Bokor Rékában (32, Szőgyén) kétségtelenül van valami Jeanne d'Arc-szerű. Ahogy hallgatom őt, miközben szülőföldjéről beszél, az orléans-i szűz alakja jut eszembe, aki a százéves háború idején többször is győzelemre vezette népét.
Réka a Párkány és Vidéke című újságot szerkeszti főállásban. Nemrégiben a visszahívását kérték, mert a lapban megjelent egy írás Trianonról. Felkaptuk a fejünket, mert az aktus a régi jó kommunista időkre emlékeztetett. Mikor valakit semmilyen vádakkal szőnyegre hívtak és kirúgtak.
– In medias res-szel indítanék: mi volt az, amit a munkádban nehezményeztek?
– 2016 januárjától vagyok a Párkány és Vidéke főszerkesztője. Ez egy 4800 példányszámban megjelenő ingyenes havi újság, a posta kézbesíti ki a házakhoz. A lapot a város finanszírozza. A főszerkesztőt a képviselő-testület tagjai nevezik ki, visszahívni is ők tudják. Az egyik képviselő júniusi interpellációjában kifogásolta a munkámat. Két dolgot kritizált: az egyik, hogy a főszerkesztői cikkem megjelent az Új Szó politikai hirdetései között. A cikk arról szólt, hogy a fiatalokat eltántorítjuk a közügyektől azzal, hogy mindig csak azt hajtogatjuk, hogy a politika a legrosszabb dolog a világon. Ez volt az üzenet, a képviselő úrnak pedig az jött át belőle, hogy ez egy propagandacikk. Kijelentette, hogy én nem lehetek objektív, mert politizálok. A másik bűnöm az volt, hogy felkértem Tokár Gézát, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala szóvivőjét, hogy írjon egy cikket Trianon 100. évfordulójára. A testület több tagja a cikket feleslegesnek tartotta, mondván, Trianonnal nem kell foglalkozni. Végül eljutottunk oda, hogy a képviselő úr kijelentette: ha a kultúrház igazgatónője – aki a felettesem – nem kéri beadványban a menesztésemet, akkor az igazgatónő távozását fogja indítványozni.
– Létezik olyan szabály, hogy egy főszerkesztő nem politizálhat?
– Lapunk alapszabályzatában nincs ilyen pont. Sőt, a lapot anno Himmler György alapította, aki a helyi gimnázium tanáraként aktívan politizált. Én a választásokon az Összefogás listáján a 106. helyen indultam, képviselői ambícióm nem volt, jelöltként csak támogatni szerettem volna a közös listát. A kultúrház igazgatónője kijelentette, hogy neki nincs problémája velem, épp ellenkezőleg: fiatalkori önmagát látja bennem, ahogy lelkesedni tudok ügyekért. Ám egyben kérdőre vont, hogy minek kellett ez az évfordulós cikk, mire jó ez a nagy magyarkodás? Azt válaszoltam, hogy ez nem magyarkodás, csupán a sporthírek és a Micimackó óvoda történései mellett nem árt, ha néha más fontos ügyekről is beszámolunk a többségében magyarok lakta városka sajtójában.
Rékát sokan a Gombaszögi Nyári Tábor szervezőjeként – vagy épp a Jóvilágvan nevű felvidéki pop-rock zenekar énekesnőjeként ismerhetik. 2015-ben pedig a „Levegő” c. dalukat a Harmónia zsűrije az Év Dala kategóriában a legjobbnak ítélte.
– Korábban is voltak hasonló problémák?
