Kitárult az ajtó, és a sarokban megláttam az angyalhajjal borított karácsonyfát... Sokáig elhittem, hogy a Jézuska hozza. Már nem is emlékszem, hogyan tudtam meg az igazat, talán kilestük a testvéremmel. A varázs azonban megmaradt.
Elmondjuk, ne mondjuk, hogy nem a Jézuska hozza a fát? A mai szülők rágódnak a kérdésen, hogy „megóvják” csemetéjüket a csalódástól. Azt mondják, sérül a gyerek lelke, ha csalódást okozunk neki. Hát, az én gyermeki lelkem egyáltalán nem sérült. És nem ismertem gyereket, aki nem érett volna meg az igazságra. Azért is, mert karácsony csodája később is megmarad, hiszen hinni akarjuk, hogy a jó győzedelmeskedik a rossz felett, a fény a sötétség felett.
Érettségi után Angliába mentem bébiszitterkedni. A karácsonyt egy tengerparti kisvárosban töltöttem. A család nagyon máshogy élt, mint ahogy azt én Somorján megszoktam. Állandóan azt ismételgettem magamban, hogy nem azért vagyok itt, hogy ítélkezzem. Az ünnepek úgy teltek, hogy szenteste elvittem a gyerekeket MOZIBA, ahol a Santa Claus sokadik részét néztük meg. A gyerekek pattogatott kukoricával dobálták egymást, miközben a vásznon a terrorista Télapó el akarta pusztítani a Földet. Mennyire más volt ez az este, mint az otthoni karácsonyesték, mikor gyertyafénynél, ünnepi ruhában körbeültük az asztalt, és imádkoztunk! Az angliai szenteste úgy ért véget, hogy a két gyereket hazavittem a moziból, anyukájuk lefektette őket, majd a szülők bekapcsolták a tévét. Másnap a dobozból előhúzták a feldíszített fát. (Addig nem tudtam, hogy van ilyen piaci rés: az elfoglalt embereknek feldíszítve árulják a műfát. Az ünnepek után seperc alatt vissza lehet csomagolni, és el lehet tenni jövőre.) Szóval, 25-én a fa alatt millió ajándék várta a gyerekeket. A kicsik örültek a sok játéknak, a 16 éves lány meg azt várta, hogy mikor mehet a plázába, mert kezdődnek az árleszállítások. Ő innentől kezdve shoppingolt, így alig láttuk.
Ez az angliai család nem ment templomba, nem készített otthon adventi koszorút, nem sütöttek mézeskalácsot, és nem hallgattak karácsonyi dalokat (csak a plázában, a Mariah Carey-verziót). A másnapi menüt étteremből rendelték: műanyag dobozban érkezett a sült krumpli, mert a gyerekek csak azt szerették. Nyoma sem volt náluk a karácsonyi pudingnak vagy az Igazából szerelemből ismert karácsonyi hangulatnak.
Elkészült az adventi koszorú, amelyhez a gallyakat a közeli erdőben szedtük össze a gyerekekkel. A házban lógnak a rénszarvasok, a nagymamától örökölt karácsonyfadíszek – és igen, van pár kínai giccs is. De hát kinél nincs?! A gyerekek élvezik. Két kicsi gyereket nevelek: fiam négyéves, lányom másfél. Ők még hisznek a csodában. Fiam várja a Mikulást, karácsonykor a Jézuskát (praktikus, mert pár hisztit meg lehet úszni a „Jézuska csak a jó gyerekeknek hoz ajándékot” frázissal). Szóval, úgy csinálom, ahogy otthon, Somorján annak idején megtanultam. Akkor ott, Angliában megfogadtam, hogy nekem sose lesz olyan, „angol” karácsonyom.
