Amikor megszületik, még nem tudjuk, mekkora feladatot vállalunk. Hamarosan rádöbbenünk, hogy röpke tíz év alatt (amíg még hallgat ránk) minden fontos dolgot meg kell tanítani neki: hogyan bánjon az emberekkel, udvariasan viselkedjen, de közben maradjon önmaga.
Ugyanakkor: ha megfigyeljük a kisgyerekeket, azt látjuk, hogy tudnak ezt-azt az életről. Tanuljunk tőlük!
Méregbe gurulok. És megbocsátok
Amikor a hároméves gyermek haragszik, elég egyértelműen hozza tudomásunkra. Anyuka rossz, nem vett nekem jégkrémet! Ez a gyermeki jogaimnak a megsértése! Kitör belőle a harag, mint Etnából a láva, de öt perc múlva már nevet, és nem emlékszik semmire. A világ sokkal érdekesebb egy kisgyerek számára, semhogy órákig foglalkozzon azzal, ami neki nem érdekes. Szemben a felnőttel, aki uralkodik magán, ha sérelem éri, és nem mutatja ki a mérgét, de még egy hónappal később is ezen morfondíroz elalvás előtt és ébredés után, nem tudja kiverni a fejéből, mint a rádióban hallott fülbemászó dallamot. A hároméves gyerek példája tanulságos. „Ha valaki megbánt, azonnal tiltakozz.” Nem kell a földhöz vernünk magunkat, ez a gyerekek előjoga. Határozottan mondjuk meg a véleményünket. Ezzel ki is adtuk a mérgünket. Nyugodt lélekkel könnyebb az élet.
Naponta új barátok
A gyerekek nyitottak, nem görcsölnek rá az életre. Amíg a szülők feszengnek, addig ők a trambulinon ugrálnak, csúszkálnak a jégen, és tíz perc alatt tíz barátot szereznek. Bezzeg a felnőtt! Százszor mérlegre teszi, hogy akar-e ismerkedni, vagy inkább őrzi a komfortzónáját... A kisgyerek nem ismer akadályt, nincsenek lelki traumái.
Akarsz velem versenyezni háromkerekű biciklin? Akkor gyere! Labdázzunk? Labdázzunk! Később kiderülhet, hogy az a kis gézengúz minden labdát kisajátít. De a gyerekek akkor is adnak neki egy esélyt. Az elején.
Az élet mozgás
A hároméves gyereket le lehet ültetni a számítógéphez, hogy nézze a mesét, ha a szülőnek be kell fejeznie a könyvelést. Le lehet ültetni, de hogy ott marad-e, az kérdés. Fél óra múlva nyafogni kezd, hogy anya, nem akarom nézni a mesét. Menjünk a játszótérre, menjünk át Marika nénihez megnézni a karácsonyfát, vagy legalább gyere ide, és nézzük együtt a hóesést... A gyerekek nem múlatják az időt csak úgy, ők mindig csinálni akarnak valamit. Szemben a felnőttekkel. Ők leggyakrabban csak arra vágynak, hogy beleroskadhassanak a fotelba, és csak bambuljanak maguk elé. Érdekes, hogy ettől mégsem érzik jobban magukat. S ha engednek a gyerek unszolásának, fél óra múlva már viháncolnak...
A „nem” annyit jelent: nem
A gyerekeket arra tanítjuk, hogy fogadjanak szót, ami azt jelenti, hogy legyenek engedelmesek. Ugyanakkor tapasztaljuk, mennyire helytelen mindenre udvariasan rábólintani, s azt is, hogy vannak emberek, akik szemérmetlenül kihasználják engedékenységünket, csak azért, hogy neki jobb legyen. Az udvariasak mindig a rövidebbet húzzák... A hároméves másképp áll hozzá. Kerek perec kijelenti: nem akarok levest enni, nem akarok fogat mosni. Nem veszem fel ezt a pólót, mert nem tetszik.
A felnőttnek csak azt kell eldöntenie, melyik tiltakozást fogadja el (például a pólósat), és melyik esetben veti be a meggyőzést, hogy erre márpedig az egészséged érdekében szükség van (a leves és a fogmosás esetében). Mégis hányszor válaszoljuk azt, hogy rendben, közben meg majd szétrobbanunk a méregtől. Ezerszer! Ezért meg kell tanulnunk nemet mondani, és kitartani mellette még akkor is, ha szemrehányást kapunk: „Rossz anyuka vagy!” Bár érdekes, hogy a föld ilyenkor is forog tovább...
Mi az, hogy előítélet?
Nagyjából a serdülőkor vége felé az ember tudja, kikből áll az „ő társasága”. Aszerint választja meg a barátait, hogy illenek-e hozzá. Ha egy nő talpig sminkben szeret járni, aligha fog olyannal barátkozni, akinek koszos a körme. Ha valaki minden tárlatnyitón jelen van, és extravagáns selyemsál lebeg utána, a fogorvosnál várakozva nem fog szóba elegyedni a hosszútávfutóval, aki csak a sportcipőt ismeri. A kisgyerekek viszont nem külső alapján választanak.
Az előítéletek jóval később alakulnak ki bennük. Ezért a világ összes gyereke közül választhatnak barátot. Mi lenne, ha néha a felnőttek is félretennék az előítéleteiket? Szert tehetnének olyan barátokra is, akik semmibe veszik, vagy nem is ismerik az ő korlátaikat. (S akkor mi van?)
Szeretlek – nem szeretlek
Bizonyos emberi kapcsolatok mintha kötelezőek lennének a felnőttek számára. Hány embert elküldenénk a csudába! Nagynénit, nagybácsit, szomszédasszonyt, munkatársat... Mégsem tesszük, mert „nem illik”. A gyerekek nem törik a fejüket ilyesmin. Aki nem tetszik nekik, azt gondolkodás nélkül elzavarják maguktól. Aki viszont tetszik, azt máris átölelik. Ilyen egyszerű ez!
