Fél évet éltem Törökországban az egyetem alatt. Az ország bekebelezett, titkok tudója lettem, török családok messziről jött, kedves ismerőse. Barátságokat kötni tényleg nem nehéz.
Már az első napokban érdeklődő szempárok figyeltek, én meg örömmel bólintottam minden fürkésző tekintetnek. Ám az élet ott nagyon más, mint itthon megszoktuk. A török Riviérán, persze, a pénzét költő üdülő az úr, ott elnézőek velünk – mi meg élvezzük a nyári luxust. Mindeközben Törökország belseje a csöndes aknák mezeje.
Történt például, hogy újdonsült barátaimmal sétáltam a korzón, ahová egy lejtős sugárút vezetett. Tőlünk jobbra és balra kávézók tömkelege. Ki is néztem egy kellemes, körasztalos-erkélyes vendéglőt. Kértem ismerőseimet, üljünk oda, mire ők hevesen nemet intettek a fejükkel. Mondták, szívesen meghívnak bárhová, de válasszak inkább csak a tőlünk jobbra eső kávézók közül. Értetlenül álltam, s hiába kérdezgettem a miértet, a válasz váratott magára… Nem volt mit tenni, hát engedtem. Gondoltam: a hazaiak mégis többet tudnak a városról, mint jómagam, aki nemrég érkezett.
Időm egy részét a helyi egyetem építészeti óráin töltöttem. Az iskola hatalmas területen, a tengerre néző kisebb, szárazföldi nyúlványon feküdt. A campusok közötti távolság felért egy rövidebb villamosútnyi távval, így buszok szállították a diákokat egyik óráról a másikra. Egy forró februári napon buszozás helyett sétáltunk. A barátaim megkérdezték, milyen érzés, hogy szüntelen rendőrök köröznek körülöttünk. Be kell vallanom, az első napon megrettentem, hogy az iskola blokád alatt van, s belépés előtt rendőrök igazoltatnak, de később a napi rutinra már úgy tekintettem, mint helyi sajátosságra. Colour locale.
Ha ez itt így van, s mindenki más számára teljesen normális, meg kell szokni nekem is. Azt válaszoltam, hogy végtére is biztonságban érzem magam a fegyveresek miatt. Feleletemet fejcsóválás követett, és sokatmondó hallgatás.
Végül rávettem az egyik közelebbi barátomat, hogy avasson be a titokba, mert annyi mindent nem értek. Ő vakarászni kezdte borostás állát, akárcsak a Szulejmán sorozatbeli Ibrahim pasa hadjárat előtt, s elmesélte, hogy azok, akik minket lelkesen kiszolgálnak a 40 fokban a tengerparton, igazából nem is törökök, hanem a török nyelvet tökéletesen beszélő kurdok. A törökök és a kurdok viszonya kicsit olyan itt, mint a szlovákoké és a felvidéki magyaroké. Vannak ők, a kurdok, a kisebbség – saját nyelvvel, ami a magyar fülnek olyan, mintha a spanyol és a román nyelv keverékét hallaná. A kurdok sajátos kultúrával rendelkeznek, s oda vannak „láncolva” egy másik nemzethez, a törökhöz. Mindeközben a két nép között természetben, vendégszeretetben nincs sok különbség. Mégsem mindegy, melyik kávézóba ülünk be, hiszen azok a kávézók a török és a kurd tulajdonosok között vannak elosztva. S mivel kurd társaságba keveredtem, szó sem lehetett semmiféle körasztalos török vendéglőről.
Hónapok elteltével már tisztábban láttam, hogy az ülésrendet illetően az osztályteremben is nemzetiségi hierarchia uralkodott. A kurdok jobbra, a törökök balra – egyéb nemzetiség meg válassza ki magának a szimpatikusabb helyet. Sőt, el is várták az állásfoglalást! A rendőrök azért cikáztak az iskolában, mert érkezésem előtt egy – szintén politikai jellegű – hevesebb vita robbant ki a diákok között. A csöndesnek nem mondható „meccs” a törökök javára dőlt el, s kurd ismerőseim sorjában sétálhattak a bíróságra... Testi sérülés nem történt. Mindeközben a töröknek és a kurdnak is hatalmas a szíve.
Az első elveszett napomon, mikor még török szótárral bolyongtam az egyetemi épületek között, kurdok és törökök egy asztalnál ebédeltek velem. Ott, akkor én voltam a híd, a kapocs: egy óra erejéig csoporttá kovácsoltam őket. Allah ajándékaként tekintettek rám, s az én kényelmem fontosabb volt számukra, mint saját csöndes csatájuk, ami avatatlan szemnek fel sem tűnik. De ezt is, mint annyi minden mást, csak később tudtam meg.
Más: míg engem furdalt a lelkiismeret, ha másnapra nem készítettem el tisztességesen a házi feladatot, ők egy cseppet sem érezték magukat kellemetlenül emiatt. Nemet mondani baráti meghívásra, esti összejövetelre nem lehet.
Én lustaságnak tekintettem ezt a kibújást a kötelességek hívó szava alól, s csak később értettem meg az okot. Ha „emberről’ van szó, soha nem mondunk nemet! A feladat megvár, holnap is ott lesz – de a barát nem. Barátot, rokont, új ismerőst nem odázunk el! Nem lesz alkalom még egyszer megülni azt az estét, emberségünk nem szenvedhet csorbát.
A 25 milliós kurd népesség több mint fele Törökországban él. „Amíg vannak kurdok, minden évben lesz kurd felkelés is” – tartja egy mondás. Ezer éve tartoznak az iszlám közösséghez, de önállóságukért (az önálló Kurdisztánért) küzdenek.
