A szeretőzés nem új keletű dolog: amióta létezik írott történelem, azóta tudunk félrelépésekről.
Miért van szeretőnk? Például mert unatkozunk. Sok viszony azért jön létre, mert úgy érezzük, nincs az életünkben semmi izgalom. Ezért kikacsingatunk a házasságunkból, a titkos randik, a bujkálás vagy épp a lebukás veszélye felpörgeti a vérünkben az adrenalint. Végre zajlik az élet, a szemünk csillog, van miért másnap felkelni.
Volt egy barátom, aki mindig farmerben járt, a zakót és a csokornyakkendőt ki nem állhatta. A szeretője kedvéért mégis öltönyt vett fel a titkos légyottokra, mert a nő azt szerette. Az illett a Dolce & Gabbana csipkeruhája mellé (egy cicababa volt gazdag férjjel). Ez a barátunk később elvált, s mikor újra összetalálkozott (addigra szintén elvált) cicababa exével, a várakozásokkal ellentétben nem omlottak egymás karjába. Hirtelen szabad volt az út előttük, csak épp eltűnt a csípős izgalom, a titok, ami azelőtt felturbózta az érzékeiket.
Jó pár éve Galántán, egy szürke lakótelep házassági tanácsadójában készítettem interjút. A pszichológusnő elmondta, hogy a látszattal ellentétben egyáltalán nem szürke a lakótelepi élet. Igen, itt a swingert is ismerik, a felcserélős erotikus játékot. A szomszédok átjárnak egymáshoz, visznek kis borocskát, majd kipróbálják a párcserét. Addig-addig, míg a gyerekek vagy a feleségek az ő rendelőjében kötnek ki: az izgalomra váró felek ugyanis beleszeretnek egymás párjába. Hiába, addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. S így lesz a játékszínből drámaszínhely, a boldog fiatal családból pedig boldogtalan fiatal család.
Gondoljunk csak Anna Kareninára, aki a vonat kerekei alá veti magát, mert neki „örökre vége van“. Elhagyta a fiát, férjét Vronszkij kedvéért, aki iránt a legforróbban érzett, de még ő is elhidegül tőle, a megvetett nőtől...
Sokszor mondják, hogy azért mennek szét a fiatalok, mert rossz a minta. Ám van, hogy a szülők szeretettel vették egymást körül, s nem csalták fűvel-fával egymást – a gyerekük mégis csalfa lesz. A hűtlenséget valahogy a mai korszellem hozta magával. Rengeteg fiatal felborítja a biztonságos életét, mert úgy érzi, hogy hiányzik az életéből a nagy érzés. Nagy a csábítás a kinti világban, a haverok hívják a férjet kocsmázni meg nőket nézegetni, bár ahhoz nem kell elmenni otthonról, elég belelapozni az Instán a „lánykatalógusba”. Ki tud ennek a csábításnak ellenállni? Kevesen – vagy ma már senki. Miért is tagadnánk meg bármit magunktól? Régen sem voltak a hűség szobrai a férjek vagy feleségek, de erősek voltak a társadalmi szabályok, amelyek megóvták az embereket attól, hogy felborítsák a család biztonságát. S ki akar számkivetett lenni? Senki.
Félrelépések ma
Szeretők régen is voltak, ám titkolták ezeket a viszonyokat, míg ma legfeljebb megvonjuk a vállunkat. A szeretők sem szégyellik magukat: mindenki gondoljon azt, amit akar... Nekik is joguk van a boldogsághoz! Úgy teszünk, mintha ez lenne a világ rendje. Miért ne? Végül is, egyszer élünk. Korosztályomban majdnem minden házasságban félrelép az egyik fél – az számít csodának, ha egy pár kitart egymás mellett. Egyik barátnőm kis falucskában lakik, egy csili-vili lakóparkban. Meséli, hogy lassan kiborul a bili: az utcában már szinte mindegyik párról kiderült, hogy megcsalják egymást. Például a szomszédasszony a szembeszomszéddal szűrte össze a levet (mindketten kisgyermekes szülők). Elég nehéz volt megszervezni a légyottokat, de azért sikerült, a románc egy évig tartott. Rendszeresek a kerti partik, grillezések, ahol összejönnek az utcabeliek. Így hát a feleség együtt szórakozik a szeretővel – látszólag minden a legnagyobb rendben van, egy asztalnál ülnek, nevetgéltek. Vajon az a nő, akit megcsaltak, tudta, hogy mi történt a háta mögött? Vagy némán tűrt, mert ott volt az új ház, a kicsi gyerekek, neki meg nem volt önálló keresete? Hogy a lelkében mi zajlott, azt csak ő tudja.