Amikor városi és pesti barátaim közt felvetem a témát, olyan válaszokat kapok, hogy a régi karácsony, templomba járással, betlehemezéssel kimúlóban van. A nagy család sem gyűlik már össze, a mi generációnk (itt most a 30-asokat értem) már nem hívja meg az alkoholista, arrogáns nagybácsit az ünnepek alatt. Pedig a nagymama anno mindig meghívott mindenkit, mert úgy vélte: a nagybácsi is családtag, s a családban van ilyen ember is, meg olyan ember is, és a család éppen attól család, hogy mindenkit felkarol és megtart. Mi a rokonok közül már csak azokkal vagyunk kapcsolatban, és azokkal karácsonyozunk, akiket hozzánk hasonlónak vagy szimpatikusnak találunk. Élünk a magunk kis buborékában. A városi éjféli misét felváltotta a koktélozás, a valódi fenyőt (de a cserepeset és műt is) az újragondolt dizájnszimbólum, ami akár egy kettős létra is lehet. Az egyik ismerősünk kislánya anyukájával közösen rendeli az Amazonról biológiai apukájának az ajándékot. És apa is onnan választ, bár tavaly „kicsi, olcsó ajándékot” rendelt. A biológiai apuka idén karácsonykor Balin lesz, így majd január közepén „karácsonyoznak”, vagyis a kislány akkor kapja meg az ajándékokat (és azok lehetnek akármilyenek, az anyuka a gyerek előtt ócsárolni fogja: „Na, apád megint csak ennyit tudott, sajnálja a pénzt a saját gyerekétől!”) Hol van itt Jézuska, itt már ez nem téma, ahogy a csodavárás sem! A kislányhoz hasonló gyerekek hamar megtanulják, hogy minden szépnek fonákja van.
Attila, az ötéves Dávid apukája úgy mondta a kisfiának, hogy a Mikulás és a Jézuska létezik, de csak úgy, mint a youtube-os mesékben. Nem valóság, ilyen nincs igaziból, de attól még jó mesék ezek, és lehet nekik örülni. „Decemberben megkérdezzük tőle, hogy mit kér karácsonyra, és azt anya és apa megveszik a boltban. A fát közösen díszítjük fel. Az oviban azt mondták, hogy úgy kezelem a gyereket, mintha kis felnőtt volna. Én mindig az igazat mondom neki, nem kamuzok. Nem a Jézuska hozza az ajándékot. Vannak felnőttek, akik jól tudnak bohóckodni, ügyesen elbolondítják a gyerekeket. Én nem vagyok ilyen. Egyszer a fiam hintázott a fák alatt, és nem értette, hogy egyszer miért süti az arcát a nap, máskor meg miért nem. Gondoltam, itt a jó alkalom, hogy elmagyarázzam neki az asztrofizika alapjait, hogy mikor van nappal és éjszaka. Őt a valóság sokkal jobban érdekelte háromévesen, mint a „napocska éjszaka aludni megy” mese. Nem vettem észre, hogy valamit elrontanék. Persze, ehhez az is hozzátesz, hogy fiunk liberális magánóvodába jár.”
Ági is városi lány, két kisgyereket nevel, ám náluk még Jézuska hozza az ajándékot. „…megőrizni a táguló szemet, mellyel csodálkoztál gyerekkorodban” (Áprily Lajos). Ez a verssor zakatol az agyamban, mikor beszélgetünk, és nem véletlenül. Harminchárom évemmel én is hiszek a varázslatban, még ha nem is végletesen. Hiszem azt, hogy szükségünk van gyermekkori „varázsos éveinkre”, szükségünk van a materialista világban is az ábrándra, a megfoghatatlanra. A mesére.
A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című könyvében Bruno Bettelheim arról ír, hogy a mese, a fantázia, a nem valóságos lények fontos szerepet játszanak a gyerekek fejlődésében. A felnőtt ésszel ijesztőnek és kegyetlennek tűnő mesemotívumok nagyon is fontosak a gyerek számára, mert részt vesznek a gyerekek lelki „anyagcseréjében”. Segítik megoldani a valóban ijesztő konfliktusokat.
Mi a férjemmel úgy egyeztünk meg, hogy a valóság dolgait nem torzítjuk hazugságokkal, nem fogjuk azt mondani, hogy a Hold sajtból van, és a Föld lapos, hanem a gyerekek nyelvén elmagyarázzuk a dolgokat. A misztikus üzeneteket, például a karácsonyét, pedig úgy tálaljuk, hogy legyen benne varázslat.
