Eloltottuk a lámpát, és sötétben maradtunk. Dermedten, mozdulatlanul és némán ültünk így, míg megszoktuk a sötétséget, és lassan érezni kezdtük egymást. A leány a keskeny arany pamlagon ült fehér csipkepongyolában, halványan, mint egy odalehelt holdfényes árnyék. Valakit vártunk ezen az estén.
Egy vendéget hívtunk meg, hogy ne legyünk egészen egyedül a szalonban, valami közömbös régi ismerősünket, akivel oly keveset törődtünk, hogy hamarjában a nevét sem tudtuk megmondani. A vendég azonban nem jött. Türelmetlenkedni kezdtünk, és sokszor tekintettünk a fehér éjszakába, a háztetőkre, a mezőkre, ahova a hold valóságos ezüstzáport ontott.
– Szeretem az éjet – szóltam halkan, alig hallhatóan, hogy elűzzem a leány unalmát –, szeretem a sötétséget és a csendet. Az ember lecsavarja a lámpát, s egyszerre elvesz a tejszínű homályos derengésbe. Nincs többé. Arca fekete folt lesz. A színeket sem érzi. A tárgyak egészen másoknak tetszenek. Az illatok oly különösek, és a hangok is mintha nagyon távolról jönnének, a messzeségek szívszorongató bánatát hozzák felénk. Álmodunk. Szeretem az álmokat ódon szobákban, ahol régi illatok lengenek, és régi képek rémlenek a falon. Ilyenkor megsemmisülök egy ábrándban, ezer évvel futok vissza, és tág orrcimpákkal szívom magamba a régi bútorokból kiáramló illatot, amely gyerekkoromra emlékeztet. Egy holdsugárral kantározom fel a fantáziámat; s nekivágok az éjszakának. Akar-e követni ma este?
– Akarom... Ma igazán nagyon tetszik nekem. A szeme különös, fátyolos, könnyben tündöklő. A hangja olyan tompa és lassú. Úgy illik az éjszaka kékesfehér színéhez. Vezessen.
– Nézze a falon azt a képet. Most még sötétben van. Várnunk kell, míg a hold ezüstlámpása lassan feléje fordul. Érzi-e, hogy ma tündéréjszakában haladunk, és új tájak, holdfényes mezők úsznak el mellettünk, mintha robogó vonatban ülnénk? Most is felénk lebeg egy ilyen holdas mező. A kép már egész ragyogással néz le a falról... Látja, ez a halvány asszony volt az első, legnagyobb, egyetlen szerelmem. Mikor még gyerek voltam, ott lógott a zongoránk fölött egy masszív aranyrámában; a meztelen vállával, sötét hajával, fekete szemével kacérkodott le az én tíz évemre. Ma is elsápadok, ha rágondolok... De a kép is.
– Csakugyan. A kép is elsápad.
– Még most is olyan gyönge. Ez volt az első asszony, akit meghódítottam a férfi akaratom keménységével.
– Szegény, mintha még mindig szenvedne.
– De akkor szeretett engem. Várt reám izgatott éjszakákon, s reggel, mikor bementem a zongoraszobába, szemei vörösek voltak a virrasztástól és a sírástól. Ha ilyenkor ránéztem, elsápadt. Azután arca rózsállani kezdett, a szeme kigyulladt, s homlokát halványpiros és tűzvörös szivárvány pántolta át. Ilyenkor rendesen virágokat tettem a zongorán álló vázába, de lopva, hogy anyám ne vegye észre titkos udvarlásomat, amelyről csak mi ketten tudunk. A viszonyunk azonban mégsem maradhatott titokban.
Egy reggel ájultan találtak a zongoránk előtt. Ez akkor történt, mikor először vettem észre a képen azt a finom, öntudatos mosolyt, amely egy hatalmas, bebörtönzött lény szenvedéséről beszél, aki bármelyik pillanatban kiszabadulhat, ha akar. Azon az olajfaillatos délutánon is órákig meredtem a kép szemébe.
Ma már csak annyira emlékszem, hogy a szemek egyszerre felpattantak, ijesztően tágra meredtek, és megteltek fényes, fekete könnyekkel. Azután a szemhéjak villámgyorsan lecsukódtak. A kép elaludt. Azóta sem mertem erre a képre nézni.
– A szemekben van valami különös. Egy szobrot én is mosolyra fakasztottam egyszer.
– A szemek mindenhatóak. Az ember, ha kiveszik a szemét, olyan, mint egy szobor.
– Ez a kép mostan is alszik még. Nem ébreszti fel?
– Nem. Nem akarom.
