Rókáéknál járt vendégségben a jachttervező közgazdász, Horesnyík Ervin (Pat), s egyszer még a rókamama is „farkasszemet” nézett vele. Azóta is ez a leghíresebb fotója! Képeivel számtalan fotópályázaton díjat nyert.
Egyszer nem messze a házunktól megláttam egy kotorékot, amiből előbújt egy kisróka. Pöttöm volt, nemrég kezdhetett kijárni, mert a csalavárik két hónapos korukig bent kuksolnak a rókavárban. Rám nézett, majd elkezdett játszani, mintha ott sem lennék. Másfél hónapon keresztül próbáltam becserkészni csalavárékat. Minden nap naplemente előtt elfoglaltam a helyemet, és vártam, mikor kezdődik rókáéknál az élet.
Ervin nem akart fotós lenni, de azért beiratkozott pár képzésre. Majd egyre gyakrabban indult el otthonról fényképezőgéppel a vállán, kereste a megörökítendőt városokban és falvakban, ünnepeken és esküvőkön, míg széles utakon és keskeny ösvényeken át meg nem érkezett az erdőbe, a természetbe.
– Madarakat, rágcsálókat, ragadozókat, patásokat, rengeteg állatfajt fotóztál az elmúlt években. Van személyes kedvenced?
– Mindig éppen azért a fácánért vagy szarvasért lelkesedek, ami az objektívem előtt repdes vagy legelészik. A nagy kedvenceim azonban a rókák.
– Miért éppen a rókák?
– Ezeknek a gyönyörű állatoknak a fotózása komoly kihívást jelent. Annak ellenére, hogy eléggé el vannak szaporodva, rendkívül nehéz olyan kotorékot találni, ami könnyen megközelíthető, viszonylag nyílt terepen van, és kisrókák is vannak benne. A rókák többnyire februárban párosodnak, majd közel két hónap múlva jönnek napvilágra a kölykök. Tavalyelőtt úgy május eleje felé, teljesen véletlenül, nem messze a házunktól megláttam egy kotorékot – és pont előbújt belőle egy kisróka. Pöttöm volt, azonnal láttam, hogy csak nemrég kezdhetett kijárni, mert a kisrókák másfél-két hónapos korukig bent kuksolnak a rókavárban. Rám nézett, majd elkezdett játszani, mintha ott sem lennék. A kicsikben nincs bizalmatlanság, még óvatlanok. Másfél hónapon keresztül minden nap naplemente előtt egy órával elfoglaltam a helyemet, és vártam, hogy mikor kezdődik rókáéknál az élet... A kicsik a végére annyira elfogadtak, hogy a kezemből ettek. Párszor vittem nekik kutyatápot, darált húst, de nem akartam hozzászoktatni őket. Az ember nem a róka barátja, s különben sem vagyok „beetetéspárti”. A végére sikerült dokumentálni ezeknek a csöppségeknek az életét, több mint tízezer képet exponáltam. Elmondhatatlan öröm volt válogatni köztük.
Láttam kotorékot kanálisparton, de vasúti sínpálya alatt is. Nem is értem, hogyan nem zavarta őket a vonatok zakatolása! Jó a hallásuk, ha csak megzizzen körülöttem a fű, már gyanakodva pislognak az álcahálóm felé... Eddig a legmeglepőbb rókalakot egy búzamező közepén, egy használaton kívüli kútgyűrű közepében láttam. A nyílt mezőn, ahol akadálytalanul lehetett őket fotózni.
– Ennyi kép közt könnyen megtalálja az ember azt, amelyik a „legjobb”?
– Már kint a terepen érzem, ha sikerül elkapni egy különleges pillanatot. Ilyenkor fülig vigyorral megyek haza. A nagy kedvencem az a kép, amelyiken az egyik rókakölyök rácsodálkozik a feje fölött zümmögő szúnyogokra. Ez a képem mostanra már többszörösen díjazott.
Szúnyogokkal suttogó! A rókák éjszaka vadásznak, nappal alszanak. (Emlékezünk Vukra? Surranó kis lábak...) Mindig családban élnek, egy csapatban vannak testvérpárok, kisrókák, de kölykeiket nem elhagyó anyarókák is.
– Hogy él egy rókacsalád?
