A festményekért, szobrokért borsos árakat fizetnek a művészetkedvelők. Az alábbi cikk által ízelítőt kapunk az árverésekről és a kalapács alá kerülő „művészet ” vándorútjáról.
A különböző festmények, tárgyak, fotók vagy bármilyen egyéb alkotás, melyet emberi lélek teremtett, anyagi értelemben nem felbecsülhető. Az összeg, mely piaci értéküket – avagy kikiáltási árukat – képviseli, általában szakértői javaslatok végeredményeként születik meg.
Mednyánszky László képeiért nálunk is nagy összegeket fizetnek – érdekes módon nagyobb „sztár” Szlovákiában, mint Magyarországon. A Virágzó almafák c. képe a decemberi pesti aukción 2,8 millió forintért kelt el.
Azt mondják, ízlések és pofonok különbözőek, és hogy e két dolog közül az elsőt soha nem szabad megkérdőjelezni, mert az mindenkinek a sajátja, mint például a temperamentuma. Akadnak olyan műtárgyak is, melyeket sokra becsültek a hozzáértők, de lehet, hogy mi többet szavaznánk meg a Lila ruhás nő tízezredik másolatáért, mely nagyanyánk ebédlőjét hivatott ékesíteni. Ahol az egyéni ízlés a döntő, minden relatív, ezt már tudjuk a divatból, vagy az ételek elkészítésének milliónyi módozatából.
Miért is hajlandóak a műkedvelők izmos összegeket áldozni egy képért? A válasz talán az esztétikum iránti vágyban rejlik. Abban, hogy ha valamiben felfedezzük „a szépet”, azt sajátunknak szeretnénk érezni, mert általa egy kicsit önmagunkra lelünk. Amiben meglátjuk a szépet, kicsit a bensőnket tükrözi vissza, a tulajdon benső világunk értékes voltáról győz meg bennünket... És persze egy-egy műremek befektetésnek is kiváló. Egyesek kimondottan erre a fajta invesztícióra esküsznek, ennek köszönhetően válnak gazdaggá.
A világ nagy aukciósháza, a Sothebys óriási tradícióval rendelkezik, több száz éve működik. A Sothebys megalapítója Samuel Baker 1744-ben tartotta első árverését, melyen is egy bizonyos úriember magánkönyv-gyűjteményét sikerült eladnia pár száz fontért. A későbbiekben egyébként így tett Bonaparte Napóleon könyvtárával is. Nem egész kétszáz évvel később, 1983-ban egy árva könyv vándorolt el kezük alól egy árverésen több mint 8 millió fontért (!) egy lelkes gyűjtőhöz. A név leginkább két világvároshoz, New Yorkhoz és Londonhoz fűződik, de természetesen világszerte működtetnek irodákat, amelyek száma meghaladja a százat.
A sznobizmus a művészetpártolás hatékony eszköze. S különben is: azok, akiket leginkább sznoboknak tartunk, az újgazdagok igenis tudják, hogyan kell vásárolni. Az újgazdagok ma már tájékozottak. Nem vásárolnak fejetlenül, hanem szakértők tanácsai alapján. Természetesen kisebb jövedelműek is vásárolnak az árveréseken. „Olyan műtárgyakat kínálunk, hogy még a középiskolai tanár is licitálhasson ” – mondja egy aukciósház tulajdonosa
A másik nagy név a „szakmában” a Christies. 1766-ban alakult, James Christie jóvoltából. Mára világelső a „kótyavetye bizniszben”. 2007-ben például világszerte 3,1 billió fontot „árult”. Közel 600 árverést tart évente, 80 különböző kategóriában, ideértve a mű-, és a dísztárgyakat, ékszereket, fotókat, gyűjteményeket, borokat, autókat stb. Ezeken található a 200 dolláros árcédulától a 80 milliósig, de a határ a csillagos ég. Az egész világon elterjedt, 43 országban 85 irodát működtet.
Nálunk a legnevesebb aukciósház a pozsonyi Soga. 1996-ban alakult. Pozsonyban furcsa módon – talán Bécs és Budapest közelsége miatt – a múltban sem működött professzionális árverési cég. Volt viszont több jó műkereskedés és antikvárium, s a zálogházak árverésein értékes képek, szobrok, régiségek is kalapács alá kerültek. Gyűjtőkben sosem volt hiány. A legnevesebb közülük a bécsi Albertina névadója és gyűjteményének megalapozója, Albert szász-tescheni herceg, aki Magyarország helytartójaként tizenöt éven át élt Pozsonyban, és épp itt vált szenvedélyévé a műgyűjtés. A pozsonyi paloták arisztokrata tulajdonosai is pompás műgyűjteményekkel dicsekedhettek (ezek túlnyomó része később Budapestre került, zömük a nagy gazdasági válság és a két világégés következtében szétszóródott a nagyvilágban).
