Csak attól fogadj el kritikát, akitől tanácsot is kérnél – mondják. Vajon miért talál meg bennünket tízszer annyi tanács, mint amennyit kérnénk?
Mi mindig jobban tudjuk, hogy mit kellene tennie a másiknak. Barátnőnket megcsalta a férje, s mi azonnal lefuttatjuk az egész filmet, hogy mit kéne tennie a gazemberrel. Ő persze csak sír, a kezét tördeli, mi meg dühöngünk, mert nem tudjuk, hogy valahol ez így van jól. Neki a mostani helyzetében csak erre van benső lehetősége, ezt tudja csak tenni: szeretni. Öt év múlva lehet, ő is azt tenné, amit mi tanácsolunk, de az akkor lesz, most meg ez van: a megbocsájtás.
– Van már terved, mihez kezdesz a gimi után? – Vera néni a homlokát ráncolta, sötétzöld macskaszemében kíváncsiság villant.
– Igen – feleltem. – Újságírást szeretnék tanulni.
Alighogy kiejtettem a szavakat, a néni olyan savanyú grimaszt vágott, mintha legalábbis azt közöltem volna, hogy Honoluluba költözöm a szerelmemmel, aki történetesen egy szökött bűnöző. Magyarázatot várva anya felé fordult, de mivel ő nem erősítette meg abban, hogy a gyerek megbolondult, a tőle megszokott kioktató stílusban rázendített:
– És mégis, miből szeretnél megélni? Ahhoz, hogy egy butikban köss ki, nem kell ám egyetemet végezni! Nézd meg a szerencsétlen Piri lányát! Az anyja a fél járásnak eldicsekedte, hogy Marcsi esztétikát tanul valami flancos budai egyetemen. A diplomaosztóján úgy vigyorogtak, mint a fakutyák, most meg tudod, mit csinál? Eladó egy ruhaboltban!
Nem akarok beleszólni, de manapság nem két fillér finanszírozni egy egyetemet: normális szakmát is választhatnál. Írogatni amellett is lehet!
– Bízunk benne, hogy jól döntünk – szakította félbe a spontán fejmosást anya. Látta rajtam, hogy robbanni készülök, ezért megpróbálta rövidre zárni. – Háromra oda kell érnünk a szemészhez: ha nem bánod, Vera néni, most megyünk. A kávéra a vendégünk voltál! – mondta, majd elköszönt a régi családi ismerőstől. A nap hátralévő részében dúltam-fúltam. Haragudtam anyára, mert úgy éreztem, nem állt ki mellettem. Akkor, tizenhét éves fejemben az lett volna az egyetlen elfogadható forgatókönyv, ha jól leteremti Vera nénit, vagy legalább eldicsekszik azzal, hogy az utolsó esszémet két újság is lehozta. Nem kell attól tartani, hogy koldusbotra jutok! Anya ehelyett higgadt maradt, és nem érezte szükségét sem vádaskodásnak, sem önigazolásnak.
– Tudod, hány ember akarja majd megmondani neked, hogy mit csinálj? – mondta váratlanul az este, mikor már lefekvéshez készülődtünk. – És hány embernek adsz majd kéretlenül tanácsot te is, többnyire azért, mert segíteni szeretnél? Az ember sokszor abban a hiszemben él, hogy a világ mindenki számára egyforma. Elhitetjük magunkkal, hogy ami nekünk bevált, az másoknak is tuti recept, s hogy mi tudjuk a legjobban, mi a megoldás a szomszéd problémájára. Amiket Vera néni mondott, nem volt szép, de látnod kell: ez az ő álláspontja. Vele történtek olyan dolgok, amelyekből arra következtet, hogy nem érdemes követni az álmainkat. De ettől te még gondolkodhatsz másképp. S eldöntheted azt is, mit csinálsz, ha valaki megbánt: visszaadod, vagy csak megrántod a vállad.
Jobban tudom, mint te, mi a jó neked!