A leány bágyadtan lehajtotta a fejét. A hideg holdfényben olyan volt, mintha aludt volna. Szinte lélegzés nélkül ült velem szemben, elbűvölve a szentivánéji hangulatoktól, a tücskök cirpelésétől, az éjszaka ezer hullámzó árnyékától, a tündérien fényes égbolt gyémánttüzétől. A kastély előtt elterülő buja parkban titokzatos, vékony hegedűcskék cincogtak a táncra kerekedő bogarak, pillék és rovarok mulatságára, akik, mint valami fényes kivilágított bálteremben, halk zizzenéssel surrantak el a fűszálak között.
– Szeretem a képeket – folytattam a beszédet –, sokkal jobban, mint az embereket, mert mondhatatlan finomság és titokzatosság van bennök. Ma is hiszem, hogy egész külön életet élnek, s ha Burne-Jones egy halvány lányának megkarcolnám a kezét, biztosan vérezne. Egyszer, évek előtt láttamegy csókolódzó pasztellt. A férfi és nő szája végtelen csókba forrt össze. Sokáig néztem őket, s éreztem, valami állandó, valami örökkévaló van a csókjukban, s akkor is csókolódznak, ha nem nézek rájok. A képet megvettem, bezártam egyik szobámba, ahol sohasem járok. Egy év múlva azután újra megtekintettem, és ekkor úgy tetszett, mintha még vadabbul csókolták volna egymást... Az arcuk sápadt és boldog volt, mint az alvóké. Aludtak.
– A szerelem álmát aludták.
– Nincs is nagyobb boldogság, mint aludni és álmodni – szóltam a leányhoz, aki a zöld bársonyzsöllyéből összetett kezekkel, sápadt ajakkal meredt reám. – Mostan mi is álmodunk. A hold fönn elbújt a fellegek közé, a szoba olyan fekete, mintha sírciprusok borítanák reá árnyékukat. Érezem magát, a tekintetét, a mozdulatait, a leheletét, egész szépségét és titokzatosságát. A keze lassan a hajamat simogatja, és mindig erősebben néz rám. Már olyan fekete, hogy majdnem megvakulok belé. A feketeség pedig egyre nő, dagad, betölti a szobát, elönti a mezőket, és felcsapva az égre kioltja a csillagokat is. Két szemgolyója két fekete nap, és a fényétől már magát sem látom... Látja a szememet?
– A szemembe néz.
– És most?
– Ne nézzen reám.
– Miért?
– Valami félelem fog el, ha arra gondolok, hogy mindig ide néz. Olyan különös. Mintha álomban látnám. Azt hiszem, én is elalszom, mint az idefehérlő kép a falon.
– A maga ajka meg olyan, mint a csecsemőé. Fájdalmasan elpityerdül, de mégis mosolyog.
– Most mezőn sétálunk mind a ketten, viharos napfényben, kacagó szájjal. Egy piros csónakon ringunk a tengeren, valahol Norvégia körül.
– Egy bölcsőt látok és egy koporsót. Az élet egy pillanatra szétlebbentette függönyeit.
– Milyen szomorú az arca. Mintha egy halott fölé hajolna, és nem bírna sírni...
– Nagyon boldog vagyok. A vendég, akit várunk, el fog jönni.
– Én is úgy érzem, hogy már útban van.
– Már nem is vagyunk egyedül, mintha hárman lennénk a szobában.
– Valaki áll a küszöbön, de még nem mer bekopogtatni.
– Ki van a küszöbön?
– Én egy leányt látok, aki fehér tömjénfüstben, nászi ruhában virágok közt némán halad előre.
– Egy fiú jön, aki sápadt a vágytól és az éjszakától. Egy szerelmes fiú, aki olyan szomorú és boldog, mint maga a Szerelem.
A Szerelem jön ide halk lábakon, tüzes, fekete szemekkel, puha, forró kézzel. Most suhan be az ajtón, és fejünkre teszi kezét, leül közénk szelíden és búsan az üres székre. Ó, jaj, hogy csak most tudtuk meg, ki állt a küszöbön, ó, jaj, hogy csak most értjük, ki remegett szavainkban, kicsoda volt az ismeretlen vendég! Ó, jaj, mi vakok! Mi boldogtalanok! Mi boldogok!
– Hallja a Szerelem kacagását, hallja, mily édes-szomorúan nevetgél az éjszakában?
– Hallom... érzem... Itt van. Megérkezett.
Kapcsolódó írásunk: Nyughatatlan lelkek 1. rész; Nyughatatlan lelkek 2. rész
