Szükség van-e vallásra egy olyan korban, amikor minden tudás elfér a zsebünkben? S vajon szükség van-e Istenre egy olyan világban, ahol lassan mi, emberek félistenek módjára élünk?
Néhány hónapja olvastam egy tudományos magyarázatot, mely szerint annak érzése, hogy van bennük egy szellem, pusztán az agyunk szüleménye. A felvetést elutasítottam, s nem feltétlenül azért, mert hívő ember vagyok: egyszerűen nem akarom elhinni, hogy pusztán ennyi lenne az életünk. Két lábon járó ösztönlények lennénk, akik megszületnek, éldegélnek itt partra vetve, kiszolgáltatva a véletleneknek, majd meghalnak. S mindezek mögött nincs semmi, ami túlmutatna a fizikai valóságon, s minden emberi érzelem leírható pusztán az idegsejtek működésével...
Nem emlékszem pontosan, de valamikor 12-13 éves korom környékén kezdtem el úgy igazán hinni. Nyilván a hittanórák és a templomba járás is hozzásegítettek, de ennyi év távlatából úgy gondolom, leginkább azok a nehezebb időszakok kellettek hozzá, amikor először éreztem magamat igazán elveszettnek. Amikor nem találtam a helyemet, s jött a felismerés: valaki tényleg meghallgatott, és nem várt lehetőséget kaptam – vagy épp az ellenkezőjét annak, amit kértem, s csak később értettem meg, hogy valójában mi is történt. Ha rosszul viselkedtem, valahogy visszakaptam az élettől, ellenben ha helyesen cselekedtem, velem is jó dolgok történtek. Persze, lehet azt mondani, hogy csak a képzeletem játszott velem. Lehet. De az is lehet, hogy nem, és létezik egy magasabb feljebbvaló, egy spirituális* dimenzió. (*Spirituális: lélegzet (latinból). Jelentése szellem, lélek. Az ember vallási átalakulására utal; „Isten képmására” való átalakulására.)
Az utóbbi időben megfigyeltem, hogy az emberek többsége igencsak negatívan, már-már lekicsinylően tekint a vallásra, s kizárólag az egyházzal azonosítja. (Pedig már Mikszáth Kálmán is megírta a Különös házasságban: „Csak a békák brekegik néha a közeli mocsarakban: »Urrak a papok! Urrak a papok!«”) Ha pedig valaki hívőnek mondja magát, akkor arra gyakran úgy tekintenek, mintha kedves kis passziója lenne, vagy a hit valamiféle „bogarasság” lenne nála. Vagy épp – fanatizmus. Hiszen Darwin már a 19. században publikálta evolúciós elméletét, ráadásul ott volt az ősrobbanás: szóval miféle Ádámról és Éváról, illetve hét napos teremtésről beszélünk itt?
Wilhelm Nakatenus, egy régi holland író írja egy versében, hogy „erőt kértem az úrtól, s ő nehézségeket adott, melyeken megedződtem. Bölcsességért imádkoztam, és problémákat adott, melyeket megtanultam megoldani”. Ennél jobban nem lehetne összefoglalni a lényeget, nevezetesen, hogy az imádság és a hit korántsem arról szól, hogy ülünk és várjuk a sült galambot. Hívőnek lenni folyamatos útkeresést jelent, s egyben élethosszig tartó tanulást.
Lemosni a gyalázatot
A vallás ma olyan, mint egy jó alaposan összesározott ruha, amelyből szinte lehetetlenség kimosni azt a mocskot, amit rákentek a századok, a különböző hatalmi vagy épp önös érdekek. Gondoljunk csak az évtizedekig-évszázadokig tartó vallásháborúkra, a katolicizmus nevében folytatott inkvizícióra és boszorkányüldözésekre, a pápai állam kétes ügyeire vagy a vallást kiforgató szektákra és szélsőséges szervezetekre. Nem kell azonban ennyire messzire menni, hiszen az élet olyan apró területein is szervező erőnek számított (valahol még most is), mint például a házasság. Még a múlt században is előfordult olyan, hogy az eltérő felekezetűek nem házasodhattak. S akkor még ott van az a sok-sok egyedi eset, amikor a helyi pap vagy lelkész, esetleg egyházi közösség követett el bárminemű visszaélést, ellentmondva az erkölcsről és a tisztességről szóló tanoknak. Nem beszélve a kereszténység álarca mögé bújt álszentekről.
Úgy gondolom továbbá, hogy a szocializmus időszaka sem tett jót a vallás megítélésének, hiszen köztudott, hogy „odafentről” nem mindig nézték jó szemmel, ha valaki templomba ment, annak ellenére, hogy az egyházak tolerált intézményeknek számítottak. Ez idő alatt ráadásul több generáció is úgy nőtt fel, hogy kimaradt az életéből az a vallásos nevelés, ami adott az embernek egyfajta tartást, s amelynek hiánya (véleményem szerint) összefügghet a mai világban uralkodó gátlástalansággal.