Egy másik kolléganőmet a legjobb barátnője vezette az orránál fogva. Értsd: a legjobb barátnő a kolléganőmre bízta két szép, göndör fürtű gyermekét, hogy vigyázzon rájuk, mert neki sürgős dolga van (olyankor ugrott ágyba a kolléganő férjével). Nemrég szem- és fültanúja voltam egy szexjelenetnek a női toalettben. Zavaromban azt se tudtam, hova nézzek, a párocska meg jót nevetett, aztán visszaflangáltak a feleség mellé. A férj tánc közben átkarolta a felesége derekát – jaj, hát akkora nagy érzés van köztük... Megjegyzem, ötvenes, értelmes emberekről van szó, és fogalmam sincs, miért nem szöktek el legalább a közeli nádasba, hogy ne lássam meg őket. A férfit nem érdekelte, hogy a feleség fülébe jut valami. Ahogy az sem zavarta őt, hogy a másik nőt is hírbe hozta. És a szerető? Ő vajon mire becsüli magát? Semmire, mert nemcsak a feleséget, magát is megalázta ott a mosdóban.
Miért?
Sokan azt gondolják, ha belemennek egy viszonyba, az majd megoldja az életüket. Vége a magánynak, a lelküket elborító búbánatnak. A lopott, forró percek pótolják az intimitást – ami annyira hiányzik az életükből. (Mert sokszor hiába van ott a férj, a feleség nem több, mint egy megunt párna a nappali kanapéján.) A szerető sokszor azt várja, hogy a férj majd elválik – de ha egy éven belül nem válik el, akkor a nő bennragadhat a kalitkában. Néha hosszú időre, évekre, néha a szerető mellette máshoz is eljár. Rárepül az minden bibés virágra... Általában még nagyobb magánnyal (mert most már tudja a szerető, hogy mit nem kaphat meg, a boldogságnak íze volt és szaga) végződik a történet. Plusz a vesztes fél még sokáig önértékelési zavarral fog küzdeni. És akkor még sikerült jól kijönni az egészből – mert számos esetben tönkrement családok és megsebzett gyerekek maradnak a másik parton.
Kati barátnőm két éve csalja a férjét. A férj éjjel-nappal dolgozik a családjáért. Ennyi a jó tulajdonsága, mert emellett elképesztően nagyképű. Olyannyira el van telve magától, hogy észre sem veszi, hogy a felesége horogra akadt. Tipikus nárcisztikus típus, csak magára gondol, amúgy egy elbűvölő sármőr. Azt mondják, mindannyian nárcisztikus génekkel születünk, innen kezdjük tanulni az empátiát. No, itt a férj erkölcsi érettsége az óvodás szintjén mozog. Ő van mindig a középpontban. A „nárciszok” vonzzák az empatikusokat, vagyis azokat, akik megértők és segítőkészek.
Ha Kati nem lenne a barátnőm, valószínűleg elítélném őt. Így azonban, hogy ismerem a férjet, nem ítélkezem. Csak aggódom.
Amióta Kati szeretőzik, csontsoványra fogyott, állandósult a lelkiismeret-furdalása és egyhuzamban ideges. Senki se higgye, hogy olyan jó móka egy önimádó férj mellett szeretőt tartani – Kati azóta két férfihoz alkalmazkodik. A férj elvárja a tökéletes szervizt, a jól nevelt gyerekeket, a meleg vacsorát. És ha porszem kerül a gépezetbe, mindig Kati a hibás. A másik oldalon egyhuzamban molesztálja a szerető. Mikor találkoznak újra? Kivel csetelt már megint? Látta, hogy nézett rá a pincér – honnan ismeri? Mert ha vele megcsalja a férjét, akkor biztosan mással is. (Mert ugye, hogy is bízhatna meg Katiban? Ő tudja a legjobban, Kati milyen briliánsan hazudik.)
Barátnőm néhány éve komoly lelki válságon ment keresztül. Látszólag mindene megvan: anyagi biztonság, férj, család, karrier, barátok... És mégsem boldog. „Jártam én pszichológushoz, kineziológushoz. Elkezdtem új dolgokat tanulni. Próbáltam sportolni – hátha a mozgás majd kiránt a rossz közérzetből. De semmi se segített. Egy hatalmas űr volt a lelkemben. Ott álltam kiüresedve, egy mindenki által nagyszerűnek képzelt élet közepén.” Csak ez az élet nem róla szólt, mert a férjet nem érdekelte Kati öröme vagy bánata. Kati csak a vele való relációban volt érdekes számára, hogy őt tömjénezze, amúgy nem érdekelte, mit érez. Egyszóval, nem volt lélektárs. Ebbe a lelkiállapotba robbant bele Peti, a szerető. Hatalmas, lobogó szerelmet éltek át, filmekbe illő jelenetekkel.
„Úgy éreztem, igen, ez hiányzik nekem – meséli a barátnőm. – A lángolás, a kaland. Hogy újra 18 évesnek érezzem magam. A szerelem tetőtől-talpig betöltötte a testem, a lelkem... Úgy éreztem, újra élek.” Felmerül a kérdés, ha ilyen nagy a szerelem, miért nem válik el az empatikus Kati? Mert nem teheti. Peti ugyanis egy alkoholista, zűrös alak. Mindenkivel veszekszik, minden munkahelyről kirúgják. Nemhogy háza, de még egy normális albérlete sincs. „Mondd, hogy válhatnék el így? Nem ragadhatom ki a gyerekeimet egy jól működő családból, a rendezett háttérből csak azért, mert szerelmes lettem!” Szóval, Kati nem egy egoista, nem csak önmagára gondol. Peti viszont képtelen elfogadni, hogy Kati nem akar válni. Borzasztó, rettenetes érzés mardossa a szívét, miszerint ő egy olyan ember, aki miatt nem éri meg elválni. A szerelme, akit még este a karjában tartott, reggel más mellett ébred.