– Két éve. Az egyik képviselő Csehszlovákia megalakulásnak 100. évfordulójára beküldött egy cikket, amiben Eduard Benešt dicsőítette. Már olyan értelemben: milyen nagyszerű, hogy Szlovákia büszkeségei elérték, hogy száz évvel ezelőtt létrejöhetett Magyarország (sic!) és Csehszlovákia... Az írás az empátia teljes hiányáról tanúskodott. A cikket leközöltem, mert a képviselők írásait köteles vagyok közzé tenni. A dolog pikantériája, hogy a cikk a helyi Szlovák-Magyar Baráti Társaság megalapítójának a tollából született. Azonnal érkezett is rá válasz Kovács Zsolt történésztől, aki arra hegyezte ki a mondanivalóját, hogy egy magyarok lakta városkában Eduard Benešt, a hírhedt dekrétumok megalkotóját dicsőíteni olyan, mintha szándékosan kést akarnának forgatni bennünk. Nagy volt a felháborodás, mire a főnököm, a kultúrház igazgatónője megjegyezte, hogy nem kellett volna leközölni a válaszcikket. Azzal érveltem: ha az egyik nézetnek teret adunk, muszáj a másiknak is.
– Most mi a helyzet? Ha jól tudjuk, még mindig te vagy a főszerkesztő.
– Augusztusban összehívtak egy rendkívüli testületi ülést, amit a nyilvános megkövezésemnek is lehetne titulálni. A kultúrház igazgatónője felállt és kijelentette, hogy nem vagyok alkalmas a főszerkesztői tisztségre, mert túlságosan erős a nemzeti öntudatom, és ezért nem vagyok objektív. Erre azt válaszoltam: ha mutatnak egyetlen írást az elmúlt négy és fél év sajtójából, amelyikben nem voltam objektív, szedem a sátorfámat és megyek. Ha pedig nem tudnak ilyet mutatni, akkor ez az egész nem más, mint boszorkányüldözés! Az pedig, hogy erős a nemzeti öntudatom, olyan, mintha azt mondanák, hogy Réka nő, ezért elfogult a női témák iránt. Végül 6 képviselő a menesztésemre szavazott, 4 a maradásomra, ketten pedig tartózkodtak: mire a polgármester kijelentette, hogy a főszerkesztőt menesztették. Mindenki, aki ellenem szavazott, csak tíz másodpercig örülhetett, mert az egyik képviselő közbeszólt: tizenkettőből az egyszerű többség nem hat, hanem hét.
– Voltak, akik kiálltak melletted?
– Igen, az MKP frakcióból mind a négy képviselő. Olyan képviselő is akadt, aki külön kiemelte, hogy azóta érdemes kinyitni a lapot, amióta én szerkesztem. Önszorgalomból ugyanis négy oldallal kibővítettem az újságot, pedig az elődeim között volt olyan, aki a Wikipédiáról ollózta össze az írásokat, vagy idejétmúlt másodközlésekkel töltötte meg a lapot. Erre volt közpénz; arra, hogy közügyekről írjunk, nincs!
– Mit szólnak az effajta csörtékhez a helyi lakosok?
– A párkányi magyarságot fel kell rázni! Sokan elvándorolnak, az én volt gimis osztályomból is sok fiatal már külföldön él. Szerintem nem engedhetjük meg a teljes leépülést, ez a közösség többre hivatott. Mi, fiatalok is élni és lélegezni szeretnénk! Volt egy rendszerváltástól regnáló polgármesterünk, aki szlovák érzelmű volt, de jól kezelte a magyar ügyeket. Mi meg belesüppedtünk ebbe az „ilyenek is vagyunk, meg olyanok is vagyunk, de inkább csak legyünk semmilyenek” állapotba. Mert az nekünk „tök jó”, ha egy mondaton belül háromszor nyelvet váltunk. Illetve működik az emberekben egy hihetetlenül erős megfelelési kényszer. Két ciklussal ezelőtt például Szabó Jenőt választottuk meg polgármesternek, aki aztán a március 15-ei ünnepségen megkérte a konferansziét, hogy Eugenként konferálja be. Talán a Vadasnak, a fürdőnek is szerepe lehet abban, hogy ilyen langyosak lettünk. Hiszen minden fiatal itt kezd el „brigádozni”, s hozzászokik, hogy mi vagyunk a kiszolgálók, a szlovákok meg a vendégek. Ez a gazsulálás is átmossa kicsit az agyakat.