A 19. század végén a főúri gyűjtőket a nagypolgári és középosztálybeli megszállottak váltották fel. Egyikük, Lanfranconi Enea mérnök európai hírű gyűjteményre tett szert, Duna-parti palotájában gyakran fogadott külföldi vendégeket, akik kifejezetten az általa birtokolt ritkaságok kedvéért utaztak Pozsonyba. A szocializmus nem kedvezett a műkincskereskedésnek. Az állam igyekezett ellenőrzése alatt tartani a műkincsek mozgását, amit egyáltalán nem tartott kívánatosnak.
Az akkori szemlélet szerint az értékes alkotásoknak múzeumokban, képtárakban a helyük. Ezért aztán közgyűjteményekben helyezte el magánszemélyek műtárgyait. Teljesen megakadályozni azonban nem volt képes a műtárgyak mozgását: a velük folytatott illegális kereskedelmet és kivitelüket az országból. Aki pedig nem csempészni akart, hanem műveket gyűjteni, ráadásul pénze is alig volt, nálunk a múltban kizárólag csak egyfajtaképpen juthatott újabb szerzeményhez: cserével.
Gabriel Herczeg, a Soga alapítója és tulajdonosa is gyakran volt ilyen csereakciók tanúja a szülői házban. Édesapja ugyanis szenvedélyes műgyűjtő volt, aki passziójáról a legnehezebb években sem volt hajlandó lemondani. „Édesapámnak voltak bizonyos képei, ezekhez meg szeretett volna szerezni valakitől egy továbbit, az illető eljött hozzánk, egy kávé mellett megbeszélték, melyik képért cserébe hajlandó megválni attól, amelyre az édesapám vágyott – én ott ültem, és füleltem –, és megkötötték az üzletet. Azokban az években nálunk a Nyugathoz képest összehasonlíthatatlanul olcsóbban lehetett értékes dolgokhoz jutni. Mára ez kiegyenlítődött ” – nyilatkozta nemrégiben az Új Szóban. Gabriel Herczegnek ma is a vérbeli gyűjtők a legkedvesebb kliensei, bár cégének aukcióira nemcsak ők járnak, hanem olyanok is, akik számára egy-egy értékes műtárgy nem több jó befektetésnél.
Minden műtárgynak fontos ismerni az eredetét. A pontosan dokumentált eredet a kép „pedigréje”. Az ilyen kép drágább, mint a tisztázatlan eredetű, pedig lehet, hogy az utóbbi művészi szempontból értékesebb. Tájainkon épp ezzel a pedigrével van gyakran baj. A szakemberek ezért aprólékos munkával igyekeznek kideríteni egy-egy mű származását, vándorlását, útját az egyik tulajdonostól a másikig.
Lehet ezen fanyalogni, akár megbotránkozni is, de ez korunkban is a tezaurálás egyik bevált módja. A múzeumokban megbámult ötvösremekek abban a korban, amikor nem léteztek bankok, a könnyen mozgatható, értékálló tőkét jelentették! Ékszerekért birtokot lehetett vásárolni. A kortárs festőből előbb-utóbb klasszikus lesz, és akkor képeinek ára is ennek megfelelően alakul! Igen ám, de honnan lehet tudni, hogy a mai fiatal festőből pár évtized múlva olyan „jó árfolyamú” mester lesz, mint Szinyei Merse Pál? Nos, erre is vannak szakembereik, akik jó tanácsokkal látják el a vevőt. Ár és érték azonban nem mindig fedi egymást. A hazai aukciókon értékes alkotások például ár alatt vagy egyáltalán nem kelnek el – mondják a hozzáértők. Benka és Bazovský alkotásaiért pedig közelharc folyik (ez összefügg a megizmosodott szlovák öntudattal)!
Van, amikor egy kitűnő kép üzleti értéke alacsony, és előfordul, hogy egy művészi szempontból gyengébb mű nagy összegért cserél gazdát. Martin Benka festménye egy stuttgarti aukción jóval olcsóbban megkapható, mint nálunk, mert a németek számára Benka neve nem mond semmit. És ugyanaz a Benka-mű, amely most egymillióért cserél gazdát, semmivel sem volt jobb vagy rosszabb 1932-ben, amikor keletkezett, csak akkor épp a kutyát sem érdekelte.
Nálunk külföldiek vásárolhatnak, de engedély nélkül nem vihetnek ki műtárgyat az országból. Kiviteli engedélyért a kulturális minisztériumhoz kell fordulni. Az árveréseken rendszerint vagy háromszáz vevő, kíváncsiskodó, kibic van jelen – formálódik a komoly gyűjtők közössége. Szemben a külföldi és a valahai hazai gyakorlattal, a cégek vagy bankok egyelőre nem gondolnak a műkereskedelmi befektetésre (Magyarországon már számos aukciós katalógusban szerepel olyan festmény, amely egy bank tulajdona, s épp el akarják adni). Pedig ez az egyik legbiztosabb befektetés! Veszteni nem lehet rajta, csak nyerni. A nemzetközi műkereskedelemben ugyanis az árak száz év óta emelkednek, és semmi jel sem mutat arra, hogy már elérték volna a csúcsot.
