Jó eséllyel túléltünk egy világjárványt, s az enyhítéseknek köszönhetően az életünk is visszatérhetett a normális kerékvágásba. De mi vár ránk a karantén után? Elkényelmesedünk, s hozzászokunk a mackónadrágos életvitelhez, vagy épp ellenkezőleg: minden alkalmat megragadunk majd, hogy kicsinosíthassuk magunkat?
Bizonyára lesznek, akik a koronavírus után is a régi szokásaikat folytatják, és lesznek, akiket a járvány egy életre megváltoztat. Ám ahogy eddig, úgy ezután sem az számít majd, hogy az ember macinaciban vagy éppen miniszoknyában vonul-e le a Közértbe.
(© Getty Images)
Március 30. – Az első véglet
Délután két óra van. Arra kapom fel a fejem, hogy valaki eszeveszetten nyomja a dudát a ház előtt, szinte az egész lakótömb beleremeg. – Ki ez az eszetlen? – pattanok fel dühömben, ám mihelyt meglátom a fehér GLS-furgont a bejárónkban, rögtön tudom, hogy engem keresnek. – Jaj, ne! – kiáltok fel, ugyanis pontosan úgy nézek ki, mint egy ősember, aki épp most ismerkedik a civilizált közeggel. A legrondább és egyben legpuhább plüss pizsamanadrágomat viselem a „Your boyfriend´s T-shirt“ feliratú pólómmal – amit, esküszöm, hogy utoljára a gimiben tartottam viccesnek. A zoknimon pedig ott díszeleg a Večerníček (szlovák esti mesék) komplett zárójelenete, amikor is az öreg juhász a kutyája kobakját simogatja a csillagos égbolt alatt. Hogy a fejemről is ejtsek néhány szót: éppen az „egy hét hajmosás nélkül“ projektem végén járok, az arcomon pedig még élénken virítanak az este elkövetett mélytisztítás nyomai.
Mivel a futár már-már hasal a dudán, gyorsan kell cselekednem: hirtelen ötlettől vezérelve leakasztom a fogason lógó fürdőköpenyem, beleugrok a szőrös papucsomba, és már szaladok is le. Persze a lépcsőházban nem is lehetne nagyobb tumultus abban az egy percben: ajtók nyitódnak, ajtók csukódnak, így a fél szomszédság megcsodálhatja aznapi szettem. A futár, amint meglát, olyannyira meglepődik, hogy még a dühről is megfeledkezik. Elvigyorodik, majd gúnyosan közli velem: – Látom, azért magát is rendesen megviseli a járványhelyzet! – Én pedig ott állok, kezemben az újonnan érkezett szépségápolási termékeimmel, megsemmisülve.
A legrondább és egyben legpuhább plüss pizsamanadrágomat viselem a „Your boyfriend´s T-shirt“ feliratú pólómmal – amit, esküszöm, hogy utoljára a gimiben tartottam viccesnek. A zoknimon pedig ott díszeleg a Večerníček (szlovák esti mesék) komplett zárójelenete, amikor is az öreg juhász a kutyája kobakját simogatja a csillagos égbolt alatt.
Április 20. – A második véglet
Tizenöt perce téblábolok a szekrény előtt: nagybevásárláshoz készülődöm, de nem tudom eldönteni, hogy mit vegyek fel. A kedvenc bőrnadrágom szorít, a piros pulcsim esetlenül lóg rajtam, így végül egy fekete ingruha mellett döntök – ami enyhén fogalmazva is inkább randizós, mint bevásárlós viselet. Ha lúd, legyen kövér! – gondolom, majd bevonulok a fürdőszobába, ahonnét huszonöt perc elteltével új nőként lépek ki. A hajam besütve omlik szét a vállamon, a tusvonalam pedig annyira precíz, hogy még a Kardashian-klán tagjai is megirigyelhetnék.
(© Getty Images)
Nem telik el fél óra, s már a Lidlben lépkedek. Olyan vehemenciával tolom magam előtt a bevásárlókocsit, mintha minimum a Victoria´s Secret kifutóján vonulnék. A hűtőpult fölé erősített tükörben jól megbámulom magam, és konstatálom, hogy négy hét macinacis fogság után jó választás volt ez a „randizós” szett. Véleményem csak azon a ponton változik meg, amikor a kasszához érve tudatosítom: a kocsiból a cuccok bizony nem vándorolnak át maguktól a szalagra.
Hajlongás helyett végül guggoló mozdulatokkal próbálok kipakolni – ami fogalmam sincs, hogy mutathat kívülről, de inkább nem is akarom elképzelni. Örökkévalóságnak tűnik, míg végre fizethetek, majd színlelt magabiztossággal az ajtó felé veszem az irányt. A parkolóba lépve azonban egy fuvallat a szoknyám alá kap, én pedig rögtönzök egy Marilyn Monroe-s jelenetet – a kezemben két Lidls szatyorral, a hatórás csúcsforgalomban.
Június 5. – Tanulság
Június eleje van. Jó eséllyel túléltünk egy világjárványt, s az enyhítéseknek köszönhetően az életünk is visszatérhetett a normális kerékvágásba. Hogy ugyanazok az emberek maradtunk-e, akik a pandémia előtt voltunk? Nem hiszem. A karantén ugyanis testileg-lelkileg lecsupaszított bennünket. Láthattuk, hogy kik vagyunk a sminkünk, a műszempillánk és a szép ruháink nélkül, s végignézhettük, hogyan értéktelenednek el a státusszimbólumok egy láthatatlan ellenség elleni harcban.
Hozzám hasonlóan ki-ki átélhette a saját végleteit és hullámvölgyeit – s ha volt egy kis öniróniája, kacaghatott is egyet magán. Kacaghatta a saját hibáit, hogy mostanra elmondhassa: az elmúlt két hónap gyökeresen megváltoztatta.
Nem telik el fél óra, s már a Lidlben lépkedek. Olyan vehemenciával tolom magam előtt a bevásárlókocsit, mintha minimum a Victoria´s Secret kifutóján vonulnék. A hűtőpult fölé erősített tükörben jól megbámulom magam, és konstatálom, hogy négy hét macinacis fogság után jó választás volt ez a „randizós” szett.
Bizonyára lesznek, akik a koronavírus után is a régi szokásaikat folytatják, és lesznek, akiket a járvány egy életre megváltoztat. Ám ahogy eddig, úgy ezután sem az számít majd, hogy az ember macinaciban vagy éppen miniszoknyában vonul-e le a Közértbe. Részletkérdés. Hiszen az – és csakis az – lesz a fontos, hogy jobb ember lapul-e a macinaci és a miniszoknya alatt.
