1996-ban, pont a nagy amerikai ünnepnapon, a függetlenség napján, földönkívüliek támadták meg a Földet. Akkor volt egy pillanat, amikor az emberiség összefogott ellenük – és áldozatok árán ugyan, de együttes erővel sikerült legyőzni az ellenséget. Persze, a kegyelemdöfést a földönkívülieknek az amerikaiak adták meg (mint mindig), ámde elnézzük nekik. Hiszen itt nem a versengésről volt szó, hanem az emberi faj túléléséről, civilizációnk jövőjéről.
Hozzátenném még, hogy mindez nem a valóságban, hanem egy filmben esett meg. Sajnos, nagyon úgy tűnik, hogy ilyesfajta összefogás tényleg csak a filmekben létezik.
Margaret Mead és a combcsont
Kérdezhetnénk, mit értsünk emberi civilizáció alatt? Egy értelmező szótár szerint a civilizáció a szellemi, a gazdasági és a társadalmi műveltség összessége.
Létezik egy érdekes felvetés a civilizáció fogalomkörében, ami Margaret Mead (1901–1978), amerikai kulturális antropológus nevéhez fűződik. Állítólag az egyik egyetemi előadásán megkérdezték tőle, hogy szerinte mi az az elsődleges jele a civilizációnak? (A kérdező, ugye, olyasmire gondolt, hogy az adott kultúra díszes agyagedényeket készített vagy vadászfegyvereket, ékszereket, esetleg vallási amuletteket...)
Egyszóval – csupa materiális holmit, amelyekkel a történelemkönyvek oldalain is találkozhatunk. Vajon melyik a fontosabb közülük? Mead válasza meglepte a kérdezőt: az antropológus szerint ugyanis egy 15 000 éves combcsont lehetett a civilizáció első igazi jele, amelyik a röntgenezések szerint eltörött, majd később összeforrott.
Tudni kell hozzá, hogy a combcsont testünk leghosszabb csontja; s legalább hat hétig tart, amíg összeforr. Persze, ez alatt a hat hét alatt nem lehet mozogni vele. Ámde, ha valaki nem tudott mozogni, akkor hogyan élte túl az akkori zord időket? Ne felejtsük el, hogy 15 000 évvel ezelőttről beszélünk, mikor még számtalan veszély leselkedett az emberre, hiszen minden bokor mögül egy kardfogú tigris vicsorított... És ha valaki nem tudott elfutni, akkor jó eséllyel prédává vált.
Emberünk csakis úgy menekülhetett meg, hogy egy másik ember, aki ahelyett, hogy a saját bőrét mentette volna, hajlandó volt érte kockára tenni az életét. Biztonságos helyre vitte, etette, meggyógyította, és vigyázott rá. Erről mesél ez az ősrégi combcsont! Mead szerint tehát a civilizáció akkor születik meg, amikor az egyik ember nem a saját haszna érdekében, hanem csupa önzetlenségből segít egy másik emberen.
Hol van a civilizált emberiség?
Mostanában kétségeim támadnak azzal kapcsolatban, hogy vajon létezik-e még civilizált emberiség. Olyan világban élünk, ahol nem egymást segítve, hanem egymás fején átmászva jutunk előbbre; ahol háborúk zajlanak, ahol menekülnek az otthonaikból az emberek (és nem csupán Ukrajnában), ahol évszázadok óta értelmetlenül pusztít a halál.
Olyan világban élünk, ahol lassan bűnnek számít, ha valaki ki meri jelenteni magáról, hogy ő büszke nő; ahol a külsőségek dominálnak, ahol lájkok határozzák meg az értékünket; ahol tanulmányok bizonyítják, hogy a közösségi média mérgező hatással van a mentális egészségünkre (mégis erre áldozzuk a fél életünket, s gyermekeink egészégét).
Margaret Mead (Kép forrása: instagram.com/iamhereinternational)
S akkor még nem beszéltem arról, hogy nemcsak egymást írtjuk nagy előszeretettel, hanem földi otthonunkat is. Annyi műanyag van a talajrétegekben, hogy a jövő régészei elképedve tapasztalják majd, micsoda pazarló generáció volt a miénk!
Ha ilyen tempóban haladunk, 2050-re több műanyag lesz a vizeinkben, mint a hal. Fogynak az erdők, fogy a termőföld, fogy a tiszta levegő, fogy a tiszta víz... Ez volna az a sokat emlegetett civilizáció?! Ezt akarjuk magunk mögött hagyni a bámulatos és egyetemes művészet, a mindenkit kiszolgálni képes egészségügy, a tudományos előrelépések és a tolerancia helyett?
Mégis, mit művelünk?
A huszadik század nem volt elég bizonyíték arra, hogy micsoda embertelenségre képes az ember (és a tudomány)? Nem volt elég a halálból, a fegyverekből, az atombombákból és a gyűlöletből? Vajon felfogjuk-e valaha azt a hatalmas csodát, ami mindannyiunknak megadatott az élet által? Megértjük-e egyáltalán, micsoda érték az élet? Nem, nem úgy tűnik. Az ősöreg Európa közepén ismét háború dúl...
Van még egy olyan faj a Földön, amelyik a magas intelligenciáját arra használja, hogy másokat, a gyöngébbet megkínozza, rettegésben tartsa, vagy az uralma alá hajtsa?
Elég megnézni egy középkori vár kínzókamráját: egészen elképesztő módon tudunk kreatívak lenni, ha arról van szó, hogy fájdalmat okozzunk egymásnak. Persze, még csak kínzóeszközök sem kellenek hozzá, hiszen szavakkal is élethossziglan sajgó sebeket tudunk ejteni a másik emberen.
Együttérző patkányok
Nemrég a National Geographicon olvastam egy érdekes cikket, ami arról szól, hogy a patkányok (mármint a rágcsálók) emlékeznek azokra a patkányokra, melyek korábban valamilyen módon a segítségükre voltak. Ezt a szívességet aztán viszonozzák is. Ezen felül a tudósok arra is rájöttek, hogy a patkányok nem akarnak fájdalmat okozni patkánytársaiknak. A kísérlet során a patkányoknak meg kellett húzniuk egy kis kart, minekutána jutalomfalatot kaptak. Ellenben amint a karhoz értek, a szomszéd patkány enyhe áramütést kapott. Ezután a kísérleti alanyok igyekeztek elkerülni azt a bizonyos kart. A kutatást végző tudósok rájöttek, hogy eme szempontból a patkány agya hasonlít az emberéhez.
Ha egy általunk lenézett élőlény képes ilyen összeszedett és előrelátó viselkedésre, akkor mi, emberek, akik az evolúció csúcsának tartjuk magunkat, mi a kénköves ménkűért alacsonyodunk le, és választjuk a háború primitívségét? A halált?
Nincs minden veszve!
Hogy az írás végére ne vegyem el teljesen a kedvünket, azzal zárom a kissé keserűre sikerült gondolatmenetet, hogy: nincs minden veszve. Bevallom, a félelem beszél belőlem, de reménykedem, hogy azért maradt bennünk valami abból az emberből, aki 15 000 évvel ezelőtt az életét kockáztatva segített a társán. Ahogy ma is segít az egyik ember a másikon: ételt, szállást és meleg ruhát ad neki. Ez jó érzéssel tölt el bennünket, s ad némi reményt a jövőnkkel kapcsolatban.
S van még egy jó hírem: létezik egy rovar, ami megeszi a műanyagot. Szóval, lehet, hogy a teljes összefogás a nagyhatalmak között tényleg csak egy földönkívüli támadás esetén jönne létre – apró dolgokba azért kapaszkodhatunk.
