A nők nem beszélnek róla. A férfiak sem tudják, miért kell azonnali orvosi beavatkozással megszakítani a terhességet. Újabb tabu. Miért?
Sikertelen terhesség, vetélés, méhen kívüli terhesség, lombikprogram. Tabutémák. Azt, ami történt, az ember eltemeti a lelke titkos bugyraiba. Mi, nők, megtanultuk, hogyan kell a veszteség után talpra állni. Felejteni nem egyszerű, és nem is megy egyik napról a másikra. Türelemre, megértésre és lelki támaszra van szükségünk. Jót tesz, ha ajtót nyitunk, és beszélni kezdünk arról, hogy mit történt velünk.
Nagyanyáink nem is tudom, hogyan csinálták... Nem beszéltek róla, mert szégyellték, mert nem szerették volna, hogy szánalommal nézzenek rájuk, vagy a falu a szájára vegye őket. Mi már mások vagyunk. Etelka néni ütős „buzdításától” semmiképp nem éreznénk jobban magunkat:
– Én senkinek nem beszéltem a vetéléseimről – mondja kevélyen. – Túl sokat foglalkoznak magukkal ma a nők, az az igazság. Egy büszke nő nem beszél ilyenről. Ez nem tartozik senkire. Dehogy kell ehhez pszichológus! A vetélés a világ legtermészetesebb dolga. A nő magában is elrendezi. Mindenkivel történhetnek rossz dolgok.
De nem úgy van, Etelka néni, hogy pont ezért kellene erről beszélni? Hogy a legrosszabb ne történjen meg velünk, és ne pusztuljunk bele? Mert a méhen kívüli terhességbe bele lehet halni!
A szél kibeszéli
Ha mi nem is, a szél kibeszéli a titkainkat. Suttognak a hátad mögött, sajnálnak. Mások beszélnek helyetted, de senki nem szeretne a helyedben lenni: ,,Csodálatos anya lett volna belőle... Majdnem belehalt. Képzeljétek, vért vesztett, rengeteg vért, vért kellett neki adni..." És a legközelebbi, a társad, aki tartja benned a lelket, buzdít, támaszt nyújt neked, aki így beszélt rólad: „A karjaimban tartottam, aztán azt mondtam neki, hogy nem számít. Ketten is elegen vagyunk!“
– Hittem neki. Ő meg elhagyott... – meséli Palkovics Ágnes (27 éves, Fülek), akinek meg kellett járnia a poklok poklát. Méhen kívüli terhessége volt. Időben diagnosztizálták, mégsem úszta meg lelki hegek nélkül. Három évvel ezelőtt nagy lelkesedéssel vágott bele párjával a babaprojektbe. A félév alatt Ágival lepkét lehetett volna fogatni, olyan boldog volt. Úgy érezte, testileg-lelkileg kész az anyaságra.
Párjával nagyon várták, hogy megfoganjon a közös baba. Majd megtörtént, aminek nem kellett volna megtörténnie... Azóta három év telt el, és Ágnes élete gyökeresen megváltozott.
– Karácsony előtt egy héttel történt, épp a lakást díszítettem – meséli. – Már megvettük a fát, csomagoltuk az ajándékokat, készülődtünk a karácsonyra. Arra ébredtem, hogy émelygek és éles, szúró fájdalmat éreztem a hasam tájékán. Nem bírtam kiegyenesedni. Megijedtem, ugyanis a menzeszem is késett, s „fő a biztonság” jelszóval a sürgősségire vettük az irányt. Fájdalomcsillapító injekciót kaptam, enyhült a fájdalom, de másnap megint rosszullét fogott el, gyengének éreztem magam. Hányinger, émelygés, fáradékonyság, s mivel körülöttem mindenki „babázott”, tudtam, ezek akár a terhesség első tünetei is lehetnek. Mi van, ha mégis sikerült, hisz fél éve ezen dolgozunk... Leszaladtam a sarki gyógyszertárba, és vettem egy terhességi tesztet. Pozitív. Igaz, a második csík halovány volt. Leírhatatlan érzés... Másnap elmentem a nőgyógyászhoz, hogy elújságoljam neki a jó hírt. Ám ő már a karácsonyi szabadságát töltötte. Szóval, elmaradt a kontroll. Így vettem egy újabb tesztet, az is pozitív lett. Ez tovább fokozta az örömömet. Gondoltuk, nem lehet olyan nagy baj, ha csak az ünnepek után jutunk el orvoshoz...
