Mire lehull az utolsó falevél

Kétévnyi pandémia után az idei őszt egy merőben más hangulat és más jellegű kihívások fogják meghatározni. Mire lehull az utolsó falevél, az élet teljesen megváltozik majd körülöttünk. S mindennél fontosabb lesz, hogy vele együtt mi magunk is változzunk.

„Uram, adj türelmet, / Hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, / Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, / Amit lehet, és adj bölcsességet, / Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.” (Részlet Assisi Szent Ferenc imájából) 

Amikor ezeket a sorokat írom, október eleje van, késik az indián nyár. Korán köszöntött be a nagy hideg, és a sors fintora, hogy mindez pont akkor történik, amikor Európa egy nagy energiaválsággal áll szemben. Londonban már most hideg vízzel zuhanyoznak, villanyszámlánk pedig kúszik felfelé. Már csak ezért is merem állítani, hogy idén ősszel még nagyobb problémákkal találjuk majd szemben magunkat, mint a maszkviselés, és már senki sem fog a koronavírussal foglalkozni. Azzal már megtanultunk együtt élni, a megélhetési problémákkal viszont nem.

A mi mindennapi kenyerünket...

Ahogy minden kultúrának, a fogyasztói társadalmaknak is voltak megingathatatlannak tűnő biztos pontjai, amelyekbe kapaszkodhatunk. Elsőként talán a békét említhetnénk, hiszen a háborúk – ahogy a halálos járványok – valahogy a távoli világok gondjainak tűntek. Nyugodtan ide számíthatjuk az olcsó megélhetést és a megfizethető, korlátlan energiát is. Vagyis az alanyi jogon járó jólétet. Bármi is történt odakint, ezeket a dolgokat idebent tudtuk tartani, határon belül, s nem vehette el tőlünk senki.

Ez a biztonságérzetünk rendült meg az elmúlt három évben. Ezen az sem segít, hogy a szakértők elmondták: az infláció és az elszálló árak még a koronavírus-járványnak, s nem feltétlenül az orosz–ukrán háborúnak köszönhetők. Hétköznapi emberként csak annyit érzékelünk, hogy a szemünk előtt hullik szét minden, amiben hittünk.

Nicht Kompot!

Van a Tizedes meg a többiek című magyar filmben egy ikonikus jelenet, ami jól szemlélteti, hányadán is állunk. A jelenetben az oroszok elől visszavonuló német katonák egy vidéki erdészházban állomásoznak. A tiszt, aki épp az ebédjéhez készülődik, rárivall az egyik katonára: „Hol van a kompót, amit ígért?” A katona már menne is a spájzba, hogy pótolja mulasztását, ám a gazdasszony az útját állja: „Nicht Kompot” – mondja. Ám a katona rendíthetetlen. Odébb tessékeli a nőt, bemegy a helyiségbe, és leveszi a polcról a kompótot...

A kompót mögött meglátja a spájzban bujdosó orosz katonát. Falfehér arccal tér vissza, s fojtott hangon közli felettesével: „Az oroszok már a spájzban vannak!” Erre a tiszt megfújja a sípját, mire kitör a káosz, a németek szétszélednek. Úgy gondolom, ilyesféle hangulat van kialakulóban most nálunk is. Csak az oroszok most épp máshol vannak; s most sem oroszunk nincs, sem kompótunk.

Olyan ez a kép, mint a november!

Csodálatos az ősz, gyönyörűek a párás hajnalok, az alacsony napállásnak köszönhetően ragyogóak a fények. Ennek ellenére én sosem szerettem az őszt. Ezzel biztosan nem vagyok egyedül, hiszen a korai sötét, a szomorkás hangulat sokakat megviselnek. 11 évesen éltem meg az első kedvetlenségemet. November volt, korán sötétedett, s nekem rossz hangulatom támadt, ami napokig nem akart elmúlni. Még ma sem tudom, hogy a serdülőkor okozta-e a hangulatingadozást, esetleg valami más állhatott a háttérben. Annyi bizonyos, hogy onnantól kezdve minden évben fura és óvatos félelemmel vártam az őszt.„Olyan ez a kép, mint a november. Számomra még mindig egy biztonsági rés, amin néha csak úgy áttörnek az érzelmek” – írtam pár éve egy versben, s talán ez a két mondat szemlélteti a legjobban, hogy mit éreztem.Persze, nem volt minden november annyira szörnyű, de ahogy visszagondolok, még mindig sok ilyen őszt tudok felidézni, amikor alig vártam a tél kezdetét.

