A mai fiatalok már az interneten nézik a filmeket. Ezzel végképp leválasztják magukat a hagyományos televíziózásról.
Ennek persze az a következménye – bár ezt a televíziótársaságok egyelőre nem akarják beismerni! –, hogy már nem fogyasztják a reklámokat. A HBO ezért már fontolgatja, hogy kivonul a televízióból!
– Az ostoba, semmitmondó sorozatok, amelyeket Dél-Amerikában futószalagon gyártanak – kezdi Réz András filmesztéta, a televíziózás tudora –, ugyanúgy képesek függőséget kiváltani, mint magas színvonalú, Emmy-díjas társaik, például a Downton Abbey, a Sherlock vagy A törvény nevében. Az ötvenes-hatvanas években, amikor megjelentek az első sorozatok, még más volt a dramaturgiai koncepció. Itt, aki jó volt, az jó volt, aki gonosz, az gonosz! És ezek a megcsontosodott szereplők visszatértek az egyes epizódokban, melyek azonban egyedül is megállták a helyüket. A változást a nagy epikus sagák hozták el, mint amilyen az 1978-ban indult Dallas volt. Ezeknél egy idő után a történet lényegtelenné fajul, és az emberi konfliktusokra tevődik át a hangsúly. Így a nézők már nem is a sztorira kíváncsiak, hanem a kedvenc szereplőre. A nézők többet gondolnak ezekre a befogadott „családtagokra”, mint a saját családtagjaikra. Képzeletben ugyanis olyan tulajdonságokkal ruházzák fel őket, amilyeneket hiányolnak a körülöttük lévő hús-vér emberekből – és velük ellentétben nekik nem kell megfelelni.
Tudnivaló, hogy sorozatfüggő nép vagyunk – és tévénéző! Nálunk a napi tévénézésre fordított közel négy és fél órányi idő vetekszik az Egyesült Államokéval. Csakhogy az USA-ban csökkenő, nálunk emelkedő tendencia figyelhető meg. Márpedig a televíziózásra fordított idő ott növekszik, ahol magas a szegénység, és alacsony az iskolázottság. Van egy furcsa piramis: minél szegényebb, minél idősebb és minél iskolázatlanabb valaki, annál jobban ki van szolgáltatva a televíziónak.
– És a végén már saját életüket is a kedvenc sorozatuk adásidejéhez igazítják!
– Mióta elterjedtek a set-top-boxok, „szabadabbá” váltunk. Már nem a tévé szabja meg időgazdálkodásunkat. A piramis magasabb szintjeit ugyanis a sokcsatornás kábeltelevízió és a digitális kábeltévé jelenti, illetve a tv-készülék nélküli élet, ahol is a műsorokhoz online férünk hozzá. Elmehetünk otthonról, a doboz felveszi a kijelölt műsorokat. És ami még pozitív hozadék: függetleníteni tudjuk magunkat az adás közben sugárzott reklámoktól. Annak idején, amikor Amerikában elkezdték vetíteni az első sorozatokat, feltérképezték a nézési szokásokat. Ennek alapján a szappanoperákat a délelőtti, kora délutáni órákban sugározták, amikor a célközönséget alkotó háziasszonyok szusszannak kicsit a képernyő előtt. Ilyenkor leginkább tisztítószer- és mosószerreklámokkal szakították meg az adást. Igen ám, de amikor a hetvenes évek végén megjelentek az otthoni videokészülékek, divatba jött, hogy kertvárosi körből az egyik háziasszony rendre felveszi a Dallas epizódjait – a reklámok kihagyásával. Óriási sikere lett, a kazettát kézről kézre adták. Sokan már akkor függetlenítették magukat a reklámoktól!
– Ahogy a mai fiatalok, hiszen ők már szinte csak az interneten keresztül nézik a filmeket.
– Igen, és ennek anyagi vonzata is van! Ma már a széles sávú internet előfizetése jóval kifizetődőbb, mint a digitális kábeltévé, főleg ha valaki tematikus csatornákra is szeretne előfizetni. Ezzel azonban végképp leválasztjuk magunkat a hagyományos televíziózásról, aminek az a következménye – bár ezt a televíziótársaságok egyelőre nem akarják beismerni! –, hogy már nem fogyasztjuk a reklámokat. A nagy mozifilmek igényességével forgatott sikersorozat, a Trónok harcának megrendelője és vetítője, a HBO csatorna például már fontolgatja, hogy kivonul a televízió világából, és interneten kínálja az előfizetést. A hagyományos televíziózás szétesőben van. A következő két év alatt nagyot fog változni a világ!
