Magányos napokon kezdjük úgy érezni, rajtunk kívül mindenkinek van valakije, csak nekünk nincs kit szeretni – csak minket nem szeret senki. Míg aztán ránk mosolyog valaki, és ezer színben tündököl a világ. Kis ház, kis autó, gyerekek, kutyák, macskák és örökké tartó boldogság – tervezgetünk. Aztán jönnek a hétköznapok, az odaégett ebédek, a szertehagyott zoknik, a kifizetetlen számlák, és nemsokára már arról ábrándozunk, hogy itt hagyunk csapot-papot. Bezzeg „Hufnágel Pisti” kalitkába zárná nekünk a boldogság kék madarát! Vajon mit rontottunk el? – kérdezzük a tanácsadó szexuálpszichológust, Győri Szilviát.
– A legtöbb problémát a kommunikációs zavar okozza – magyarázza Szilvia. – Viszont csak emiatt ritkán keresnek fel a párok. Gyakran csak akkor derül ki, hogy a lelki intimitás zárlatos, ha történik valami: megcsalás, féltékenység, gyermekszületés, elhidegülés, vagy megjelennek a szexuális problémák. Előbbiek többnyire valamilyen meg nem oldott konfliktus következményeként merülnek fel.
– Tapasztalatom szerint a hűtlenség mindenkinek mást jelent. Van, aki már egy félrenézés miatt cirkuszt csap, míg a másiknak a mással hálás is belefér – amíg nem párosul hozzá érzelmi kötődés. Mi az, ami tényleg megcsalásnak számít?
– A hűség kizárólagosságot jelent. Hogy ez mire vonatkozik, az mindig a megegyezéstől függ. Persze, lehet kompromisszumokat kötni, hiszen van, aki az érzelmek nélküli szexet nem ide sorolja. Általában azt vesszük megcsalásnak, amikor az egyik fél eltér a másik értékrendjétől, és ezzel fájdalmat, csalódást, szenvedést okoz neki. Ilyenkor a leggyakrabban azzal védekeznek, hogy nem működött kielégítően a szexuális életük. Vannak azonban olyan Casanova-típusú férfiak, akik akkor is kikukucskálnak a kapcsolatból, ha otthon mindent megkapnak. S ha keresztre feszülnek, akkor sem tudnak monogámiában élni, mert hajtja őket a vadászösztön. Ismerjük még „az alkalom szüli a megcsalót” típust, aki ha új, csábító ingerekkel találkozik, nem tudja kihagyni a lehetőséget. Megesik az is, hogy valaki évekig példás hűségben él, majd egy váratlan helyzetben „elgyengül”. Aztán addig mardossa a bűntudat, míg végül töredelmesen bevall mindent, amivel csak átrakja a terhét a másikra, és törést okoz a házasságban.
– Miért van az, hogy sok esetben a nők mintha tudatosan nem akarnák meglátni a bűnjeleket?
– Mert könnyebb önáltatásban élni, és elhinni, hogy „egyetlenek” vagyunk. Amiről nem tudunk, az nem fáj! Személy szerint én úgy gondolom, hogy nem kell mindig mindent tudni. Persze, ne csináljon magából az ember bohócot, de nem kell azonnal válóperes ügyvédhez rohanni. Először meg kell próbálni megbeszélni az ügyet, mert ha valakit megcsalnak, akkor abban azért a másik is ott van. Ilyenkor meg kell keresni, mi az, ami nem működik. Ha ezt sikerül megtalálni, akkor a megcsalásnak katalizáló szerepe is lehet.
Győri Szilvia zexuálpszichológus, tanácsadó szakpszichológus (© facebook.com/gyoriszilvia)
– Könnyebb megbocsátani, mint újraépíteni az elveszett bizalmat. Nem üti fel a fejét ilyenkor a zöld szemű szörnyeteg?
