Így szemléli a régi idők és a modern idők tájolását Dráfi Mátyás színművész (80).
A tájolás már a MATESZ nevében is szerepelt. Régi nevünk ugyanis a Magyar Területi Színház volt. Évadonként négy-négy, vagyis évente nyolc premiert tartottunk Komáromban, később aztán ezeket a darabokat vittük le vidékre, a közönséghez. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed ment a hegyhez. S ez így volt jól!
Úton a MATESZ – Az első előadás 1953-ban zajlott
A hölgyek ruhát varrattak...
A komáromi bemutatók jelentős eseménynek számítottak, a közönség lázasan készült rájuk: a hölgyek estélyit varrattak, fodrászhoz mentek. Mindig telt ház volt, találkozott a város és a környék legjava. Képviselte magát minden magyar újság, hat-hét újságíró, akik részt vettek a bemutatót követő sajtóbeszélgetéseken is. Mindig volt köztük egy szlovák újságíró is, ezt kötelezővé tették.
A vendégek gyakran Komáromban aludtak, hiszen Pozsonyból érkeztek; az útiköltséget és szállásukat pedig a lap (azaz az állam) fizette. Így sok jó barátság borult virágba az évek során. Minden bemutatóról megjelent hat-hét kritika, illetve írás, interjúk készültek velünk, a címlapokon szerepeltünk. Nem volt ilyen süket csönd a bemutatók körül, mint most van sokszor. Úgy gondolom, jobban ránk terelődött a figyelem; és talán mi is többet tudtunk adni a közönségnek.
Mi az a tájolás? A régi idők még nem igazán kőszínházi idők voltak. Ezek még a tájolásokról szóltak. Ekkor még az volt a fő cél, hogy eljusson a színház a magyarlakta területekre. Ezért főleg tájoló színház voltunk, jártuk az országot. Mi ezt a missziónknak tekintettük.
Kiszámítható világ
Biztonsággal tehettünk többet, mert védőháló alatt voltunk. Sok rossz elmondható a szocializmusról, nem kívánom vissza – azonban voltak vívmányok, melyeket érdemes lett volna átmenteni. Elsősorban: állandó szerződésünk volt, nem voltunk kiszolgáltatva a rendezők kénye-kedvének. Minden színész foglalkoztatva volt, s mindig kapott új szerepet. Egy színészt sem foglalkoztattak túl, nem ugyanaz kapta mindig a főszerepet – hagytak bennünket feltöltődni. Harmadsorban pedig: maradt időnk a magánéletre is.
Minden hétfő szabad volt, és szerda este sosem játszottunk, vasárnap délelőtt pedig nem próbáltunk. Megszabott próbarendünk volt: délelőtt 10 órától kettőig, illetve délután hattól tízig próbáltunk. Kiszámíthatóság uralkodott, ami biztonságot nyújtott a színész érzékeny lelkének. A mostani maratoni próbák elképzelhetetlenek voltak – hiszen négykor már az autóbuszban ültünk, hogy induljunk valamelyik távoli faluba, és jó, ha éjfélre hazaértünk.
Dráfi Mátyás 1959-ben került a komáromi Magyar Területi Színházhoz. Utána felvették a főiskolára, s csak 1965-ben lett a színház állandó tagja.
Virágeső a színpadon!
Ilyen körülmények között könnyebb volt többet nyújtani. A darabválasztásnál nem magunkat néztük, hogy milyen szerepeket szeretnénk eljátszani – azt játszottuk, amit a közönség szeretett. Elvégre akkor kapunk tapsot, és mi a tapsért, a tapsból élünk! Sokan úgy vélik: poros, szocialista szellemű színjátszás folyt a MATESZ-ben. Én nem így érzem. Ugyan minden évben el kellett játszanunk egy csehszlovák (azaz cseh vagy szlovák) és egy szovjet színdarabot, erre a kommunista párt határozata kötelezett bennünket – ezen felül azonban azt játszottunk, amit akartunk.
Ha Csehovot adtunk elő, az már kimerítette a szovjetség fogalmát; egyébként meg voltak jól megírt szerelemes történetek, például Kirgizisztánból. Mindent játszottunk: klasszikus drámát, zenés darabokat, vígjátékokat és elgondolkodtató modern drámákat is. A díszletet pedig úgy tervezték meg, hogy a legutolsó falu legkisebb színpadán is elférjen.
Miért volt a nehéz a jobb?
A közönség szeretete táplált minket, nem kellett üres sorokkal szembenézni, létezésünk okát megkeresni. Mi azért voltunk, mert volt közönségünk. Mára teljesen megváltozott a helyzet. Elismerem: ma a színház nehezebb helyzetben van, mint volt a múltban. Nincs fölöttünk az állami védőháló.
Régen a munkáltatók megvették a színházjegyet, sőt, ezt elő is irányozta a kommunista vezetés: hadd szórakozzanak és művelődjenek a népek. Hol van ez már! Az előadásokat már nem fizetik ki a falusi szövetkezetek, mert megszűntek. Nem jár többé az ingyenszínház.
Fontos a tájolás!
Azonban még ma is azt gondolom: a tájolásról nem szabadna lemondani. Mint az elején mondtam: ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. Ez a jó taktika. Nem vagyunk Budapesten, ahol majd kétmillió ember él; mi nem tudunk minden előadást teltház előtt játszani. Meg aztán: mi az a húsz előadás – mert csak ennyiszer játszanak egy darabot...
Ezért próbáltak, dolgoztak annyit a színészek? Én azt mondom: el kéne menni a közönség után, és olyan közönségbarát darabokat kéne előnyben részesíteni, amilyeneket a nézők szeretnek. Szórakoztatókat – és persze művészieket is. De nem játszhatunk csak magunknak!
Mikor azt láttam, hogy a MATESZ utódjában, a Jókai Színházban ezt az elképzelést elavultnak értékelik, akkor többedmagammal létrehoztam egy saját színházat, Teátrum néven. Megint tájoltam, ahogy régen, Déryné szekerén. Én ezt látom helyesnek; s amíg élek, így csinálom. Emellett senki iránt sincs bennem harag.
A Komáromi Jókai Színháznak és a kassai Thália Színháznak pedig új utakat kell keresnie – de ez már az ifjúság dolga lesz. És nincsenek könnyű helyzetben. Veszettül nehéz helyzetben vannak, hiszen vészesen fogy a magyarság, a közönségünk elszlovákosodik.
