A nehéz időkben is volt mosoly és szerelem: történetünk erről mesél. Klári nénit például visszalopta a kedvese a határon keresztül.
A szerelem nem ismert határokat. Írásunkban ezt szó szerint kell érteni. Sághy Klárát ugyanis a szó szoros értelmében visszacsempészték Csehszlovákiába. Az asszonylopást a nála kilenc évvel idősebb udvarlója, Sidó Titus szervezte meg.
Klára 1930-ban született Csallóköznádasdon, 1947-ben telepítették ki. Bennünket, szlovákiai magyarokat ugyanis a második világháború után „bűnösöknek“ kiáltottak ki, válogatás nélkül mindenkit – és sokakat kitoloncoltak a lakhelyükről, nem vihettek magukkal szinte semmit. A mosolygós Sidó Klára ma Bakán él. Akkor még Sághy Klári néven kétszer hagyott hátra mindent, és kezdett új életet. Először a családjával együtt kitelepítették Magyarországra. Másodszor a szüleit hagyta ott élete szerelme miatt. Hogyan esett szerelembe?
– Titus idősebb volt nálam, komoly férfi volt – mondja. – 15 éves voltam, mikor először találkoztunk. Én nádasdi voltam, de Bakára jártunk templomba. Az egyik misén Titus kiszemelt magának, és utánam jött. Titus nagyon elfoglalt ember volt. Földjeik, állataik voltak, ő vezette a gazdaságot. Nem is nagyon ért rá az udvarlásra, csak néha elbiciklizett utánam Nádasdra. Restelltem, hogy a vasárnap esti mulatságba sose jön el velem, pedig én szerettem táncolni. Aztán jött a kitelepítés, megkaptuk a papírt. Titus gyorsan elvitt magukhoz, hogy bemutasson a szüleinek, és megmutatta a házat, hogy legyen, ami maradásra bír.
Megkérte a szüleimet is, hagyjanak itt vele. Édesanyám és édesapám azonban nem akarták, hogy elszakadjak tőlük, mert nagyon fiatal voltam.
– Megbeszélték, hogy megmaradnak egymásnak?
– Addig nem volt olyan „jaj, de komoly“ kapcsolat közöttünk. Én sokáig nem tudtam arról sem, hogy a szüleim megígérték Titusnak, vigyáznak rám, s megtartanak neki!
– Hogy lehet, hogy nem minden családot telepítettek ki?
– Azt beszélték, hogy senki nem akarta a Titusék házát cserére, mivel öreg, nádfedeles házban éltek. Féltek, hogy bosszúból majd felgyújtja valaki. Rajtuk kívül az összes gazdát elvitték. Azzal ijesztgettek bennünket, hogy egészen Oroszországig visznek! A papíron rajta volt, hova megyünk, de nem ismertük a falut. Mindent elcsomagoltunk, Szerdahelyen vagoníroztak be bennünket, ahol a fiatalok jól berúgtak búcsúzkodás közben. Volt bánat és elkeseredés! Az édestestvérem úgy beivott az újdivatú pálinka ivászat miatt, hogy azt hittük, meghal szegény. Egy hétig utaztunk, megszakításokkal. Ha jött egy sürgős vonat, a másik vágányra tettek minket, és ott álltunk jó ideig. Mi meg gyorsan mentünk itatni-etetni az állatokat. Elmentem fejni, és hirtelen elindult a vonat, én meg egész éjjel a tehenek között maradtam. (Nevet.) Végül Nagybudmér községbe kerültünk, egy sváb faluba. A háznál, ahol kirakodtunk, volt egy házinéni, aki kérte, hogy maradhasson ápolni a beteg anyósát. Kaptunk 15 hold földet a jugoszláv határnál – szép termőföldeket, csak éppen nem volt elég szerszámunk hozzá. Az egyik bátyám hamar megnősült, majd a másik is elkezdett sváb lányoknak udvarolni.
Klára
– Tartották Titussal a kapcsolatot? Elment látogatóba?
– Nem jött, pedig nagyon vártam! A barátnőim után mind eljött az udvarlójuk, Szímőről meg Kamocsáról, mi meg csak leveleztünk. Már úgy volt, hogy szétmaradunk, mert csapták volna nekem a szelet a sváb legények! Ám nem mehettem bálba, mulatságba, mert a szüleim odaígértek Titusnak. Sőt, édesanyám még levelezett is vele!
– Az évek során egyszer sem találkoztak?
– Párszor elmentem vonattal Győr mellé, Abdára a nővéremhez. Ott a sógoromnak volt egy tanító barátja, akitől kölcsönkértem egy biciklit, s azzal eltekertem a határig. Ilyenkor előre leleveleztük Titussal, mikor találkozunk. Kértünk beszélgetési engedélyt, hiszen csak úgy lehetett, mert katonák álltak a medvei hídnál. Úgy látszik, szerelmes voltam, mert még az a férfi is udvarolt volna nekem, aki a biciklijét kölcsönadta! Aztán 1951-ben távházasságot kötöttünk. Magyarországon akkor még nem hallottak ilyenről! Az uram rokonai intézkedtek Pozsonyban, ügyvéd is volt fogadva, tanult segítségek adták a tanácsokat.