– De. A féltékenység többnyire a túlzott birtoklási vágyból fakad – másrészt pedig a megcsalt fél önbizalmában sérül. Nem tartja magát elég jónak, szépnek, vonzónak. Úgy érzi, egy vetélytárssal szemben alulmaradna. Sok esetben a féltékenység már a napi életvezetését is zavarja, mert az válik prioritássá, hogy megoldja a párja követését GPS-szel, feltörje az e-mail címét, ellopja a telefonját, és átnézze a híváslistát. Jellemző, hogy a féltékeny ember a végsőkig tagad. Ezért nemigen lehet vele semmit értelmesen megbeszélni. A puskacsövet érdemes visszafordítani: a féltékeny Jágót vissza kell hívni, faggatni, vajon ő merre jár, ő mit csinál! Egy idő után Jágónk rájön, hogy ez iszonyú kellemetlen. Érdekes, hogy a kóros féltékenység egyforma arányban van jelen mindkét nemnél, de a férfiaknál gyakran vezet fizikai tettlegességhez, bántalmazáshoz.
– A férfiak mesterei annak, hogyan lehet egy nő önbizalmát porig rombolni...
– Az alacsony önértékelésű, bizonytalan férfiakra jellemző, hogy folyamatosan kritizálják párjuk megjelenését, lebeszélik például a rövid szoknyáról, a sminkről, mondván, hogy nem illik, és „buta vagy”, „semmire sem vagy jó” típusú degradáló megjegyzéseket tesznek. A nő önbizalma csökken, és a végén, szegény, még hálás, hogy egyáltalán kell „valakinek”. Ezek örök játszmák.
Sok a bántalmazó kapcsolat, ahol ütik-verik a nőt. A bántalmazó évek óta ígérgeti, hogy megváltozik. Ugyanazon forgatókönyv alapján zajlik minden, mert semmi nem változik, másnap ismét elcsattan a pofon. A nő elhiszi, hogy ő csak ennyit ér, neki csak ennyi jutott, mert ezt érdemli.
– Ha terapeutaként úgy ítéli meg, hogy a pár kapcsolata menthetetlen, akkor azt őszintén megmondja nekik, vagy megpróbálkozik a lehetetlennel?
– Érdekes, ezt sokan megkérdezik tőlem! Soha nem mondom azt, hogy itt a vége, mert ha két ember eljön párterápiára, akkor ott még eleve van valamiféle motiváció. Amíg két ember közt bármiféle érzelem van, legyen az akár gyűlölet vagy más negatív érzelem, még mindig lehet valamit tenni! Igazán nagy baj akkor van, ha az egyik félre a teljes apátia, az érdektelenség a jellemző.
– Az utóbbi időben egyre gyakoribb, hogy a nők harminc előtt bepánikolnak, hogy ketyeg a biológiai órájuk, és igent mondanak az éppen kéznél lévő hódolójuknak. Mennyire tartósak ezek a házasságok?
– Szeretetre, hasonló értékrendre ugyanúgy lehet építkezni, mint szerelemre. Az ilyen kapcsolat jövője mindig attól függ, hogy hosszú távon mennyire lesz érzelmileg kielégítő. Mostanában több olyan nő keresett fel, akik hosszú együtt járás után úgy mentek hozzá a kedvesükhöz, hogy már nem voltak biztosak az érzelmeikben. Viszont féltek, hogy ha visszalépnek, magukra maradnak. A férfiaknál egyre jobban kitolódik az a kor, amikor fel merik vállalni a család iránti felelősséget, mivel tisztában vannak vele, hogy a házasság elköteleződés.
– Ennek ellenére ma minden negyedik házasság válással végződik. Ami viszont érdekes, az esetek közel 70%-ában a nők adják be a válókeresetet.
– Régen, sőt még a nagyszüleink idejében is, az általános társadalmi értékrend az volt, hogy a házasság egy életre szól. A nőktől sem a család, sem pedig a társadalom nem várta el, hogy karriert építsenek. Így volt energiájuk összetartani a családot, ami a későbbiekben megtartó erőként működött. Persze, rengeteg kompromisszum és konfliktus volt ezekben a házasságokban, a párok mégis együtt maradtak. És nem muszájból, hanem mert erős érzelmi kötelék kötötte őket össze! Ma viszont sokan az érzelmi kiábrándulás első jelénél feladják, nem próbálják menteni a kapcsolatot. Elhiszik, hogy jöhet még jobb! Az internetnek köszönhetően illúziókban élünk! Ki sem kell lépni a lakásból, csak a különböző közösségi portálokon, társkeresőkön kattintgatni – és lám, már be is lájkol az álomherceg... Sajnos, hamar kiderül, hogy hercegek csak a mesékben vannak. Ráadásul, ha egy nőnek gyerekei is vannak, akkor nehezen talál olyan társat, aki felvállalja a „csomaggal” együtt.