Nehéz volt titokban tartani az örömhírt, de nem akartuk idő előtt beharangozni. Gondoltuk, megvárjuk vele az orvost. Ám váratlan fordulatot vett a boldog „terhes” élet. Nagykarácsony ünnepén, december 25-én arra lettem figyelmes, hogy vérfoltos az alsóneműm. Nagyon megijedtem. Tudtam, hogy ez rosszat jelent. Bementünk a sürgősségire. Az ügyeletes orvosnak mondtam, hogy terhes vagyok. Megvizsgált, ultrahangot készített, keresgélt, de nem látott semmit. Visszakérdezett, hogy egészen biztos vagyok benne, hogy a teszten két csík jelent meg? Kicsit csodálkoztam, de megismételtem: Nem káprázott a szemem. A párom fejezte be a mondatot: Két csík volt a teszten! Ezután az orvos felvázolta, mi történhetett. Két véglet lehetséges: vagy elment a baba, vagy a terhesség legelején járok. Menjek haza, és mielőbb keressem fel a nőgyógyászomat. Másnap időpontot kértem. Az orvos vért vett, átküldte a laborba, az eredmény: magas a HCG-szint. Hatalmas kő esett le a szívemről. Terhes vagyok. Széles mosoly, és hallgattam tovább az orvost.
– Nos, hogyan tovább, doktor úr? – tettem fel a kérdést. Ő leültetett, és komolyan a szemembe nézett. Innentől kezdve már tudtam, hogy baj van.
– Kedves Ágika, nem is tudom, melyik a jobb hír a két rossz közül. De vagy elment a baba, vagy méhen kívüli terhessége van. A teszteredmények szerint körülbelül az 5. hétben jár.
– Méhen kívüli terhesség? Az mit jelent? – hidegzuhanyként ért a hír. Nem tudtam, hogy mit kérdezzek, elakadt a szavam.
– Nem vesztegethetjük az időt, az élete forog kockán. Siessen haza, pakolja a bőröndjébe a legfontosabb dolgait, és irány a kórház.
Nagyon megijedtem. Azt se tudom, hogy értem haza, végig remegtem. És féltem. Nagyon féltem, mert nem tudtam, hogy mi fog következni.
Palkovics Ágnes
Elakadt a szavam
Nem tudtam, hogy mit jelent a méhen kívüli terhesség. Annyira nem, hogy bíztam benne, az orvosok megmentik a babát, és megint minden rendben lesz... Nem voltam tisztában vele, milyen súlyos kimenetelű lehet egy ilyen tubáris terhesség. Már belefáradtam a vizsgálatokba. Este felkísértek a nőgyógyászati osztályra. Onnantól egyedül maradtam. Egy üres szobában a gondolataimmal. Az egyik orvos elkísért, és megnyugtatott, hogy majd holnap reggel is megvizsgál. És ha nem változik a helyzet, megoperálnak. Rendben. De még mindig nem értettem, miért nincs jó helyen a pici... Az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy minden jóra fordul. Hosszú éjszaka után voltam. Kora reggel ismét kivizsgáltak. Majd visszakísértek a szobára, és vártam, csak vártam... Bejött értem két férfi, később kiderült, két ápoló. Azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, mindenkit orvosnak néztem, aki fehér köpenyben járt. Az orvosok már be voltak mosakodva. Nagyon féltem. Sírtam, nem akartam, hogy a babámat elvegyék tőlem. Ott ültem a váróteremben, majd egy ápolónővér odaült hozzám, s megkérdezte, jól vagyok-e. Próbált lelket önteni belém, később hozott egy tablettát, hogy vegyem be. Ettől jobban fogom érezni magamat.
