A félelem érdekes érzés, és sok irányba elviheti a viselkedésünket. Az egyik legnagyobb probléma az, hogy a félelmeinket tabusítjuk – és szégyelljük. Sokszor megpróbáljuk őket eltolni magunktól, de az érzéseket nem lehet föl-le kapcsolgatni!
A vírushelyzet mindenkit félelemmel tölt el. Vajon hogy tudunk előnyt kovácsolni a félelmeinkből? Erről kérdeztük Al Ghaoui Hesna újságírót.
Al Ghaoui Hesna a Félj bátran és a Holli, a hős című könyv szerzője
– Sokszor már magától a félelemtől is félünk, izzad a tenyerünk, gyorsabban ver a szívünk...
– Igen, azt gondoljuk, hogy félni ciki, félni gáz, félni nem jó! Én tizenöt éve vagyok a pályán, de bizony én is szoktam még félni, ha négyszáz fős közönség elé kell kiállnom. A szorongás attól más, hogy az inkább a jövőbe kivetített megfoghatatlan félelmet jelenti. Egy jövőkutató ezt egy képlettel magyarázta el: úgy képzeljük el, mintha a félelmet megszoroznánk a fantáziával! Sőt bizonyos, hogy itt mindig megszalad a fantáziánk, és a legkülönbözőbb forgatókönyveket gyártjuk a helyzetünkről, majd elkezdjük melléjük produkálni a fiziológiai jeleket is. A mértéktelen szorongás teljesen felemésztheti a szervezetet.
– Mi az, amitől a leginkább félnek az emberek?
– Először is sokkal inkább szorongunk, mintsem félünk. Karl Albrecht egy piramisba rendezte a félelmeket, aminek a legalján a haláltól való félelem szerepel, felül pedig az ego halála. Jellemző ugyanis, hogy el akarjuk kerülni a megszégyenülést mások előtt, vagy azt, hogy kiderüljön, túl sokak vagyunk, vagy épp túl kevesek a másik embernek. És pontosan ez jelenti az ego halálát! A magyarokra jellemző, hogy túl sokat foglalkozunk azzal, hogy mások mit gondolnak rólunk! Máskülönben meg a halállal egyáltalán nem akarunk foglalkozni. Nem akarunk tudomást venni arról, hogy egyszer meg fogunk halni. Pedig mi az egyetlen biztos dolog az életben? Hát az, hogy egyszer meg fogunk halni...
– Talán azért is védjük az egónkat, mert nem vagyunk biztosak magunkban...
– Pontosan. Másoktól várjuk a megerősítést arra vonatkozóan, hogy jó-e az, amit csinálunk. A biztonságérzetünket a külső dolgoktól várjuk, miközben minden ilyet csak belülről tudunk felépíteni.
– S mi a helyzet a gyerekekkel? Hogy lehet helyesen megmagyarázni nekik a jelenlegi helyzetet, vagy akár azt, hogy mi, szülők félünk valamitől?
– Nekem is nagy fejtörést okozott, amikor kislányom hároméves lett, és elkezdett beszélni a félelmeiről. Rendben van, hogy írtam egy könyvet a félelemről, de akkor most hogy is van ez? A gyerekek pont ugyanazoktól a dolgoktól félnek, mint amiktől a felnőttek. Az érzelmeik tisztábbak, ugyanakkor ők még nehezebben fogalmazzák meg az érzéseiket, mint a felnőttek (hiszen még nem olyan fejlett az agyuk). Mi pedig irreális elvárásokat támasztunk velük szemben: „Ugyan, egy nagyfiú ilyentől már nem fél!” vagy: „Jaj, ettől butaság félni!” A gyerek ettől már nem csak gyávának, butának is fogja érezni magát. Ezért ne bagatellizáljuk el a félelmeiket. Sokszor az is feloldja a gyerek félelmét, ha meghallgatjuk.
Én a saját bőrömön tapasztaltam, hogy a félelem hajtóerőként is tud működni. A félelmi válasz hormonokat szabadít fel a szervezetünkben, s ezáltal sok nehéz helyzetet meg tudunk oldani.
– Milyen hosszú utat kell bejárnunk addig, amíg legyőzzünk a valós félelmünket?
