Volt az ókori görög bölcseknek egy közkedvelt mondásuk: panta rhei, azaz minden mozog, minden változik. Úgy tartották, az élet alapja az állandó változás. Körülöttünk minden változik, semmi sem tart örökké. Ebből is látszik, hogy a görög bölcsek sosem találkoztak a pillepalackokkal.
Ezek lebomlása, legalábbis emberi léptékkel számolva, szinte a végtelenségbe nyúlik. Négy-ötszáz, sőt típusától függően akár ezer évig is eltart, mire egy-egy eldobott palack eltűnik a természetből. Játsszunk el a gondolattal, hogy Kolumbusz – partot érve Amerikában – ott felejt egyet az óceán partján. Ha csak a hullámzás el nem sodorja onnan, az a palack, többé-kevésbé változatlan formában, ma is ott díszelegne a homokban.
Az első műanyagokat még valamikor a XIX. század közepe táján állították elő
Akkoriban senkit nem érdekelt, mihez kezdenek majd az évszázadokig bomló új anyagokkal. Az utóbbi két-három évtizedben viszont a probléma már-már kezelhetetlenné vált. Itt van például egy egészen rémisztő adat. A világon forgalomban lévő műanyag alig egytizede kerül újrahasznosításra, a többi ki tudja, hol végzi. Jobb esetben hulladéklerakatokban, rosszabb esetben árokparton, bokrok alján, talajvizekben vagy a tengeri állatok gyomrában. A PET-palackok esetében azért kicsit jobb a helyzet, 55-60 %-uk visszakerül a rendszerbe.
A megoldás persze nem egyszerű. Tudósok ezrei dolgoznak a hatékony feldolgozás és újrahasznosítás megoldásán, de mi magunk is sokat tehetünk környezetünkért.
Gyakran elhangzó, szinte már unalmas, elcsépelt állítás ez, de ezúttal tényleg így van. Nem nagy ördöngösség csökkenteni például a műanyag palackok felhasználását. A Kárpát-medencében a világ egyik legjobb minőségű vízkészletén csücsülünk, mégis úgy vásároljuk a palackos ásvány – és szódavizeket, mintha az életben maradásunk múlna rajta.
Mint annyi minden, az ásványvíz-vásárlási láz is egy ügyes marketingfogásnak köszönhető. A palackozott víz a hetvenes évek végéig gyakorlatilag ismeretlen fogalom volt, majd jött a Perrier cég milliódolláros reklámkampánya. A Nyugat rákapott az ásványvízre, ami aztán a rendszerváltás után hazánkat is meghódította. Az átlagos évi fogyasztás a korábbi 4-5 literről annak többszörösére ugrott. Jelenleg Szlovákiában 60-70 liter körül van, Magyarországon ennek duplája, az uniós rekordot tartó Olaszországban pedig háromszorosa. Nem nehéz kiszámolni, ez mennyi műanyag palackot jelent. Ezek jelentős része soha nem kerül vissza az újrahasznosítás körforgásába.
A legmegdöbbentőbb az egészben, hogy a palackos vizek nagy része sima átverés. A gyártók rosszabb esetben közönséges csapvizet, jobb esetben némi ásványi anyaggal dúsított vizet töltenek a palackokba. A legtöbb ilyen dúsított víz ásványianyag-tartalma alig 10-20%-kal haladja meg a hazai csapvizét, mindezt úgy, hogy annak sokszorosába kerül, ráadásul a csomagolásuk miatt lassan belefulladunk a szemétbe. Azon meg már tényleg csak kínunkban nevethetünk, hogy egy liter palackozott víz előállításához kénytelenek vagyunk 1,3 liter vizet felhasználni.
Nyugat-Európa egyes nagyvárosaiban az elöregedett csövek miatt tényleg rossz ízű lehet a vezetékes víz. Rossz ízű, de nem egészségtelen. Itthon azonban még ezt sem állíthatjuk, teljesen veszélytelen, finom, kiváló minőségű vizet engedhetünk a konyhai csapból. Ha pedig annyira félünk a klórtól (pedig nem kellene), akkor egy egyszerű vízszűrő beszerzése után tényleg nyugodt szívvel mondhatunk le a palackozott vizekről. Ezzel pedig nemcsak a pénztárcánknak, de Földünknek és unokáinknak is jó nagy szívességet teszünk!