– A rókák a kutyafélék családjához tartoznak. Amíg a szuka szoptatja a kölyköket, a hím róka gondoskodik az élelemről. Ám ő már nem él velük. A kölykök pont úgy viselkednek, mint a kiskutyák. Gondtalanul hancúroznak, hemperegnek, kergetőznek, birkóznak egymással. Közben pedig vonyítanak, csipognak, sivalkodnak. A megfigyelésem szerint a legjellegzetesebb hangot a felnőtt róka adja ki akkor, amikor hazatér a zsákmányával, és falatozni hívja a kicsiket. Ilyenkor az összes kölyök azonnal odarohan, és csak úgy kapkodják a pofájából a finomságokat – és mikor mit, mert a rókák mindenevők, nemigen válogatnak. A gilisztáktól a madarakig minden préda a számukra, de leginkább a kártékony rágcsálónépességet kedvelik. Egy alkalommal az anyaróka pont egy egérrel a pofájában tért haza... Hihetetlen látvány volt, ahogy a kicsik falták, de elszalasztottam, mert pont letettem a gépet, hogy elolvassak egy üzenetet a mobilomon.
– Egy alomban hány kölyök szokott lenni?
– Változó. Abban, amit tavalyelőtt fotóztam, hat volt. A múlt évben felfedezett kotorékban négy. Külsőre szinte egyáltalán nincs különbség köztük, inkább a viselkedésük és a méretük alapján tudom megkülönböztetni őket. Az egyik fotón a négy testvér úgy áll egymás mellett, mint az orgonasípok. Elképesztő, hogy mekkora a különbség a legnagyobb, már-már siheder rókafi és a legkisebb között. A kicsi talán beteg lehetett.
– Fotózás közben mennyire sikerül közel menned a kotorékhoz?
– A rókák többnyire sűrű aljnövényzetű, bokros, gyökerekkel benőtt, nehezen észrevehető helyeken szeretnek kotorékot kialakítani maguknak. Már ha építenek ilyet, mert szeretik elfoglalni más állatok odúját. Leggyakrabban a borzoknál vendégeskednek, sokszor békésen együtt élve. Sajnos, egyre jobban kiszorulnak az élőhelyükről, mert az ember terjeszkedik, elfoglalja a területüket. Ezért kénytelenek egyre közelebb húzódni a lakott helyekhez. Láttam kotorékot kanálisparton, de vasúti sínpálya alatt is. Nem is értem, hogy nem zavarta őket a vonatok állandó zakatolása, hiszen rendkívül éles, kifinomult hallásuk van. Ha csak megzizzen a fű, máris gyanakodva pislognak az álcahálóm felé. Láttam már rókalakot egy búzamező közepén is, egy használaton kívül levő kútgyűrű közepében... Vagyis nyílt terepen, ahol akadálytalanul lehetett őket fotózni, akár tízméteres távolságon belül is.
Nézzünk rókaszemet! A kicsik két hétig vakok, ezért is van szükségük az anyjuk oltalmára. Hét hónapos korukban hagyják el aztán az almot. Gyorsan futnak, akár 72 km/h-s tempóval.
– A rókáknak rendkívül jó a szaglásuk is. Hogy sikerült heteken át elkerülnöd az anyarókát?
– Sehogy. Kiszúrt. Eleinte távolabb voltam tőlük, és nemcsak a katonai 3D-s álcahálóval – amiben egyébként úgy néz ki az ember, mint egy két lábon járó bokor –, de gallyakkal is maszkíroztam magam. Tudtam, ha csak egyszer is a szél feléjük viszi a szagot, akkor lebukok, és vége a sorozatnak. Ha az anyaróka veszélyben érzi a kölykeit, akkor áthordja őket egy másik kotorékba. Ma már léteznek telefonos applikációk, amelyek mutatják, hogy merről fúj a szél. Ennek ellenére már többször megtréfált a széljárás a terepen. A múlt évben is ez volt! Hajnalfelé már pakoltam össze azzal, hogy most egy darabig nem jön elő az anyaróka. S akkor hirtelen előbújt, nyomában a négy kölyökkel! Egyből kiszúrt. Egyenesen odajött hozzám, brutálisan közel, és a szemembe nézett. Hosszan... Majd megfordult, visszament a kölykeihez, és elkezdte őket szoptatni. Még pislogni sem tudtam meglepetésemben. Félelem nem volt bennem, mert a róka nem támad emberre. Kevés fotósnak adatik meg, hogy egy ilyen bizalmas pillanatot megörökítsen, s én még videóra is felvettem a jelenetet.