– Pedig nagyon közel van Esztergom...
– Igen, de a híd már későn épült meg. Valószínűleg az is nyomot hagyott az emberek lelkében, hogy hosszú évekig csak nézték a túloldalt. Lépten-nyomon azzal szembesültek, hogy ők sem ide, sem oda nem tartoznak. Itt kevesek, nem elég jók, mert nem tiszta szlovákok. Szerencsére a fiatalokban van egy egészséges tűz és igény a változtatásra. Mi nem éltünk a megnyomorító kommunizmusban, amiben az előző generációk éltek. Mi már nem érezzük azt a lelki nyomást, amiben a szüleinknek vagy a nagyszüleinknek részük volt. Mi bármelyik pillanatban dönthetünk úgy, hogy magunk mögött hagyjuk ezt az egészet. Sokan ezért is mennek Magyarországra, szerintem.
– Vagy mert nem tudnak szlovákul, s ezt mindenütt megkapják. Azt mondtad, ezt neked is a szemedre hányták...
– Igen: ez kardinális kérdés a megmaradásunkban. Igenis meg kell tanulnunk – jól meg kell tanulnunk szlovákul, hogy el tudjuk mondani, mi a mi örömünk és a bánatunk. Én is azért választottam magyar egyetemet (kommunikációt és filozófiát tanultam Piliscsabán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen), mert azt könnyebbnek hittem. Hiába magas szintű a párkányi gimnázium, hiába tanultunk meg felsőfokhoz közeli szinten angolul, a szlovák oktatás nem sokat ért. Ez, ugye, a módszertan miatt van, hogy nem idegen nyelvként tanuljuk a szlovákot. Nekünk, magyaroknak energiát kell fektetnünk abba, hogy a gyerekek megtanulják a nyelvet! Járjanak szépen magyar iskolába a gyerekeink, de találjuk meg a kiskapukat: délutáni szakkör, szlovák tábor, miegymás. Bevallom, én most, harminckét évesen is járok szlovákra, ami nem könnyű. Míg egy kisgyerek bátran megszólal szlovákul, addig egy felnőttben több a gátlás. Angolul folyékonyan beszélek, ott nincs semmi görcs.
Réka jelenleg Párkányban él párjával, Orosz Örssel, aki a (főleg fiatalokat tömörítő) Összefogás politikai mozgalom egyik vezetője.
– Te miért jöttél vissza, mikor a többiek kint maradtak?
– Visszajöttem, mert itt van az én hazám. Hiába beszéltünk egy nyelvet, mégsem éreztem magam otthon. Amikről és ahogyan beszéltek: az nekem mind idegen volt. Ráadásul az első évben végig azt hallgattam, hogy „Akkor te most tanulsz magyarul?” Mire én: „Te nem most érettségiztél véletlenül történelemből?” Ez persze később elmúlt, s harmadéves koromra sikerült felvennem a ritmusukat. Végül dolgozni is Budapesten kezdtem: jó arcok, pezsgő kulturális élet, minden tetszett. Mindeközben mégis úgy éreztem, hogy nem a helyemen vagyok. Akkor éltem igazán, mikor itthon lehettem, énekelhettem vagya fORMA fEST-et szervezhettem. Végül – a gimis osztályomból egyedüliként – hazaköltöztem. Pedig sokáig úgy festett, hogy én is ott maradok. A volt páromnak végül felvetettem, hogy költözzünk át Párkányba...
– Nocsak. Mit szól ehhez egy többségi magyar?