Csernus doki szerint kéretlenül tanácsot adni egyenlő azzal, mintha erőszakot tennénk a másikon. Vera néni tíz évvel ezelőtti litániája ott, a szupermarket kávézójában számomra felért egy gyomorszájon rúgással, hisz nem elég, hogy ránk akarta erőltetni a nézőpontját, mindezt bicskanyitogató stílusban tette. Azóta sok hasonlót tapasztaltam, s már pontosan látom, miért nem vette fel a kesztyűt anya: vannak az életben helyzetek, amelyekbe egyszerűen méltatlan beleállni. Egy családi ismerősnek – akivel szökőévente egyszer ül le az ember kávézni – nincs joga beleszólni abba, hogy én milyen hivatást választok. Ahogy az igaz barátaim sem erőltetik rám az életvezetési tanácsaikat. (Máskülönben már rég nem barátkoznánk.)
Ez persze nem jelenti azt, hogy az ember nem oszthatja meg a véleményét másokkal, vagy nem mondhatja el, hogy neki milyen megoldás vált be. Merőben más az, amikor két ember eszmét cserél, megért és megbocsát, vagy amikor az egyik megpróbálja erőszakkal lenyomni a másik torkán azt, amit ő szenvedett el.
Nem akarok beleszólni...
Lili barátnőm dühtől remegő hangon hívott fel, hogy elmesélje, micsoda bunkóság áldozata lett. Lili Pozsonyban él, szülőfalujába havonta egyszer látogat haza: s tegnap elcsípte Gábor, szülei negyvenöt év körüli szomszédja. Mihelyt meglátta az utcán, széles mosollyal üdvözölte, majd a „lényegre” tért:
– Értem én, hogy nagyváros, karrier meg minden. De mi lesz a családdal? Családalapításon még nem gondolkozol?
Barátnőm először azt hitte, csak ironizál:
– Gábor, normális pasit se találok. Ha van ötleted, kinek szülhetnék, ne tartsd magadban!
– Nem rossz szándékból mondom, de kicsit felelősségteljesebben is gondolkozhatnál. 28 vagy, te sem leszel már fiatalabb! Nem akarom elhinni, hogy nem találsz senkit. Legyél nyitottabb! Janka 36 volt, amikor három év után állapotos lett a harmadik fiunkkal: negyvenhez közel nem gyaloggalopp ám a teherbeesés!
Lilinek csak bólogattam, mert korábban nekem is volt néhány meredek sztorim: a baráti társaságban az egyik srác megsértődött, mert nem mentem el randizni a legjobb barátjával. Onnantól, hogy kimondta: „Én a helyedben nem válogatnék, mert kizárt, hogy Zolinál jobbat találsz” (mire én: „Lehet, hogy Zolinál jobbat nem, de nálad jobbat biztosan.”), nem beszéltünk többé.
Mégis milyen mértékű tapintatlanság kell ahhoz, hogy egy idegen a másik magánéletében, mi több, a méhében turkáljon? Honnan tudhatja, hogy nem épp egy olyan kényes témára tapint rá, ami már rég frusztrálja a másikat? S egyáltalán: miért gondolja az a valaki, aki negyven éven át sem volt képes szert tenni némi érzelmi intelligenciára, hogy pont az ő tanácsa segít?
Megmondjuk, hogy neveld!
Szeretném leszögezni: kéretlen tanácson nem azt értem, amikor egy tapasztaltabb családtag jó szándékkal közelít, és praktikus tanácsokat ad. Inkább azokra az esetekre gondolok, amikor vadidegen emberek meg vannak győződve róla, hogy jobban tudják, mire van szüksége a másiknak – például más gyerekének –, mint az édesanya, aki nem mellesleg tényleg igyekszik mindent jól csinálni. Hiteles példákért ajánlom az olvasók figyelmébe a @nemakarokbeleszolni nevű Instagram-oldalt, ahol három anyuka karikírozza ki intelligens humorral a kéretlen tanácsosztókat.