– Nálunk van természetes ellenségük?
– Csak az ember! Az egyik kotorékból, amihez kijártam, a vadászok kilőtték az anyarókát. A róka ugyanis ragadozó állatként veszélyezteti az őzgidák és a nyulak populációját. A kölykök meg szétszéledtek. Nem tudom pontosan, hogy mi lett a sorsuk, de nem valószínű, hogy túlélték, mert még nem voltak megtanítva az önálló vadászatra. A rókaanyu csak addigra készíti fel őket az önálló életre, mire beköszönt az ősz... A kanok többnyire azonnal elköltöznek, önálló vadászterületet keresnek maguknak – és azontúl nem tartoznak a szívesen látott vendégek közé. A szukák, ha elmennek, még vissza-visszajárnak. Sőt, néha maradnak, és segítenek a következő alom felnevelésében.
Ezeknek a gyönyörű állatoknak a fotózása komoly kihívást jelent. Annak ellenére, hogy eléggé el vannak szaporodva, rendkívül nehéz olyan kotorékot találni, ami könnyen megközelíthető, viszonylag nyílt terepen van, és kisrókák is vannak benne.
– Említetted, hogy a rókák nem veszélyesek az emberre nézve. Milyen veszély leselkedik rád fotózás közben?
– A kullancsokhoz és az extrém időjáráshoz már hozzászoktam, a kölykeit védő vaddisznókocák elől is rutinosan fel tudok mászni a fára. Már háromszor ücsörögtem fent, egyszer a Székelyföldön medvefotózáskor. Ott és akkor lecseréltem a gépet medveriasztó sprayre, mert egy 350 kilós kan pont velünk szemben cammogott az úton, egyre közelebb. A végén már csak a fejét tudtam befogni az objektívvel... Szerencsére nem volt kedve ismerkedni. Lekanyarodott az útról, és elballagott. Úgy gondolom, hogy a legtöbb vadbalesetet az emberi tudatlanság okozza. Az állatok általában csak akkor támadnak emberre, ha a kölykeiket védik, vagy ha sebzettek. Egyébként inkább elmenekülnek. Ők is félnek tőlünk!
A jachttervező közgazdász Horesnyík Ervin, képeivel számtalan fotópályázaton nyert már díjat.
– Az egyik posztodban azt írtad, hogy órákon át, félig a tó vizében ázva feküdtél, mire sikerült lencsevégre kapni a kicsi liléket. Mennyire nehéz fizikailag a természetfotózás?
– Hozzá kell edződni. A felszerelés vagy húsz kilogrammot nyom, amit cipelni kell kilométereken át. Vannak, akik felülnek a lesre, vagy az állatok nyomait követve letáboroznak, és várnak, várnak… Én viszont kitartóan megyek az állat után, és igyekszem abból az irányból rácserkelni, vagyis kúszva megközelíteni, ahonnét a legjobbak a fények. A fotózás alapja a játék a fényekkel, az ellenfénnyel, a kontrasztokkal, a napsugarakkal, a köddel – de néha a kósza esőcseppek is remek hozzáadott értéket tudnak adni. Azért persze mindig érhetik az embert meglepetések. A Nagy-Hagymás-hegyen szerettünk volna zergéket fotózni, de valahogy nem akartak megállni, mentek egyre feljebb és feljebb, mi meg utánuk, felmálházva a több napos élelmiszerrel. Mire felértünk, ránk esteledett. A menedékházig még jó négy kilométert kellett mászni a csúszós sziklákon, vagy tízszer belebuktunk a hóba: nos, akkor már kevésbé voltunk lelkesek... Rettenetesen átfagytunk, a százszázalékosan vízhatlan ruhánk átázott. Másnap szerencsére a zergék megszántak, és szabályosan pózoltak nekünk!
– Ha most azt mondanák, hogy holnap bárhová elutazhatsz fotózni, mit válaszolnál?
– Régebben azonnal rávágtam volna, hogy Kanadába hóbaglyokat fényképezni, vagy Afrikába. Ám amióta egy éve megszületett a kisfiam, már nem gondolkodom távoli úti célokban. Rengeteg csodás „fotópréda” van a mi környezetünkben is, akár itt Párkány környékén. Fel kell végre fedezni és értékelni azt, ami a miénk.
