Vannak napok, amikor sok. Minden sok. Nem a bezártság, de akár az is. S főleg a fejemben rohangáló gondolatok. Osztódással szaporodnak. Nem tudom őket felülírni sem.
Suvickolás – pipa. Nem, mégsem. A gyerek az ágyban valami ropogósat eszik. Látom a morzsát pottyanni. Lassított kép.
(Kép forrása: pinterest.com)
- Pihenés – pipa. Vagy legalábbis az eredeti munkától eltérő tevékenység.
- Pánik és szorongás – pipa. Nem szabad nézni a statisztikákat.
- Kreatív tevékenység – Vécépapír-gurigás komplett állatkert számít?
- Olvasás – Nem megy. Pedig az időhiány most nem kifogás.
- Valami új megtanulása – pipa. Internetes tanulás a szobámban. Legalább ez. Ha már nem sütök kenyeret.
Nem kívánkozom emberek közé, nekem jó ez a kis magány, elcsendesülés. Dehogynem kívánkozom, vagy legalábbis beszélgetni. Ki gondolta volna, hogy ennyire megölelnék már mindenkit. De nem tehetem. Távolságot tartok. Aggódom. Minden köhintésre felkapom a fejem, és csúnyán, rosszallóan nézek. Csak félrenyelt. És ha megfázott? Miért ne fordulhatna elő?
Kicsit kimozdult, szerencsére volt hova, kertes házban él. Szelesebb volt az idő, mint gondolta. Ugyanúgy mosta a kezét, ugyanúgy szájmaszkot viselt, ugyanúgy nem érintkezett senkivel. Senki idegennel. Bármikor megfázhatott. Ettől még nem lesz a gyilkosom.
Inkább nevetek. Sokat. Az segít, minden időben. Meg az ölelés. Azt mondják, a túléléshez napi négy kell. A több még jobb. Hol van az a rosszcsont gyerek? Hadd ölelgessem. És viszont. Máris jobb. Még jó, hogy az ölelésért nem kell kilométeres sorban állni. Itt van egy karnyújtásnyira. Elkapom, megszorongatom. És megint csak arra gondolok, hogy nehogy valamit elkapjon tőlem. Sokat játsszunk, rajzolunk, játékot gyártunk, de sokszor az is unalmas. Holnap már megyek oviba? – kérdezi. Sajnos nem. Ez a helyzet.
Minden gondolatunk a bezártság körül forog. Az evés, a közös játék, az intéznivaló. Minden máshogy van, mint eddig. Úgy gondolom, már megunt a gyerekem. És hol van még a vége?
Nem baj, addig is együtt vagyunk, ezzel vigasztalom magam. Begyűjthetem az ölelésadagomat, és egészségesek vagyunk, ez a legfontosabb. Az olyan napok pedig elmúlnak, amikor már mindenkinek elege van. Elege a másikból, elege a tétlenségből, a bizonytalanságból. Utána általában jön egy olyan nap is, amikor hálásak vagyunk. Amikor nevetünk. Például azon, hogy már milyen hosszú hajunk, a szakállunk. A madarak is fészeknek nézik.