Szlovákiában reneszánszukat élik a különböző aukciósházak. Hogy miért? Erről kérdeztük a rozsnyói származású Barczi Gyulát. A fiatal művészettörténész a pozsonyi SOGA aukciósház szakelőadója: egyike azoknak, akik felbecsülik a hozzájuk kerülő alkotásokat, műtárgyakat, megállapítják a kikiáltási árat (különös tekintettel a régiségekre, illetve a 16-17. századi festményekre).
Barczi Gyula
– Mit lehet tudni a SOGA-ról? Hogyan működik egy aukciósház, hiszen az alapvető séma – gondolom – a világ minden táján ugyanaz...
– Igen, többé-kevésbé. A SOGA 1996-ban alakult Pozsonyban. Szlovákiában nagyon hamar vezető szerepre tettünk szert. Az árverés egyik fő résztvevője az eladó, tehát a műtárgy tulajdonosa, aki eladás céljából érkezik hozzánk a műtárggyal. A képet vagy bútort szakértőink megvizsgálják, felbecsülik, majd megszabjuk az úgynevezett kikiáltási árat. Erről a pontról indul a licitálás. Itt lép a képbe a nyilvánosság vagy a műértő közönség, melynek soraiból kerül ki a mű leendő tulajdonosa, tehát az, aki a legmagasabb árat ajánlja fel érte, s ezt az összeget 14 napon belül kifizeti, vagy átutalja hozzánk. Az aukciósház jutalékot kap minden egyes eladott műtárgy után, mely a végösszeg 15-20 százalékát teszi ki.
– Tehát a dolog lényege, hogy a végső árat bizonyos ponton túl maguk a vásárlók szabják...
– Igen. Néha előfordul, hogy egy-egy műtárgy a kikiáltási ár alatt kel el. De ehhez persze tulajdonosi beleegyezés is szükséges.
– Aki még nem járt árverésen, és csak filmeken látott hasonlót, úgy képzeli, hogy a ház előtt megáll egy méregdrága kocsi, kiszáll belőle egy nercbundás hölgy, helyet foglal, és bátran felemeli a kezét a legszemérmetlenebb összegre is. A valóságban is így van?
– Nem ez a jellemző. Főként a nercbunda nem stimmel. Hozzánk elsősorban azok a műkedvelők járnak, akik megengedhetik maguknak, hogy szenvedélyüknek hódoljanak. Le kell szögezni azt is, hogy nem minden vevőnk gazdag, sőt! A legdrágább kép, amely nálunk kalapács alá került, egymillió-kétszázezer korona volt. Vannak festményeink ennél elérhetőbb árakon is. Aki átnézi árverési katalógusunkat, 5 000 koronás kikiáltási árért is talál festményt.
A legtöbb árverésen kisebb csaták dúlnak. Sose lehet előre kiszámítani, mi lesz kapós. Az árverés izgalmas kaland. Az árverezők – mint gyakorlott játékosok – azon igyekeznek, hogy érzelmek ne üljenek ki az arcukra. Figyelik egymást, hogy ki mikor emeli fel a kezét, mennyit ajánl. A legdrágább képeket telefonos vásárlók veszik meg – a dúsgazdag művészetrajongók meg kívánják őrizni inkognitójukat. Sokan hozzák be felbecsültetni ezt vagy azt a műtárgyat vagy képet, amelyre valamilyen módon szert tettek, például antikvitásban vették, vagy esetleg örökölték. A műtárgyak különböző utakon vándorolnak hozzánk.
– Nálunk – még a szocializmus idejéből – fennmaradt az a vélekedés, hogy a licitálás nem más, mint a sznobok szórakozása...
– Aki pénzt áldoz a művészetre, a művészeket és a művészetet is támogatja. Az előbbi főleg a kortárs árverésekre igaz. Régen természetes volt, hogy a polgári réteg képeket vagy műkincset vásárol, s ezzel támogatja a művészetet, és felkarolja a művészeket. A totalitás évei alatt mindez nem fejlődhetett, ezért – ami a művészetek megbecsülését illeti – Szlovákia a sereghajtók közé tartozik. Az aukcióknak ezért is van nagy szerepük a művészetek népszerűsítésében. Nem mindenki azért vásárol, hogy a kandalló felett levő üres helyet betöltse.
– Kritikus szemmel tekint azokra az alkotásokra, melyeket felbecsül? Ön fest vagy rajzol?
– Van szubjektív véleményem, majdnem mindegyik esetben. De ha a munkáról van szó, ezt félre kell tennem. Nem azért hallgat az ember évekig művészettörténetet, hogy ne használja fel az ismereteit, vagy félvállról vegyen nyilvánvaló tényeket. Jómagam nem veszek részt aktívan a képzőművészetben, a kritika viszont a kezdetektől vonzott, mondhatni, gyerekkorom óta.
– Remélem, kitart elhatározásában, mert a kritika alakítja némileg a közízlést is. Kis hazánk pedig mindkettőre bőven rászorul.
– Úgy legyen!
