A gútai Angyal Réka Sára (34) szintén Erdély szerelmese – nemrégiben ösztöndíjas programok keretében Franciaországban és Erdélyben kereste fel a szórványban élő magyarokat, hogy megmaradásukért a lehető legtöbbet tegye. Közgazdászként végzett Komáromban, de az emberek jobban érdeklik, mint a számok.
Réka a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasa volt Erdélyben. A program mottója, hogy minden magyar fontos, éljen bárhol a világban. Réka már gimnáziumi évei alatt is táncolt, ma a moldvai és gyimesi zenét játszó Hárompatak zenekar énekese Komáromban. A nyara aktívan telt: népművészeti tábort szerveztek Komáromban, ment Moldvába, Pusztinába gyermektáborba, és a Martfeszten is ott volt, illetve még számos más rendezvényen. Szeptembertől pedig visszatért Brassóba, újabb 9 hónapra.
– Dél-Erdélyben töltöttem hosszabb időt, Vízaknán, később Nagyszebenben – meséli lelkesen. – Itt a magyarság már szórványban él, távol a nagy magyar tömbközösségektől, például a Székelyföldtől. A szórványban élők jobban ki vannak szolgáltatva a többségi nemzet bekebelező hatásának. Vízakna nevét a vízaknai csatáról ismerhetjük: 1849-ben Bem József hadserege itt szenvedett megsemmisítő vereséget a császári csapatoktól. Vízakna ma egy 4000 fős városka, ahol már csak 270 magyar él. Alig hallani az utcán magyar szót, a helyiek tájnyelvét szebeni magyarnak nevezik. A befogadó szervezetem a református egyházközség, mentorom pedig a helyi lelkész volt.
– Mi más ott, mint itt nálunk? Szórványban a magyarok jobban összetartanak?
– Mentorommal beszélgettünk, hogy ott szinte mindenki mindenkinek a rokona, nehéz a párválasztás. Ezért gyakori a vegyes házasság, ahol már a román lesz az első nyelv. Tehát erős az asszimiláció, a beolvadás a románok közé, ám azért a magyar öntudat is erős. A vízaknaiak bástyája a híresen szép Árpád-kori templomuk. Szórványban, ugye, fontos az egyház és a hitélet.
Az iskola már elveszett: Vízaknán az idei iskolaév volt az utolsó, hogy magyar osztály indult. Az 1– 4. évfolyam összevont osztályába csak 4 magyar gyermek járt.
– Mit tudtál te ott kezdeni, kit tudtál lelkesíteni?
– A néptánc és a magyar nyelv oktatása volt a feladatom. Tanítottam a gyökereket! Tavaly volt a Hunyadi Mátyás-emlékév, s ennek kapcsán történelmi vetélkedőt szerveztünk. A közösségeket mindig az tartja össze, ha vannak közös élményeik. A programmal az a célunk, hogy a gyerekeknek élményalapú kapcsolódásuk legyen a magyarságukhoz. Vízaknán egy nagyon kicsi közösségbe kerültem, és nagyon kedves emberekkel találkoztam. Viccesen szólva négy nagy ünnep van náluk: a húsvét, a pünkösd, a karácsony és a disznóvágás. Mi sem bizonyítja jobban, hogy befogadtak, mint hogy mindenhova meghívtak. És én örömmel töltöttem a hurkát, s mellé – ahogy arrafelé ez szokás – szorgosan fogyasztottam a feleseket. Pont emiatt szerettem bele Erdélybe, mert úgy éreztem, hogy családtag vagyok. Bármire volt szükségem, a helyiek összefogtak, szervezkedtek, és hozták nekem az asztalt, a matracot, bármit, amiben hiányt szenvedtem.
– Hogy kerültél Nagyszebenbe?