– Nemegyszer pont a gyerek megszületése, a gyereknevelési viták generálják a szülők közti konfliktusokat.
– Ezért is hívja a gyerek születését a pszichológia krízisnek! Addig van két ember, akik a férfi-női szerepben ismerték, fogadták el egymást – és hirtelen bele kell tanulni az apa és anya szerepébe is. Új elvárások jelennek meg egymással szemben. Az első évben nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy a férj ne érezze magát kirekesztettnek. Gyakori forgatókönyv, hogy a férj fáradtan, nemegyszer gondterhelten hazamegy a munkából, és otthon egy mackónadrágos, rosszkedvű nő várja. Aki még rosszabb kedvű lesz attól, hogy látja, a gyerek milyen önfeledten örül az apjának.
A másik jellemző probléma: a szülés utáni szexuális elhidegülés. Ennek több oka lehet: fájdalmas szülés, szülés utáni depresszió, krónikus fáradtság – vagy épp, hogy az anyuka gyengédségre való igényét kielégíti a kicsitől kapott szeretet.
– Többször hallottam az apukáktól: hétvégeken ők szívesen „átvennék” a gyereket, hogy tehermentesítsék feleségüket, de azok visszautasítják őket. Ez mivel magyarázható?
– A nők félnek, hogy elveszítik a kompetenciájukat – és többé nem ők lesznek főszerepben. Ha ugyanis kiderülne, hogy az apuka ugyanolyan jól el tudja látni a gyereket, akkor ők pótolhatóvá válnának. Ezzel kicsit ugyanaz a helyzet, mint a házimunkával. Sok férfitól hallottam, hogy a felesége panaszkodik, mekkora terhet jelent a házimunka, de amikor felajánlották, fizetik a bejárónőt, ellenállásba ütköztek. Az a baj, hogy a nők nem tudják elengedni azt a hagyományos családmodellre épülő elvárást, hogy a gondoskodás a nő feladata. De persze nem úgy, hogy két húsleves közt még karriert is építsen! Meg kellene érteni, hogy egyszerre szuper alkalmazottnak, bombázónak, jó feleségnek, szerető anyának és vadító szeretőnek lenni képtelenség! Ebbe csak tönkre lehet menni! Sajnos, a média ontja magából a szupernőkről szóló cikkeket – amiknek a fele sem igaz. Mindenkinek saját magának kellene átgondolnia, melyek azok az életszerepek, amelyekkel azonosulni tud, amelyekben jól érzi magát. Sokkal kevesebb lenne a panaszkodás, a veszekedés, s lehet, még a válás is.
– Az apuci-anyuci szerepek harmonikus leosztásának is megvan a csapdája. Mit lehet tenni annak érdekében, hogy ne kopjon ki a szótárunkból a „drágám” és az „édesem”?
– Szerintem fontos, hogy a felek minőségi időt töltsenek együtt, és életüket ne uralja el a rutin. A gyerekek mellett is kell időt találni egymásra. Nem kell mindjárt wellnesshétvégében gondolkodni. Néha egy-egy ellopott, egymásra szánt óra, amikor elmennek sétálni vagy egy kávéra, ahol egymásra tudnak figyelni, többet adhat. Ha egy pár azzal jön hozzám, hogy felnevelték a gyerekeiket, de kiüresedett a kapcsolatuk, párhuzamos síneken fut az életük, akkor először azt szoktam megkérdezni tőlük, hogy miért szerettek egymásba, és most miért nem tudnak felnézni egymásra. Keressük meg azokat a pontokat, ahol „találkozhatnak”. De a változtatást mindig apró lépésenként, kicsiben kell kezdeni. Viszont ha már belépett a kapcsolatba a harmadik, és az egyik fél fülig szerelmes, akkor az már nehéz eset. Ott már nagyon mélyre kell ásni!
