig azt mondja: Tudom! A megnevelt nő csak annyit: Én nem vagyok biztos benne…) A pasik szívesen fogadják a dicséretet, és tökéletesen el is hiszik. (Ezt a rafinált nők nagyon értik, ezért tudják olyan jól manipulálni a pasikat.)
Ha a feleség három dicséretet mond a férjének, és egy dolgot kritizál benne, az csak a dicséretre fog emlékezni, és úszik a boldogságban. A nőknél ez fordítva van: csak a kritikát jegyzik meg, és kezdődik az önmarcangolás: vajon mit csináltam rosszul, egy lúzer voltam megint. A nő feladata a jövőben tehát, hogy kiműveljen magában egy kis egészséges agresszivitást. Ugyanis: nem az győz, aki jobb, hanem az, aki a benne levő pozitívumokat meg tudja mutatni. A férfiak ebben művészek. Nekünk még egy kicsit dolgoznunk kell magunkon.
A nő szemével
1.Történetileg a nő mindig függött (egzisztenciálisan) a férfitól, saját keresete nem volt, hisz nem dolgozhatott, tanulhatott. Nem véletlen jelenség a női rivalizálás sem, történelmi gyökerei vannak ennek is: régen a nő sorsa attól függött, hogyan ment férjhez. Ha jól, jól ment a sora, ha rosszul (egy szegényhez, egy senkihez), örök életében küszködhetett. Saját sorsán nem sokat alakíthatott, nem formálhatta azt tehetségével és akaratával. (Esetleg, ha kéjnő vagy kegyencnő lett, no, akkor jócskán ugrott a ranglétrán. Egész életét nagyban a külseje határozta meg, a fürge eszével nem sokat lendíthetett a sorsán.)
A hajadonok, a vénkisasszonyok társadalmi megítélése negatív volt – vénlánynak maradni szégyen volt, a személyes kudarc jele. Az aszott vénlánynak csak szánalom jutott, kegyelem nem sok. Talán csak az özvegyek és az apácafőnöknők élveztek egy kis szabadságot, s lehetett önálló véleményük. Ennek logikus következménye, hogy még ma is rezonálnak bennünk olyasféle érzések, hogy urunknak, aki a család feje, hálával tartozunk. (Már csak a puszta létéért is, nem kell tennie érte semmit.) Tudat alatt sajnos még mindig bennünk él ez a fránya függés. Még mindig hajlamosak vagyunk magunkat vádolni, ha a házasságunk rossz, vagy elváltunk. Személyes kudarcként éljük meg, s magunkat okoljuk a fiaskóért.
2.A női önbizalomhiány másik oka: a férfiakétól oly annyira különböző női lélek. Sokkal többet töprengünk a lelki dolgokon, mint a férfiak. A férfiak lesöprik az asztalról a legtöbb problémát: ezt eddig is tudtuk. Nem mintha érzéketlenek volnának, hanem azért, mert érzelmileg stabilabbak – és valahogy ellenállóbbak. Eltart egy ideig, amíg egy probléma eljut a tudatukig. Ha viszont már ott van, gyorsan és hatékonyan akarják megoldani. Nézzük meg például a férfimagazinokat. Lelki problémákon rágódnak? Véletlenül sem. Mi, nők viszont szívesen tipródunk mindenen.
Más az agyunk felépítése, agyféltekéink több szállal kapcsolódnak egymáshoz, mindent összefüggésekben látunk, gondolkodásunk és érzékelésünk nem lineáris, inkább hálószerű, amiből az következik, hogy sok mindent magunkra vonatkoztatunk. Ha valaki mond valamit, a rejtett tartalmakat, a jelzéseket, a kritikát keressük benne.
3. Önbizalmunk a korral változik. Sok nő azt mondja, hogy fiatalkorában nagyon kevés volt az önbizalma, és csak az évek múlásával jött rá, hogy nem is volt olyan rút kis kacsa, amilyennek érezte magát. Ahogy idősödünk, úgy leszünk egyre magabiztosabbak. Kivételt jelentenek a szép nők, akik fiatalon élni tudtak a szépségük és vonzerejük adta előnyökkel. Ők viszont nehezen tudnak belenyugodni, hogy a szépség elmúltával a sok előnyről is le kell mondaniuk.
Nagyon sok nő önbizalmának jót tesz az anyaság. Ez természetes, hiszen irányítaniuk kell a gyerekeiket, sok mindenben egyedül kell dönteniük. Azután itt van az ötven év körüli életkor, amikor a női hormonok szintje csökken a szervezetben, felugrik viszont a tesztoszteronszint (ami magasabb nívójú önértékeléshez és határozottsághoz, valamint magabiztossághoz vezet.) Legalább van minek örülni...