Végső soron azonban a vallás nevében elkövetett embertelenségeknek nem sok közük van az igazi hithez. Hiába használta eszközként megannyi rezsim és érdek – ha lehámozzuk a rátapasztott idegen matériát, akkor láthatjuk, hogy nem az önsanyargatásról, s nem valami magasztosabb közös cél eléréséről szólt, hanem magáról az emberről:egymás és önmagunk, valamint Isten szeretetéről.
Hinni egy feljebbvalóban
A vallást és a hitemet én mindig is spirituális módon éltem meg. Református felekezetű lévén sohasem kötöttek gúzsba szigorú szokások, s ami volt is, az az évek alatt (sajnos) teljesen kikopott az életemből. Jó példa erre a templom, ahová már több mint másfél éve nem tettem be a lábamat, nagyrészt saját hibámból és lustaságomból. Ez azonban – szerencsére – nem fokmérője hitem gyakorlásának, naponta meditálok ugyanis, hálát adok az égnek azért, amim van, vagy épp számot vetek mindennel, amit a nap folyamán cselekedtem.
Az imádság nálam egy rituálé: épp csak nincs szükségem hozzá semmi másra, mint hogy lehunyjam a szemem és elcsendesedjek. Ez a leegyszerűsödés azonban nem valamiféle lázadásból vagy tiszteletlenségből fakad. Épp ellenkezőleg: úgy gondolom, mindenki szabadon dönthet a hite gyakorlásának módjáról. Történelmi és társadalmi okokból gyakran fogalmazok meg kritikát a katolikus egyházzal szemben, de attól még nem ítélem el sem a szokásait, sem a hagyományait. Hiszem, hogy itt is inkább arra kellene összpontosítanunk, ami összeköt, s nem arra, ami elválaszt. A rózsafüzér és a gospel ugyanúgy megfér egymás mellett, mint az éjféli mise és a szabadtéri istentisztelet.
Amit viszont nem lehet rítusokkal és szokásokkal kialakítani, az az istenhit. Néha, mikor óvatosan megemlítem, hogy hívő vagyok, szinte hallom a ki nem mondott kérdést: Te akkor most tényleg hiszel az egy Istenben?
S ha egyszer tényleg megkérdeznék, akkor szívesen válaszolnék rá, hogy igen, hiszek. De megmagyarázni ezt sem tudnám, mint ahogyan semmilyen spirituális élményt – vagy akár az alkotás közbeni lelkesült flow-élményt sem lehet szavakkal átadni. Ezt ugyanis érezni kell.
Erkölcsi iránytű a zűrzavarban
De mit adhat a hit az embernek azon túl, hogy egy felekezethez és egy közösséghez tartozhat? Nos, például lehetőséget a tartós lelki békére, s egy olyan megingathatatlan életszemléletet, ami segíthet a mindennapok teljesebb megélésében. Ha ugyanis elfogadjuk, hogy minden Isten (vagy egy nagyobb feljebbvaló) akarata szerint történik, s elhisszük, hogy ő alapvetően jót akar nekünk, akkor máris másként tudunk tekinteni a körülöttünk lévő történésekre, s hálásabbak is leszünk a saját életünket illetően.
Ennél is fontosabb azonban, hogy a hit által egy olyan erkölcsi keretet kaphatunk, amelynek köszönhetően könnyebben megérthetjük: mi helyes és mi helytelen. Itt sem kell bonyolult dolgokra gondolni, elég csak egy pillantást vetni a tízparancsolatra, amely egymás tiszteletét hirdeti, s afelé terel bennünket, hogy jobb emberek legyünk. Értelmet és célt is adhat az életnek: már abban az értelemben, hogy könnyebben megtalálhatjuk az utunkat, s kevésbé veszünk el a nagyvilág zűrzavarában. Aki ugyanis gyakorolja a hitét, az többet figyel befelé.
A vallás nyújtotta spirituális dimenzió pedig lehetőséget adhat az önvizsgálatra és az önmegvalósításra, s mélyebb megértést és békét hozhat a mindennapokba. Nem mellesleg könnyebben leküzdhetjük a szorongást, a depressziót és más lelki nehézségeket.
Összességében tehát elmondható, hogy a hit mindenekelőtt egy biztos pontot jelent az ember életében, s bár vannak bizonyos szabályok-hagyományok, a valóságban nincs semmilyen „tuti recept” a hitgyakorlatra. Talán túlságosan modernnek, esetleg szentségtörőnek hangzom, de úgy vélem, hogy a vallás terén is törekedhetünk modernségre és minimalizmusra. Főleg akkor, ha ezáltal közelebb hozhatjuk másokhoz. S ahogy fentebb is írtam, több dolog és hagyomány is megfér egymás mellett, és az egyik nem feltétlenül zárja ki a másikat. Elvégre ez az egész rólunk, hívőkről és az Istenről szól.