„Mi ez nővérke?” – kérdeztem. „Amolyan bátorító” – felelte, majd bevezetett a műtőbe. Innentől kezdve semmire sem emlékszem. Mikor bódult fejjel magamhoz tértem, láttam, hogy nem vagyok egyedül. A másik ágyon egy fiatal hölgy feküdt. Tőle tudtam meg, hogy a vártnál hosszabb volt a műtét. Nem igazán fogtam fel, mit mondott, de szólt a nővérnek, hogy felébredtem. A nővér fölém hajolt, és azt mondta: ha bármire szükségem van, esetleg ha toalettre szeretnék menni, csengessek. Nem tudtam, mi történt velem, de nem éreztem fájdalmat. A fájdalomcsillapító még nem ürült ki a szervezetemből. Gondoltam, felülök egy kicsit. Meg sem bírtam mozdulni. Hárman kísértek a mosdóba. Kisvártatva bejött hozzám az egyik orvos, aki operált. Tőle tudtam meg, mi is történt.
Ő magyarázta el, hogy a magzat az anyaméhen kívül, a petevezetéken tapadt meg. Kulcslyuksebészettel, laparoszkópiával műtöttek meg, és egy tisztító méhkaparást is el kellett végezni a további szövődmények elkerülése végett. Továbbá szó esett a jobb oldalsó petefészkemről, amelyik nincs jó állapotban, és valószínűleg ez okozta a méhen kívüli terhességet. Az ünnepek alatt bent tartottak a kórházban. Szilveszterre magam maradtam a szobán. Rosszul zártam az évet, és tudtam, hogy a 2018-as év sem tartogat semmi jót. Lám, most is fájdalmaim vannak.
De a lelkem fájt a legjobban. Az orvos azt mondta, hogy halállal is végződhetett volna a terhesség. A védőangyalom mentett meg. Sirattam a picikémet, hisz ő nem tehetett arról, hogy rossz helyre fészkelte be magát. Így fogom fel mind a mai napig!
Ne beszéljünk róla!
Utána rendbe kellett szedni magam. A párom azt az elvet vallotta: ne beszéljünk róla, s akkor könnyebben túlteszem magam rajta. Később kiderült, hogy ez tévút. A barátnőimet nem szerettem a bánatommal terhelni. Javában mesélték a baba-mama sztorikat, nem akartam őket az én sínemre átállítani. De egyedül voltam. Közel két hónapig lábadoztam, nem volt szabad emelni, semmilyen megerőltető munkát nem végezhettem. Heti rendszerességgel jártam orvoshoz, figyelte az állapotomat. Hat hét után sem állt helyre a havi ciklusom. A doktor úr kénytelen volt menzeszt előhívó injekciót szúrni. Nem egyszer, kétszer: de semmi eredmény.
– Ágika, nem tetszik nekem ez a jobb oldali petefészek. Van erre gyógymód, a petevezeték átjárhatósági vizsgálata és átfújás. Ilyenkor kontrasztanyagot fecskendeznek a méh üregébe, és követik az útját. Ez kiderítheti, mi a baj. Erre mielőbb el kellene mennie. Kassát javaslom, mert ott altatás nélkül végzik – tanácsolta az orvos. Majd felírt két erős hormonkezelő gyógyszert. Nem köntörfalazott, őszinte volt. Azt mondta, ha az elkövetkező hetekben sem jön meg a bajom, lehet, hogy többé nem lehet gyermekem. Teljesen kifakadtam. Nem találtam a fényt az alagút végén. Még azon a héten sikerült időpontot egyeztetni a kassai nőgyógyászati központtal, és 150 euró illeték ellenében elvégezték a petevezeték átfújását. Ezt követte a gyógyszeres terápia, majd két hét után jött a hívás: nem jók az eredmények, a jobb oldali petefészek nincs jó állapotban. Ezért nem sikerült a beágyazódás.