Én meghatalmaztam a jövendőbeli sógornőmet, hogy házasodjon össze a saját öccsével, így a sógornőm, Cilike mondta ki helyettem a boldogító igent. Ezután mertek csak hazalopni engem.
– Hogy sikerült az asszonylopást megszervezni?
– Egy lipóti férfi, Dániel úr segített, ő ezzel foglalkozott: szöktette a lányokat. Akkoriban divat volt az itteniek körében, hogy átmentek Magyarországra élni, meg aztán „feketéztek”, csereberéltek a határon mindenfélét. Baka és Lipót egymással szemben fekszik, mindkét falu ismerte a másikat. Csak hát az egyik a magyar oldalon, a másik a csehszlovák oldalon volt. Amikor Dániel úr Bakán járt az apósánál, Titus megkérdezte, hogy tud-e nekünk segíteni. A férjemnek volt még három erdész barátja, akiknek joguk volt csónakkal közlekedni a Dunán. Össze beszéltek, hogy este 10-kor kikísérnek engem a Nagy-Dunához, s ezek a csónakosok várni fognak, majd áthoznak. Első alkalommal nem sikerült, mert a folyamőrök bevilágították a Dunát. Másnap újra próbálkoztunk. Dániel úr kikísért engem, két gúzsos rőzse közé bújtatott, aminek a közepe üres volt. Abban lapultam reggeltől egész estig.
– Sokáig készült a közös életre. Emlékszik rá, hogy mit hozott magával?
– Egy táskával jöttem, benne a menyasszonyi ruha és a cipő. A köténytől kezdve mindent, amit fel tudtam venni, a Dániel úr felesége segítette rám. Olyan voltam, mint egy henger. (nevet)
Titus
– Pénzért cserébe szöktették meg?
– Tudtuk, hogy Dániel úr nem ingyen fog átsegíteni engem. Ezért amikor én ott vártam a „rőzsébe,” mondtam neki, hogy akkor rendezzük a számlát. Nálam volt a pénz, amit a szöktetésre szántunk, ő meg úgy gondolta, hogy természetben fogok fizetni! Hallottam, hogy a közelben munkások dolgoznak, ezért kiabálni kezdtem. Nem bánom, ha becsuknak is, de ne kelljen magával lefeküdnöm! Visítottam, mire Dániel otthagyott.
– Nem félt, hogy dugába dől a nagy terv?
– Dehogynem! Estélig ott keseregtem a „rőzserakásba” egyedül, végül mégis visszajött Dániel, mert félt az uramtól. Kikísért a Duna-partra, ahol azonnal belepottyantam egy kavicsgödörbe, akkora sötétség volt. A többiek vártak bennünket.
A sógoromnak hoztam egy gyapjúpulcsit, az a Dániel úron volt. A csónakból szóltam vissza, hogy vegye le, és adja oda. Leráncigálták róla, és már indultunk is.
– Mikor volt ez pontosan?
– Február hetedike volt, hamvazószerda. Csónakkal mentünk, még a záráson is átvittek. Kísérgettek engem, volt, hogy a hátukra vettek és úgy cipeltek. (Nevet.) Majd a Dunától gyalog jöttünk be a faluba, közben a beavatottak mind figyelték az utcákat, nehogy a csendőrök észrevegyenek. Éjfél volt, mire beértünk a kertek alatt Bakára, aztán jó 4-5 napig nem mehettem sehová.
– Előbb-utóbb azért kiderült, hogy újra otthon van...
– Igazából kimehettem volna a faluba, mert papíron már házasok voltunk, de azt senki rajtunk kívül nem tudta. Titus ment is a plébánoshoz, hogy esküdtessen meg bennünket a vasárnapi mise után. Nagyböjt volt, nem volt nagy lagzi, viszont már én is jelen voltam. Külön megkértük a plébánost, hadarja el a nevünket, hogy ne lehessen érteni. Mise után senki se moccant, mindenki meg akart engem lesni. Még aggódtak is, hogy sírni fogok, mivel nincsenek ott a szüleim. De hát én otthonról hazajöttem! Itt volt a keresztanyám, néhány rokon és barát. Ha viszont bánatom volt, én bizony nem mehettem panaszkodni az anyukámhoz! A szüleim csak néha látogattak meg.
– Jól kijött a férje családjával?
– Az anyósom szigorú asszony volt, de az apósom szeretett. Ő mindig megdicsért. Amikor a pesti rokonok panaszkodtak, mennyit dolgoznak, akkor ő mindig azt mondta, hogy irodában ücsörögni, az úri kényelem, bezzeg az ő menye! Igen, én a földeken dolgoztam, és közben gyerekeket neveltem, hármat is. Titus egész életében a munkának élt, de szépen éltünk. Húsz éve már, hogy itt hagyott bennünket.
– Van olyan emlék, ami a szívében elevenen él róla?
– Később elmeséltem neki, hogy Dániel úr majdnem elkapott... No, csak annyit mondott, miért nem szóltam előbb, mert akkor biztos, hogy belevágta volna őt a Dunába! Ennyire szeretett engem.