– A fény mellett mindig az árnyék is ott van, s itt is itt volt. Magyar mentoromnak, a lelkésznek a felesége volt az iskola tanárnője. Már a második héten kiszúrt magának. Az egészből jó kis szaftos sztorit lehetne kanyarítani. Ma úgy látom, féltékeny lehetett rám, hogy annyira szeretnek az emberek, és lelkesednek értem. Szóval, egyáltalán nem rejtette véka alá az ellenérzését, lépten-nyomon intrikált. Éreztem, hogy az emberek jönnének, barátkoznának, de nem akarnak szembemenni a lelkésznével. Szerencsére mielőtt kiutaztunk, részt vettünk egy egyhetes felkészítő konferencián. Itt felhívták a figyelmünket arra, hogy kerülni kell a vitás vagy konfrontatív helyzeteket. Én sem szerettem volna, ha miattam oszlik meg a városka maroknyi magyar népe. Végül is én elmegyek, nekik meg egymás mellett kell élniük továbbra is, zárt kis közösség az övék. Így félreálltam, s átmentem Nagyszebenbe.
– Az egy Vízaknához közeli város, ugye?
– Pontosan! 18 km-re fekszik tőle, s ott is volt egy ösztöndíjas társam. Ingázni kezdtem hát Szebenbe, ahol úgy éreztem magamat, mintha egy nyugati nagyvárosban járnék. Nem túlzok! Vízaknának kontrasztot adott a szebeni nagyvárosi élet pezsgése. Itt már nagyobb a magyar közösség, sokan átjönnek ide a Székelyföldről tanulni vagy dolgozni. A székelyeket az egyszerűség jellemzi. A székely ember egyenes derékkal jár, gyors észjárású, ravasz. Sok olyan kifejezést használtak, amire csak kikerekítettem a szememet: sirítő – sodrófa, murok – répa, lapító – vágódeszka, pityóka – krumpli. Dallamos a hanglejtésük, és büszke magyarok. Mesélték, van egy falu a Székelységben, ahol ha megüresedik egy ház, összedobják a pénzt, nehogy román vásárolja meg. A székely ember konok, és keményen ragaszkodik ahhoz, ami az övé. Jobban ragaszkodik hozzá, mint mi, szlovákiai magyarok.
– Vízakna tabu maradt?
– Dehogyis! Szövődtek itt is nagy barátságok, négy tanítványomat elhívtam magunkhoz. Szerettem volna, hogy érezzék meg az ízét, milyen az, mikor szórványból elmegyünk egy színmagyar fesztiválra. Érezzék azt, hogy jó magyarnak lenni.
Ezek a lányok román iskolába járnak, de bízom benne, hogy a magyar kultúra kis szeletét azért át tudtam nekik adni. Hiszen a kultúránktól vagyunk azok, akik vagyunk, magyarok.
– Megkérdezhetjük, mi a célod ezzel az erős Erdély-rajongással?
– Megmondom. (mosolyog) Jártam a Kárpátokon túl, a moldvai csángóknál is, Pusztinában. Ők azok, ugye, akik „elcsángáltak“ a székelyektől. Se iskolájuk, se magyar templomuk, a magyar nyelvnek egy archaikus változatát használják. Egy csángó kisfiú ott nekem azt mondta: „Erősen szeretem kendet.” Hát lehet nem visszamenni oda, hol erősen szeretik az embert? Moldvában a mai napig lovaskocsin járnak, és földutak vannak. A gyermekek szilajok és vadak, amit én nagyon kedvelek bennük. Érdekes, hogy mi itthon moldvai csángó zenét, táncokat tanulunk, azután meg elmegyünk hozzájuk, hogy visszaadjuk nekik azt, ami az övék. Visszatanítjuk nekik azt, amit az ő régi mestereiktől megtanultunk.
– Te akkor nagyon otthon érzed magad a világban, hisz megtaláltad, amit szeretsz.
– Igen, abszolút. Legutóbb elmentem Erdélybe táncházba, és egy régi kedves stuttgarti ismerősömbe botlottam. Ilyenkor látom igazán, hogy a néptánc mennyire összeköti az embereket. Ugye, mi, ösztöndíjasok tanítani megyünk Erdélybe vagy a Partiumba, ám mi is kapunk valamit tőlük, mert az összetartásuk példaértékű.