– Ez mit jelent? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Nem távolítjuk el a petefészket, Ön ehhez még fiatal. Viszont a babatervezésnél nagyon oda kell figyelni az időzítésre...
Betáblázott élet
Még mindig nem értettem semmit. Majd hosszas beszélgetésbe bocsátkoztunk, és megnyugtattak, hogy nincs mitől félni. A nőgyógyászom kiszámolja, mikor biztonságos az együttlét, hogy elkerüljük az újabb méhen kívüli terhességet. Az egyik hónapban a jobb oldali petefészekből származó pete alkalmas a beágyazódásra, a következőben a másik. Szóval, mi csak a páratlan hónapokban próbálkozhatunk. Ezek után az életünk teljesen be lett táblázva, nem a lakásunkban, hanem egy határidőnapló lapjai között éltünk. Ám a hormonháztartásom lassan helyrezökkent. Úgy éreztem, megint megpróbálhatnánk... A nőgyógyászom azzal az örömhírrel állt elő, hogy a mai vagy legkésőbb a holnapi nap alkalmas a teherbe esésre. Munka után széles mosollyal siettem haza, hogy a párom karjaiba ugorjak, és a fülébe súgjam: készen állok!
Ám a párom ekkor már nem akarta. Másnap lógó orral visszamentem a dokihoz, s közöltem vele, hogy még nem vagyunk felkészülve a babára. Megcsorbult a nőiességem. Szerintem nincs fájóbb, mikor a férfi elutasítja a nőt, aki rajongásig szereti őt. Én akkor már az apát láttam a páromban, mindenestül az övé voltam. Innentől lefelé ment a kapcsolatunk. Sokat veszekedtünk, kihűlt köztünk a levegő. Én sem akartam már, hogy együtt maradjunk. Szeptember közepén összeszedte a holmiját, és elköltözött. Két év telt el azóta. Ő nemrég apa lett, kisfia született. Örülök, hogy boldog, bár kicsit irigylem. Neki összejött, nekem nem... Azóta nincs komoly kapcsolatom. Úgy döntöttem, várok, szánok magamra kis időt. A virágaimmal foglalatoskodom, nagyon szeretek kertészkedni. Mikor reggelente kinyitom az ablakot, s meglátom a tarka színekben pompázó kiskertet, ujjong a lelkem.
Azt tartom: aki engem akar, az majd megtalál, és elfogadja, hogy nálam a babaprojekt kissé komplikáltabb lesz. Családközpontú a gondolkodásom, és vágyom a gyermekáldásra.
Mások is így jártak
Mióta ez történt, azóta nyitott szemmel járok. Egy csomó ismerősről kiderült, hogy vetélése volt. Elképesztően gyakori eset, ahogy a méhen kívüli terhesség is. Van egy ismerősöm, aki ugyanúgy megjárta a poklok poklát, méhen kívüli terhessége volt. Második nekifutásra aztán teherbe esett, ikreket vár. A nőgyógyászom tájékoztatott, hogy gyakori a méhen kívüli terhességen átesett nőknél az ikerszülés.De még ma sem szeretem, ha sajnálkoznak felettem. „Szegény, nem lennék a helyében...” Egy barátnőm viszont telibe talált: „Fogalmam sincs, hogyan érezheted most magad, és min mész keresztül, de tudd, hogy nagyon sajnálom, ami történt. És nem tudom, hogy viselkedjek, mit kellene mondanom...” Igazából hálás voltam neki, hogy nem kezdett el közhelyekkel dobálózni, és bevallotta, hogy lövése sincs, mit kellene tennie. Ez sokkal emberibb volt: az jött le belőle, hogy átérzi a veszteségemet.
Kapcsolódó írásunk: Mozaik csak nőknek!