– Én azt mondom, hogy próbáljuk átalakítani a félelmet. Ne megszabadulni akarjunk tőle, hanem dolgozni vele! Hogy ez kinek mennyi idejébe telik, az sok mindentől függ. Nagyon izgalmas terület, hogy milyen traumákat örököltünk az őseinktől, mert ezek sejtszinten is kódolódnak. Sokszor mintákban kapjuk őket a szüleinktől, nagyszüleinktől. Sokat számít az is, hogy gyerekkorunkban milyen élmények értek, mennyire tudtuk ezeket kibeszélni, volt-e támogató környezetünk hozzá. Vannak félelmek, amelyekhez nem kell terápia – saját magunk is tudunk alakítani rajtuk. Ehhez elég, ha elkezdünk egy kicsit tudatosabban élni, és jobban odafigyelünk magunkra.
– Ez hogy néz ki az életben? Mi a jó reakció?
– Ha például kapunk egy rossz hírt, sokan a negatív energiát azonnal – ösztönösen és sokszor haraggal – továbbpasszolják. Leüvöltik azt az embert, aki velük van, rákiáltanak a gyerekükre vagy épp a beosztottjukat szidják le. Észre sem vettük, hogy a hír hallatán félelemérzet alakult ki bennünk, amit aztán dühünkben továbbadtunk. Gyakran össze is keverjük a dühöt a félelemmel, mert dühösnek lenni szexi, félni viszont ciki! Sokszor pedig a szégyenérzet tart vissza bennünket attól, hogy merjünk félni! Sokan azt érzik, hogy nem engedhetik meg maguknak azt, hogy féljenek. Mikor ismerné el például egy főnök azt, hogy ő is fél? A félelmeink sok esetben falat emelnek körénk – viszont ha merünk róluk beszélni, akkor a falak leomlanak. Rájövünk, hogy nem vagyunk egyedül a félelmeinkkel: és ebben az esetben már nem elválasztanak, hanem összekötnek bennünket. Ehhez viszont arra van szükség, hogy lehántsuk róluk a szégyenburkot. A negatívnak tartott érzésekből – mint a düh, félelem vagy az irigység – sokkal többet tudunk tanulni magunkról, mint a pozitív érzéseinkből.
– Mi a helyzet akkor, ha beigazolódik a félelmünk, és kudarc ér bennünket? Mit tudunk kezdeni a kudarccal?
– Pontosan a kudarcélménytől való félelem tart vissza sok embert attól, hogy lépjen. Úgy vagyunk vele, hogy lehetne jobb is, de lehetne rosszabb is! Ezért legyünk inkább biztonsági játékosok, és maradjunk a megszokottban. Ilyenkor mi derül ki? Vagy az, hogy jó a monotonitástűrő képességünk – vagy az, hogy nem jó, s ilyenkor akár bele is betegedhetünk a nemszeretem helyzetünkbe. Gyerekként én borzasztó lassú voltam, mindent százszor megfontoltam, rengeteget ábrándoztam, és bár jól tanultam, mindig mindenben az utolsó voltam. S mikor újságíróként először forgattam háborús terepen, azt vettem észre, hogy elképesztően gyors, hatékony és precíz vagyok. Szóval a félelem, a nyomás mindig kihozza belőlem a teljesítményt. Ám ezt soha nem tudom meg magamról, ha mindig a rutinzónát választom.
– Mit tanácsolsz az olvasóknak? Milyen az a szemléletmód, ami segíthet?
– A mostani vírushelyzetben azt érezzük, hogy kivették a kontrollt a kezünkből. Nem mi irányítjuk az eseményeket, sőt, a sorsunkat. Ez az érzés elképesztően sok szorongást tud szülni. Ezért rakjuk át a fókuszt! Tényleg vannak dolgok, amelyeket nem tudunk kontrollálni, de nézzük meg azt, amit tudunk! Választhatom például azt, hogy nem viselek maszkot, és megszegem az előírásokat. Ám tanulhatok is ebből a helyzetből! Gondoljuk át, hogy mennyi minden van még így is a napunkban, amit mi irányíthatunk – s egyelőre próbáljunk meg ezekkel a tevékenységekkel foglalkozni.
Szalai Réka
Kapcsolódó írásunk: Félelmek a siker mögött