A kedvenc hetilapom

Napjainkban azonban nemcsak a november, hanem szinte az egész év is egy biztonsági résnek tűnik, amin nap mint nap áttörnek az álhírek és az általános pánikkeltés. Lassan csak egyetlen hír igaz, hogy mindenki hazudik. Hosszú-hosszú éveken át faltam a híreket és a politikai témájú műsorokat, és sokakkal ellentétben nem éreztem rosszul magam „fogyasztásuk” után. Talán mert elhittem, hogy velünk ez nem történhet meg. Néhány hete aztán megvettem az egyik kedvenc hetilapom legújabb számát, s ahogy sorról sorra haladtam, éreztem, beborul felettem az ég. Ott és akkor egy pillanat alatt eldöntöttem: nem akarok többé ilyeneket olvasni. Nem tagadom a valóságot, nem fogok szemellenzőt hordani – de nem akarok naponta arról hallani, hogy jönnek a nehéz idők, nekünk már befellegzett.

S ha ki is süt a nap néhány órára, akkor se örüljünk, mert előbb-utóbb újra beborul. Igen, ez igaz, de legfőképpen az igaz: ha egyszer kisüt a nap, akkor másodszor is kisüt. S ha felhők takarják el a napot, azok vándorolnak az égen, de a nap mindig ott van mögöttük... Ezt a nagy bizonytalanságban nem szabad elfelejteni.

A kétarcú média

Van az az unásig ismételt tanács, hogy óvjuk magunkat a negatív emberek társaságától, mert rossz hatással lesznek ránk. Azt gondolom, ugyanezt kellene tennünk a hírekkel is: szűrni kellene, hogy mit olvasunk el. Emlékezzünk csak a karikatúrára, amelyiken egy szerpentinen kanyargó buszban két ember utazik. Egyikük búskomoran ül a sötét sziklafal mellett, másikuk pedig tágra nyílt szemmel gyönyörködik a szalagkorláton túli festői látványban.

S már csak azért sem kellene naponta azt mantrázni, hogy mennyire kilátástalan a helyzet, mert a médiában gyakran egyoldalúan ábrázolják a világot. A hírekben a pandémia idején lefestettek egy veszélyes világot, ahol minden lépésünknél koronaszörnyek lestek ránk. Másnapra már nem volt élelmiszer és WC-papír az üzletekben, mert világvégét kiáltottak, s utcákon strázsáló katonákat vizionáltak. Aki este megnézte a tévét, az reggel nem mert kilépni az utcára. Pedig mi volt kint? Ragyogott a nap, sarjadt a fű, az üzletek polcai pedig rogyadoztak a toalettpapírtól. S mi lett a vége? Bezártak bennünket, és azontúl szigorúan ellenőrizték minden egyes lépésünket.

(© Illusztráció: Anne Keenan Higgins)

Mire a falevelek lehullanak...

Amikor kitört az első világháború, II. Vilmos német császár azt mondta: „Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim itthon lesznek.” Nagyon merész és magabiztos kijelentés volt ez, de igazság szerint akkoriban egész Európa felfokozott hangulatban készült a mindent eldöntő háborúra. Az emberek örömmel fogadták a háborúhírét, a frontra igyekvő katonák énekeltek, s feltételezhetően ők is úgy vélték, hogy ősz végére újra itthon lesznek. Nos, mire lehullottak a falevelek, a katonák kénytelenek voltak új otthonaikban berendezkedni: a nyirkos lövészárkokban.

Békére lelni odabent

Mire tehát lehull az utolsó falevél, már benne leszünk az őszben, és biztosak lehetünk benne, hogy embert próbáló idők várnak ránk. Úgy gondolom, embert próbáló feladat higgadtnak maradni, és megőrizni a józan eszünket ebben az óriási zűrzavarban. Hiszen mit kívánhat többet az ember, mint hogy legyen mit ennie, legyen tető a feje felett, és ne fázzon? Amíg mindez megvan, akár jól is érezhetnénk magunkat – de utána is, hisz nagyapáink és dédapáink évekig éltek háborúban, de a rossz világban sem feledkeztek el arról, hogy egy kicsit jól is érezzék magukat.Biztosan nem lesz könnyű az ősz, és nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Fogadjuk el, hogy vannak dolgok, amiken nem tudunk változtatni, amikre nincs ráhatásunk. Viszont saját magunk életén, ha csak egy kicsit is, de könnyíthetünk azzal, ha jobban odafigyelünk magunkra és a környezetünkre. S ha kizárjuk a pánikot, biztos vagyok benne, hogy az odakint tomboló őrület ellenére odabent békére lelhetünk.