„Szakemberek szerint a Jézuskában való hit jót tesz a gyermek érzelmi fejlődésének, a jó és a rossz közötti különbségtételre neveli őket"
Méry Éva, Somorjáról származó pszichológus szerint: „Míg a szülők egy része számára magától értetődő, hogy a saját gyermekkorában hallott történetet adja tovább, másoknak komoly dilemmát okoz, mit mondjanak a gyereknek. Akadnak olyanok is, akik egyenesen hazugságnak nevezik a Jézuska meséjét. Pedig a mese segíti a képzelőerő fejlődését. A családi rítusok pedig fontos szerepet töltenek be a gyermek életében. Erősítik az összetartozás érzését, átívelnek generációkon. Az ünnepi szokások, az esti mese, a közös étkezések növelik a gyermek biztonságérzetét. Az ünnepek teret biztosítanak arra, hogy továbbvigyük családunk hagyományait.” Minden családban más és más hagyományai vannak a karácsonyi szokásoknak. Van, ahol a Jézuska hozza a fát, van, ahol az angyalok díszítik fel, és van, ahol együtt díszíti a család, és együtt vásárolják meg az ajándékokat is. „Hogy a fát és az ajándékot a Jézuska, az angyalok, a Mikulás, a Télapó vagy épp a szülők hozzák-e, erről ki-ki saját világnézete szerint beszélhet a gyermekének.”
Egy édesanya egyszer egy kis papiroson kapta a kérdést a lányától: „Anya, te vagy a Jézuska?” Amit válaszolt neki, abból mindenki meríthet ötleteket az elkerülhetetlen vallomáshoz.
Kedvesem!
Nagyon jó kérdést tettél fel, és tudom, hogy már egy ideje gondolkozol rajta. Szeretnék jól válaszolni neked, de nem is olyan könnyű.
A válasz az, hogy nem, nem én vagyok a Jézuska.
Az ajándékokat én hozom, ez igaz. Én figyelek rád hónapokon át, hogy tudjam, mi szerezne neked igazán örömöt. Én választom ki, és én is csomagolom be őket, pont úgy, ahogy az én anyukám is tette, amikor még kislány voltam, és ahogy az ő anyukája is annak idején. (És igen, Apa is segít benne.)
Elképzelem, ahogy majd te is megteszed ezt a te gyerekeidért, és tudom, hogy mekkora öröm lesz látnod az arcukat, amilyen izgalommal bontják ki az ajándékaikat, és jobban ragyognak, mint a karácsonyfa.
De te sem leszel ettől Jézuska.
A Jézuska hatalmasabb, mint bármelyik személy, és jóval régebb óta végzi a dolgát, mint amióta mi élünk. Amit ilyenkor tesz, az egyszerű, de nagyon fontos. Megtanítja a gyerekeket arra, hogyan higgyenek valamiben, amit nem látnak a saját szemükkel, vagy nem tudnak megérinteni.
Ez egy nagy feladat, és nagyon fontos feladat. Az életed során mindig szükséged lesz arra, hogy hinni tudj: magadban, a barátaidban, a tehetségedben, a családodban. Szükséged lesz arra is, hogy hinni tudj olyasmiben, amit nem tudsz megmérni, nem tudod a kezedbe fogni, vagy bizonyítani, hogy létezik. Ilyen például a szeretet, az a hatalmas erő, ami onnan legbelülről világítja be az életed, még a legsötétebb, leghidegebb pillanatokban is.
A Jézuska egy tanító, és én a tanítványa vagyok. Igyekszem jól csinálni. Most már ismered a titkot is, hogyan jut be a házakba láthatatlanul, hogy a fa alá tegye az ajándékokat: azok az emberek segítenek neki, akiknek a szívét örömmel töltötte meg.
Az olyan emberek, akiknek tele van a szívük szeretettel és örömmel, mint Apa és én, segítünk a Jézuskának megtenni valamit, ami amúgy lehetetlen lenne, ha jobban belegondolsz.
Úgyhogy nem, nem én vagyok a Jézuska. Jézuska a szeretet, a varázs, a remény, a hit és a boldogság. De az ő csapatában vagyok, és most már te is benne vagy. Segítesz? Szeretlek.
Anya
Írta: Durica Katarina