Jó lenne viszont, ha végre jönne egy szebb kor, mikor a nő egyetlen érdeme nemcsak a külalakja volna (ha jó nő, akkor többet ér), hanem mindenfajta más tulajdonságai is górcső alá kerülnének, és megméretnének. Mert azért a nő több, mint mell és fenék, és több, mint példás anya…
A férfi szemével
Fel kell tennünk a kérdést: Egyáltalán mire jó az önbizalom? Nincsenek véletlenül előnyben a nők, hogy nem teng túl bennük a magabiztosság? Vegyük például a vakokat – tele vannak önbizalommal. Még a bojler javításának is nekifognak, és rettegés nélkül belenyúlnak egy csavarhúzóval a 220 volttal működő szerkezetbe. A túlzott magabiztosság sok esetben a félelem, a szorongás, a rettegés kompenzálása…
A vakokon kívül ez jellemző – a sikertelen férfiakra. Ezt már az alapiskolában is tanultuk: minél nagyobb a nulla, annál üresebb a hasa. Az egyes bezzeg vékony! A túlzott magabiztosság arra is utal, hogy a mai családokban a férfi mintha fölöslegessé vált volna. Lassan úgy tűnik, mintha egy nélkülözhető valami, sőt teher volna. Nem úgy van, mint régen, amikor a család anyagi biztonsága egyes-egyedül a férfitól függött. Ma a férfiak gyakran csak úgy tesznek, mintha fontosak volnának – innen az önbizalom-túltengés. Általában véve az önbizalom abból táplálkozik, hogy uralni tudom az engem körülvevő világot.
A férfiak a szóváltásokban sokkal agresszívabbak, mint a nők, akik inkább meghátrálnak – akár igazuk van, akár nem. Ez bizony nem támogatja a nők önbizalmát. A jelenségnek több magyarázata is van. Az ember fejlődéstörténete során a férfiak a háborúzásra és a vadászatra „szakosodtak”, miközben hosszú heteket töltöttek súlyos stresszhelyzetben. A mai férfiak ezeknek a bátor férfiaknak a génjeit viszik tovább, hiszen a gyávák elpusztultak. Ezzel szemben a nők a gyerekeket gondozták: stresszhelyzetben fogták a gyerekeket, és amilyen gyorsan csak tudtak, elmenekültek. Nem harcoltak, küzdöttek meg szemtől szembe (ha akartak, sem harcolhattak volna, mert meg kellett védeni a gyerekeiket, akik gyöngébbek voltak, és maguk is gyöngébbek voltak, mint a harcos férfiak.) Ez a férfiéval éppen ellentétes reakció a stresszre...
Történetileg ez az oka annak, hogy a férfiak sokkal jobban tűrik a hosszan tartó stresszt – az ellehetetlenült házasságot például. E mögött, persze, érzelmi tompaságot is találhatunk: ha nem történik semmi, és ha a nő nem cirkuszol, a férfi úgy érzi, minden rendben van, nem kell lépni (fegyvert fogni) …
A nők viszont ilyen esetben szenvednek. A rossz házasság tönkreteszi az életüket, összetöri a szívüket, sárba tiporja legszebb álmaikat. (Mert az ő álmaik a családhoz kötődnek, a férfiaké a világi sikerekhez. S mivel a nők a stresszt sokkal rosszabbul bírják, ők azok, akik beadják a válókeresetet, és kilépnek a kapcsolatból. A válások hetven százalékát a nők kezdeményezik.) És nem utolsósorban: a nemiség is közrejátszik abban, hogy a férfiak magabiztosabbak. Ez ad választ például olyan kérdésre, hogy miért van a nőknek mellük azután is, amikor már nem szoptatnak.
A válasz egyszerű: azért, mert a női mell tetszik a férfiaknak! Hasonló választ adhatunk a következő kérdésre is: miért olyan nagy a férfiak magabiztossága, mint a páva farka? Azért, mert pont ez tetszik a pávalányoknak – és az ember lányának is. A nőket nem hozza izgalomba a nagy mellű férfi, a férfiak meg nem szeretik a magabiztos nőket. Ennyi. Vajon a nők az evolúció kétmillió éve alatt miért a magabiztos férfiakat szerették? Talán azért, mert aki magabiztos, az könnyebben túléli a háború szörnyűségeit, s így megmenti magát és a családját is? Magyarázat van többféle is. Mindenesetre van egy általános szabály: az önbizalom olyan, mint a páva kiterjesztett farka – elbűvölően szép, de nem igazán praktikus dísz.
