„Párizs az én Bakonyom” – írta Ady Endre. Olyan hely, ahol el lehet rejtőzni azok elől, akik bántanak minket, s egy időre a világ elől is.
Nem csak ő érezte így. Boldog, tartalmas éveket töltöttek Párizsban sokan. Hemingway is első feleségével. Az író „vándorünnep”-nek nevezte Párizst.
És miért szeretem én? – kérdezem magamban. Először távolból kedveltem, a könyveimnek köszönhetően. A „Nyomorultak”-ból szerettem meg, mert befogadta és elrejtette Jean Valjeant, mert megadta neki, hogy öregkorára a Luxembourg-kertben sétálgathatott Cosette-tel.
Aztán azért szerettem, mert ott volt a Notre-Dame, ahová Esmeralda bemenekülhetett, és ott volt Quasimodo, akinek csak a teste volt rút, de a lelke gyönyörű szép.
Sétálgassanak el a Szent Mihály útjára, ha tehetik. Kóboroljanak a Szajna partján, bolyongjanak a Louvre-ban, és ne csak a Mona Lisát csodálják meg – hiszen ott van a szamothrakéi Niké, a Haldokló rabszolga, a milói Vénusz is, sőt rajtuk kívül ezer, prospektusokban nem is emlegetett alkotás, amelyek azért jelentősek, mert a látogató véletlenül fedezi fel őket, rájuk csodálkozva, végül letáborozva előttük, megfeledkezve a múló időről.
Szent Mihály útja az egyik legnagyobb sugárút Párizsban
Amikor először jártam Párizsban, a hétköznapisága ragadott meg, ahogy évszázadok óta gyűjti és raktározza a kincseket. A legfontosabb a Cité, a város szíve.
A Louvre (Kép forrása: olympics.com)
A városnéző körutat a Sainte-Chapelle-nél érdemes kezdeni, különben semmit sem sejtünk meg Párizs titkaiból. De már az Eiffel-toronynál jobban tetszett az alatta húzódó Mars-mező a pázsitjával és kockára nyírt platánjaival.
A Mars-mező madártávlatból
Tetszett a Szent Mihály útján hömpölygő emberáradat, a Montmartre árusai, a La Défense napsugarakat tükröző üvegpalotái, a hatalmas sugárutak, a Place de la Concorde tengelyétől áttekinthető Diadalív és a Défense modern diadalíve, Versailles villogó fogú négerei a Napkirály szobra körül.
A Diadalív
És akkor még nem szóltunk a szórakozásról, a Moulin Rouge-ról, se a divatról és a Champs-Élysées-ről, se a gyerekek kedvencéről, Disneylandről – se a csodálatosan selymes, hajlékony és duruzsoló francia nyelvről...
Párizst önmagáért kell szeretni. Egyszerűen azért, hogy olyan, amilyen.