– Azt hitte, elment az eszem. Ő Pécs mellől származott, s nem értette, hogyan élhetne egy olyan országban, aminek még a nyelvét sem érti... Többek között ezért is fontos a dél-szlovákiai kétnyelvűség: ha a hivatalokban lennének magyar ügyintézőink, a kórházakban magyarul beszélő orvosaink, a közterületeken pedig magyarul is fel lennének tüntetve a feliratok, akkor talán egy felvidéki lány is könnyebben hazaköltözne a magyarországi párjával. A magyar nyelv ismerete akár munkaerőpiaci előnyt is jelenthet. Én ezért álltam ki amellett, hogy a testületi ülésen szeretnék az anyanyelvemen kommunikálni, hiszen jogom van hozzá! A békés együttélés szerintem nem attól lesz békés, hogy fejet hajtunk: kölcsönösen tisztelni és becsülni kell egymást. Ha mindenhol minden szlovák nyelven van kiírva, az erődemonstráció. Azt sugallja, hogy a te nyelved nem számít, te nem is vagy olyan fontos... A Kétnyelvű Dél-Szlovákia mozgalom tavaly, a párkányi Štúr-szobor állításakor pont azt hangsúlyozta: nem igaz, hogy nem akadt volna egy szlovák város, ami büszkén szobrot állított volna a legnagyobb szlováknak. Nem igaz, hogy egy Duna-parti magyar kisvárosra kellett a szobrot ráerőszakolni!
– Kapsz hideget-meleget, mégis hihetetlenül elszánt vagy. Mi motivál?
– Hálás vagyok ennek a közösségnek, hogy engem itt megtartott és felnevelt magyarnak. Hálás vagyok Szarka Andreának, akinek a néptánccsoportjába járhattam, vagy Berényi Nellinek, aki megszervezte a szőgyéni cserkészcsapatot. A tanáraimnak, akik elvittek szavalóversenyre vagy a zongoratanáromnak, akitől zenét tanultam. Ezeknek az embereknek a munkája kötelez engem arra, hogy ne adjam fel akkor sem, amikor nehéz. Különben a terveim között szerepel a párkányi cserkészcsapat felélesztése, mert szerintem a legjobb dolog, ami egy gyerekekkel történhet, ha bekerül egy cserkészcsapatba. Életem legszebb emlékei innen származnak.
– Nem szabad elhallgatni, hogy Orosz Örs a párod, aki szervező ember és most már politikus is. S te vele együtt szervezed Gombaszöget...
– Mikor Örsbe beleszerettem, a szervező embert láttam benne, rövid idő elteltével viszont a homlokomra csaptam: hiszen ő politikus. Örs Gombaszöget valamikor hatvan emberrel kezdte, gulyást főzött a táborozóknak. Most pedig ott tartunk, hogy tavaly 28 000 vendégéjszakánk volt. Én magam legalább ötven olyan párról tudok, akik Gombaszögön ismerkedtek meg, mára sokuknak családjuk van. Rengeteg tehetséges, ügyes fiatalunk van, akik szívesen dolgoznak a közért, csak hiányzik a cél. Persze vannak, akik nem tudják, melyik végén kell megfogni a lapátot, de ha elmondjuk nekik, hogy van itt egy régi kolostor, és azt kellene kilapátolni, akkor végig kubikolnak három hetet. Tavaly az egyik önkéntes lány szégyenlősen azt mondta, hogy át kell néznie a Himnusz szövegét, mert a kopjafaállításon azt énekeljük. Az ő anyukája szlovák, s még soha nem énekelte nyilvánosan... Így is vissza lehet csalogatni embereket a magyar közösségbe. Választ kell adnunk arra a kérdésre, meg akarunk-e maradni magyarnak idehaza, s ha a válasz igen, akkor ki kell egyenesíteni a hátunkat. Mert érdemesek vagyunk arra, hogy változás történjen ebben az országban.
(A cikk megjelenése után Bokor Rékát visszahívták a párkányi újság főszerkesztői posztjáról.)
Fotó: Dömötör Ede