S hogy pár szót a családtervezésről is ejtsek: amikor egy pár nyilvánosan megosztja, hogy hosszas próbálkozás után sem jön össze a baba, ritkán azért teszi, mert a „kevesebbet stresszeljetek, és jobban akarjátok...”, vagy a „tegyetek jádekristályt a párnátok alá” típusú hozzászólásokra vágyik. Igen, az ilyen tanácsok mögött jó szándék húzódik (az emberek többsége ösztönösen segíteni akar, ha szomorúságot vagy szenvedést lát), néha mégis azzal segítünk a legtöbbet, ha nem próbálunk meg segíteni. Egy együttérző szóval vagy kedves biztatással talán vigaszt nyújthatunk – de ne próbáljuk a másik életét helyrehozni, mert úgysem tudjuk! (Hisz a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.)
Rezeg a léc: erőszakosság kontra együttérzés
Vera néni, Gábor és a többi tudálékos beszólogató mind-mind abban teljesednek ki, hogy magukat mindentudónak tartják. Ez kiváló védekezési taktika arra nézvést, hogy az ember elterelje figyelmét magáról, s addig se kelljen szembenéznie a saját életével. Ilyen esetben a tanácsadó a másik fölé helyezkedik anélkül, hogy az alá- és fölérendeltségi viszonyt bármi is indokolná. Ugyanakkor vannak helyzetek – lásd a babaprojekt-példát –, amikor a tanácsadók többsége tényleg együttérzésből nyit. Csak nem veszik észre, hogy a másiknak nem feltétlenül az ő tolakodó tanácsaira van szüksége.
Én is sáros vagyok!
Ezzel az írással nem célom bárkit is megkövezni, aki valaha kéretlen tanácsot adott. Mindannyiunkkal előfordult már – velem is sokszor. A kérdés csak az, hogy hajlandók vagyunk-e önvizsgálatot tartani. Magamon például az önismeret és spiritualitás témakörében vettem észre, hogy hajlamos vagyok a kelleténél jobban lelkesedni, s hevesen azt tanácsolni minden ismerősnek, hogy próbálják ki a lelkiségben való elmerülést. (Holott annak, aki nem fogékony, kár az ilyesmit erőltetni.) Vagy kéretlen azt szajkóztam, vessék be az én megküzdési stratégiámat: nehéz helyzetben keressenek maguknak egy célt. Nem vettem számításba, hogy vannak az életben helyzetek, amikor az embernek nincs ereje új célokat kitűzni. (Sőt, egy rossz tanács még lelkiismeret-furdalást is okozhat.)
Azokra az „okosságaimra” pedig végképp nem kellemes visszagondolni, amiket, mondjuk, a húszas éveim elején osztogattam, hiszen annyira keskeny szűrőn át szemléltem a világot, hogy fel sem merült bennem, létezhetnek más nézőszögek is, mint az én szubjektív kis valóságom.
„Mindenkit arra kérek, ne adjunk tanácsot lelki dolgokban! Egyrészt mi nem tudjuk, hogy a másik embernek mi volna jó. Általában magunkról beszélünk ilyenkor, de ami nekünk megoldás lenne, az nem biztos, hogy a másiknak is az – írja Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus. – A biztató, reménységet fokozó szavak azok, amelyek a másik ember saját megküzdő stratégiáit mozgósítják. Ezenfelül csak meghallgatni érdemes a másikat a problémájáról, nem kioktatni róla.”
Aki járt már valaha terápián, tudja, hogy a szakemberek sem osztogatnak tanácsot: ők sokszor kérdezéssel érik el, hogy a kliens maga jöjjön rá a megoldásra. Ugyanakkor bárkiről legyen szó – akár rólunk, akár a szeretteinkről –, egy dolog biztos: minden akadályt hamarabb leküzdünk, ha közben szerető emberek vesznek körül bennünket. Nem pedig kéretlen tanácsadók.