Réz András
– Míg nem is olyan régen a kedvenc sorozatunkról legfeljebb szűk baráti körben beszélgethettünk, ma például a Szulejmán rajongói több mint százezer ismerőssel oszthatják meg rajongásukat a közösségi hálón.
– Az én gyerekkoromban csak egy-két csatorna volt. A televíziózás roppant primitív volt, mégis megvolt az az értéke, hogy több millióan nézték ugyanazt a műsort. Másnap, ha az ember bement a munkahelyére, elég volt annyit mondania: „Na, mit szólsz hozzá?” És a kollégák már mondták is: „Hát, botrány!” Mindenki tudta, miről van szó. És ez nem csupán összekötötte az embereket, de szinkronizálta is az adott kultúrát. Amikor aztán elkezdtek szaporodni a csatornák, ennek vége lett. Ma már sokszor családon belül mindenkinek külön készüléke van. Az egyik nézi a Szulejmánt, a másik a Dr. Csontot, a harmadik meg valamelyik reality show-t. Nincs mit megbeszélni, nincs miről beszélgetni – és még csak jobban elmagányosodunk! Mi például néha elhívjuk a barátainkat egy-egy közös filmnézésre. Legutóbb például a Felhőatlaszt néztük meg, és utána együtt értelmeztük – bor mellett. Érdemes kipróbálni!
– Tavaly, amikor az RTL Klub bejelentette, hogy a Celeb vagyok, ments ki innen reality show miatt szünetelteti a Szulejmán című sorozatot, felháborodott levelek özöne árasztotta el a csatorna virtuális postaládáját. Mivel magyarázható a török sorozatok népszerűsége – szinte egész Európában?
– Tévedés ne essék! Az, hogy a piaci hegemóniát átvették a latin-amerikaiak, majd tőlük a törökök, nincs összefüggésben a színvonallal. Szerintem csak arról van szó, hogy az olyan zseniális, prémiumkategóriás amerikai sorozatok, mint a Mad Man vagy a Trónok harca – magasabb árkategóriában vannak. Magyarán: drágák. És Szulejmán, ha látványvilágban és a karakterek változatosságában nem is éri utol az előbbieket, a néző számára lebilincselő. Adott egy nagy hatalmú vezér, egy igazi hős, akiről az átlagnéző is tud annyit, hogy egykor nem éppen baráti turistaként járt mifelénk. Nincs, nem is várható el történelmi hűség, csak egy izgalmas, eddig homály fedte kor.
Ráadásul a helyszín egzotikus, a kosztümök káprázatosak – megadják a módját. A sok magas sarkú csizmában lovagló costa ricai főhős után Szulejmán kifejezetten üdítő jelenség, de a műfaj ugyanaz. Bonyolult, filozofikusabb üzeneteket itt senki se próbáljon keresni, mert az nincs.
– Régen az alig ismert színészekre a sorozatokban figyeltek fel, mint Cloonyra a Vészhelyzetben. Mostanában viszont ismert sztárok vállalnak szerepeket a sorozatokban, mint például az Oscar-díjas Matthew McConaughey A törvény nevében (True Detective) címűben. Mi váltotta ki ezt a fordulatot?
– Az utóbbi években a sorozatok presztízsben is előretörtek. Ha megnézzük a magyar tévécsatornákat, azt látjuk, hogy szinte minden szezonálissá vált. Nem csupán a klasszikus sorozatokra gondolok, de az olyan, évadonként visszatérő műsorokra is, mint a tehetségkutató vetélkedők, reality show-k. Ezek a műsorok elérik azokat a középkorúakat is, akiket a mozik nem tudnak becsalogatni. S mivel több pénzt hoznak, meg tudják fizetni az ismertebb színészeket. Míg régen egy kezdő színész kitörési esélyét az növelte, ha szerepet kapott egy tinglitangli sorozatban, addig ma először egy mozifilmbe kell bekerülnie. S ha mázlija is van, akkor utána meghívhatják egy jó kis sorozatba.
