Van egy szép magyar népi történet a fenyőről. A Szent Család az üldöző elől menekült, ám egyik fa sem akarta elbújtatni őket. Még a dús lombú nyárfa sem, ezért arra ítéltetett, hogy örökké reszkessen. Végül a fenyő alatt talált menedéket József, Mária és a Kisjézus. Jutalmul örökké zölden virulnak a levelei, és keresztben nőnek az ágai.
A 16. században Németországban kezdtek karácsonyfát állítani. Bécsben az Amstel bankárcsalád állított először — ők ugyanis Berlinből költöztek Bécsbe. Külön fája volt a fiúknak, külön a lányoknak, s az égi csillag párjaként gyertyákat gyújtottak meg rajta. Innen terjedt el Magyarországra, s 1824-ben Brunszvik Teréz (aki az első óvodát is megalapította) volt az első, aki bécsi hatásra fenyőfát díszített.
A képen Gál Mislay Enikő (Feketenyék) kopogtatókoszorúját láthatjuk, melyet szerkesztőségünknek ajándékozott. Négy hétig várakozik majd az ajtónkon a karácsonyra.
Alapját az ötféle fenyő adja, és piros bogyók díszítik, csipkebogyó, valamint magyal, madárbirs és tobozok. A hó jelképe, a fehér gyapot teszi fel az i-re a pontot!
Karácsonyi kopogtató
Régen nem szívesen vágták ki a fákat, az emberek megelégedtek a koszorúval. Innen származik a kopogtatókoszorú divatja is, aminek a kellékei mind jelentést hordoznak. Azért kerül rá például csipkebogyó, mert isten egy csipkebokorból szólt Mózesnek. A piros pedig az örök élet színe – ám ha kéket használunk, az már Mária színe, az égé, ahol az ő fia lakik. Ha lilát teszünk rá, az a bűnbánat színe, a rózsaszín meg az örömé.
Fenyőágakat meg azért használunk, mert egy régi germán hiedelem szerint karácsonyeste kiszabadulnak a gonosz szellemek, ám ha örökzöld alá bújunk, az megvéd tőlük.