Bezzeg őt nem várja otthon senki, neki nincs karácsonya. Azt érzi: ő egy értéktelen senki, akit nem lehet szeretni... Szóval, ez a Peti is egy egoista ember, aki hozzá még túl érzékeny is (ellentétben a férjjel). Úgy forog önmaga körül, hogy közben minden idegszálával Katin csüng. Nem Katira figyel, hanem a saját maga felé irányuló kritikára és feltételezett reakciókra. A lélekbúvárok azt mondanák: Peti énképe negatív, mert igazából alacsonyra értékeli önmagát. A viszony nemhogy kirángatta volna őt a zűrjeiből és alkoholizmusából, hanem még mélyebbre nyomta. Mindketten tudják, hogy szakítani kéne... De hogyan? „Ha visszagondolok, milyen állapotban voltam, mielőtt megismertem Petit... – mondja Kati. – Igazság szerint akkor sokkal jobban éreztem magam a bőrömben, mint most. Lassan már csak marakodunk Petivel, a férjemet meg ki nem állhatom, robbanok, ha hozzám szól. Mindkét térfélen állandósult a vita.
– Pokollá vált az életem. Azelőtt szerettem a férjem, másképp néztem rá, jólesett, ha hozzám ér. Talán, ha nem kezdek el szeretőzni, hanem a házasságunkra koncentrálok, minden visszafordítható lett volna. Hiszen a férjem az elején nagyon is rám tudott hangolódni, csak aztán rájöttem, hogy itt is csak önmaga érdekli, hogy csodáljam... Peti mellett pedig csodálatos szerelemben volt részem, sokáig azt hittem, hogy ez hiányzott az életemből. Végre Nőnek érezhetem magam, és befejezhetem a mondataimat! De most már látom, hogy nem. Nekem saját magamban, ott, belül kéne megtalálni a boldogságot, nem mindig mástól várni. Szóval, be kéne már fejeznünk... Mindenkinek az lenne a jobb. Normális életet kéne kialakítanom a férjemmel és a gyerekeimmel. Olyan nehéz! Fogalmam sincs, mi lesz, ha szakítok Petivel. Mi lesz, ha már az a pár óra boldogság sem adatik meg? Hogy fogom én azt ép ésszel kibírni?
Van megoldás?
Szerintem Kati fel tudná építeni az új, Peti utáni életét. Ugyanakkor azt is tudom, hogy mondani könnyebb, mint végigküzdeni. Barátnőm esetében egy férfi a szerető, a harmadik. Nekünk, nőknek többnyire rosszabbul megy ez a szeretősdi. Hogy miért? Érzékenyebbek vagyunk, mint a férfiak, nagyobb a biztonság iránti vágyunk, és ragaszkodóbbak vagyunk. Mellette a biológiai óránk is ketyeg, egy bizonyos kor felett már nehezebb szülni – és párt találni.
Látjuk, hogy a férfit is megviselheti, ha nem állnak ki mellette. A legtöbb esetben mi, nők bonyolódunk olyan felemás viszonyba, mint amilyenbe Peti. Általában a férfiak nem akarnak elválni, két vasat tartanak a tűzben.
Jó tanács!
Éppen ezért, ha már szeretőzésre adjuk fejünket, ha úgy döntünk, hogy harmadikok leszünk, maradjunk józanok, mert másként pórul járunk. Lehet kedvelni a pasit, lehet vele barátkozni, de semmi több. Ha nem tudjuk elfogadni, hogy akkor hív, amikor neki jó (ezt ő úgy nevezi, hogy amikor tud), hogy szerelmeskedés után egy másik nőhöz siet (haza), vagyis a világ előtt felvállalt társához: akkor régen rossz. A szerető nem lehet jelen a másik életének legfontosabb eseményeinél – és vica versa.
A szerető a hétvégét egyedül tölti, színházba is a barátnőivel megy. És a színházban, ahol ott ülnek mellette a párocskák, mindig elmereng: miért van az, hogy neki is van valakije, de még sincs. Mindenki maga tudja, megéri-e neki a harmadik szerepét játszani. Mindenesetre nem biztos, hogy olyan könnyed, vidám dolog ez a szeretőzés, mint ahogy azt a kor dinamikája sugallja. Egyszer élünk, igen. De nem mindegy, hogy méltósággal éljük-e az életünket, vagy pár óra boldogságért eladjuk az ördögnek a lelkünket.
Kapcsolódó írásunk: Nő vagyok, és szerető!; Nőszerető