– Háttérbe szorulnak a jó filmek?
– A Big Brother befutása óta iszonyatos erővel tör előre a műfaj. Talán, mert sokkal individualizáltabban létezünk! A valóságshow meg azt mondja: te magad vagy a hős! Itt nem rendkívüli emberek jelennek meg, nem olyanok, akiknek van valamiféle különleges tehetsége vagy felkészültsége. Ők pontosan ugyanolyanok, mint a néző a tévé előtt. Még egy rendes mondatot sem tudnak elmondani, semmi nem stimmel abban, amit csinálnak. Halálosan amatőrök! Még azt is alig tudják elmondani, ami előre meg van írva. Mert igen, az elsőtől az utolsó szóig minden jelenet előre meg van írva. Mindegyik! Mind franchise rendszerben működik. Az Éjjel-nappal Budapest például eredetileg a Berlin – Tag & Nacht címet viselte. Annyira szigorúak a megkötések, hogy a Magyarországon készült részekben csak tíz százalékot térhetnek el az eredeti szövegtől. S csak akkor, ha valami a magyar közönség számára nem lenne érthető. Szóval, a valóságműsoroknak semmi közük a valósághoz! Puszta fikció az egész.
– A vetélkedő típusú műsorokban pedig már a válogatás is irányított – ezért hívnak be olyanokat, akikről tudják, hogy botrányt fognak csinálni. Nem az számít, kinek milyen a hangja, hiszen a profikat már a selejtezőn kidobják, hanem hogy kiről lehet majd egy szívszorító történetet elmesélni! Mindenképpen kell valaki, akit nem fogad el a környezete, mert túl csúnya/kövér/alternatív. Kell egy színes bőrű, egy hátrányos helyzetű kisebbségi és valaki, aki árva vagy éppen haldoklik valakije. És kész a történet! Ha a reklámokat vesszük, első ránézésre azt gondolhatjuk: „Na, már megint ránk akarnak sózni valamit.” De ennél többről van szó. A szlogenek mögött rejtett üzenetként ott van egy sajátos értékrend, amelyet megpróbálnak a fejünkbe plántálni. Gondoljunk csak arra, hogyan néznek ki itt a férfiak és a nők, miképpen fest egy lakás, mikor olvadnak el a boldogságtól. Ezek mind-mind azt kódolják beléd, hogy a te életed nem jó, nem vagy elég boldog, elégedett, de mi majd adunk valamit, amitől jó lesz, amitől „megfelelő” leszel.
Nem is gondolnánk, mennyi minden képez furcsa kis zárványokat a gondolatainkban. Mert ha nem így volna, nem vásárolnák az emberek a rengeteg WC-fertőtlenítőt, hogy kiűzzék a veszélyes baktériumokat! Amelyektől, ha tényleg akkora veszélyt jelentenének, már kihalt volna az emberiség.
– A másik jelenség a „product placement“, vagyis a termékelhelyezés, ami komoly etikai dilemmákhoz vezet. Ezeket a brand image reklámokat többnyire ismert márkák finanszírozzák. Vannak filmek, amelyekben ez kifejezetten zavaró, és vannak olyanok, mint a Szex és New York, ahova a Manolo Blahnik cipő simán beilleszkedik. Egyébként a beépített – natív – reklámok ellenére ez az egyik legérdekesebb sorozat, mert felvet egy sereg kérdést. Te milyen kompromisszumokra vagy hajlandó azért, hogy ne maradj egyedül? Meg lehet-e bocsátani a megcsalást? Egyáltalán: be kell-e vallani? Akkor is vállalod-e a másikat, ha tudod, hogy az anyja egy elviselhetetlen perszóna? Lehet-e teljes egy nő élete gyermek nélkül, és ha igen, mennyire? A végén, amikor Samantháról, a férfifaló bombázóról kiderül, hogy rákos, és ezt felvállalja, és elkezd róla beszélni, az példaértékű pillanat. Ilyen téren van mit tanulnunk belőle, mert mi még mindig egy merev kultúrában élünk, ahol ködösítünk, érzelgünk, ahelyett, hogy nyíltan beszélnénk az életünkről. És talán: ha meg mernénk élni mélységeiben és magaslataiban is a saját életünket, akkor nem kellene annyi időt a tévé előtt töltenünk!
