Életkorunk növekedése és annak elfogadása örökös téma marad, míg világ a világ. Már nemcsak a 40-es, 50-es és 60-as nők sopánkodnak az idő múlása felett, hanem a 30-as korosztály is. Sőt, mostanában már a 25. életév betöltése is soknak számít. Komolyan: mi bajunk van nekünk, nőknek?
Ott kezdődik minden, amikor meghalljuk az első „Csókolom”-ot. Atya ég! Megöregedtem –konstatáljuk szomorúan. Ez viszont csak a kezdet. Aztán a fiatalabb korosztály szépen, illedelmesen átadja a helyét a buszon. Az ember haja rohamosabb tempóban őszül, mint azelőtt. A sok izgalmas, szexuálisan túlfűtött téma helyett a betegségek kimondhatatlan neve kerül az előtérbe. Egyszerűen eljön számunkra a világvége.
(© Sven Barucha)
Ami korábban normálisnak számított, az egyre inkább abnormális lesz. Sőt, minél több gyertyaszál van a tortán, újabb és újabb mondatok ütik fel a fejüket: „Én ehhez már túl öreg vagyok!” Vagy: „Ezt én már nem vehetem fel!” Természetesen nem minden korosztályhoz illik a tini divat, ráadásul a trend is folyamatosan változik.
Ettől eltekintve, mi, nők úgy érezzük, hogy a korunk évről évre csak egy fekete pont, amit szorgosan gyűjtögethetünk. Nem leszünk tőle boldogabbak. Sőt! Ami viszont a legrosszabb, hogy ezt a negatív életérzést hajlamosak vagyunk kimondottan a férfiak felé sugározni. Jó, persze abba is gondoljunk bele, hogy miközben ők az ősz borostától pofátlanul sármosak lesznek, mi, nők a szemünk alatt megjelenő vadiúj szarkalábaktól megint egy kicsit depressziósabbak lettünk.
Míg az erősebbik nem büszkén viseli a ráncait, mi képesek vagyunk magunkba roskadni és a fiatalságunk halála fölött egészen hosszan tartó ideig keseregve tort ülni. Nem csoda hát, hogy a nők képesek emiatt többször is kés alá feküdni.
Jó példa erre a korábbi munkahelyem, ahol két pasi kivételével csak csajok dolgoztunk. Ott ültünk mind egy irodában, szőkén, barnán, vörösen, teljesen különböző életekkel, kinézettel és tulajdonságokkal. Egyik nap felröppent a plasztikázás témája, mire kiderült, hogy a nyolc nőből négynek már volt sebészeti beavatkozása. Ráadásul még egyikük sem múlt el 30 éves. Meglepődve konstatáltuk, szinte szégyellve saját gyarlóságainkat, hogy mennyire nem vagyunk megelégedve önmagunkkal. Pedig, személy szerint, ha körbenéztem, csupa mosolygós, vidám arcot láttam magam körül, ami nekem elég volt ahhoz, hogy szépnek lássam mindegyiküket.
Ekkor szokták feltenni a költői kérdést: Ezeknek a nőknek teljesen elment az eszük? Miközben az is megeshet, hogy 54 évesen még badarságnak tűnik a sebészkés, 55 évesen már mi is ott találjuk magunkat. Csak idő kérdése. Ellenben azt se felejtsük el, hogy ezt a sok sztereotípiát mind magunkban generáljuk. Gondoljunk csak bele! Folyamatosan azzal érvelünk, hogy a férfiaknak jól állnak a ráncok, az ősz haj, és hogy minél tapasztaltabbak és idősebbek, annál hitelesebb az összkép is.
Ebben a pillanatban pedig már degradáltuk is saját magunkat. Nekünk is jól állnak a ráncaink, csak képtelenek vagyunk azokat büszkén viselni. Ráadásul ugyanolyan jól tudjuk és tudnánk érezni magunkat a bőrünkben, csak meg kell tanulnunk elsősorban elfogadni önmagunkat, másodsorban, ha valami nem tetszik, akkor tenni azért.
Különben is, mennyire kiábrándító, amikor látjuk az újságban és a tévében azokat a színésznőket, akik egykor szépségideálok voltak, mostanra meg ez a furcsa mosoly gondoskodik arról, hogy tudja mindenki, ők is a sebészkéssel szálltak harcba az idő múlásával. Szóval, a kérdés az: Miért nem lehet, pontosabban, miért nem tudunk mi, nők méltóságteljesen megöregedni?
