A nők azt gondolják, hogy majd megváltoztatják a férjüket. A férfiak meg azt remélik, hogy a feleségük soha nem fog megváltozni. Hát nem.
Mi történik, ha a férj a feleség kezében olyan képlékeny lesz, mint a plasztilin? Ha olyan lesz, amilyennek a nő akarja? A nő a végén azt veszi észre, hogy már nem tudja tisztelni a férfit. Sőt, egy pipogya pasinak tartja. És mi van, ha a nő nem változik meg? A férj megunja. (Jé, hisz a kolléganők mennyire izgalmasak!)
Az ember egyik fő szükséglete az önmegvalósítás. A legjobbat akarjuk kihozni magunkból. Arra vágyunk, hogy folyamatosan növekedjünk (fizikailag) és fejlődjünk (tudásban). A felnőttkort elérve testünk már nem nő tovább, viszont lelkileg és szellemileg annál jobban fejlődünk. Új kihívásokra van szükségünk, hogy előbbre tudjunk lépni. A régit unjuk, új kihívások kellenek.
A házasságot meg lehet unni, de még mennyire
Otthon lenni azt jelenti, hogy nem történik semmi, az asszony mindig ugyanazt mondja, mindig ugyanabban a kinyúlt pólóban áll elénk. A pasi meg mindig lecsöpögteti a levest: semmi új a nap alatt. Semmi izgalom. Itt lép a képbe: a ZSÍR. Persze nem „arra” a zsírra gondolunk, hanem a zsír egyik extra fajtájára – az agyra. Az agy 60 százaléka zsír, konkrétan esszenciális zsírsav. Ez a különleges zsír igényes, nem mindegy, hogy mivel tápláljuk – rengeteg oxigénre és cukorra van szüksége.
Hogyan működik az agy?
Keresi a hasonló helyzeteket. Azokat, amilyeneket egyszer már átélt. Látszatra érhetnek bennünket egészen különböző élmények, de agyunk hasonló reakciót mutat, mint a korábbi találkozáskor: az ismétlődő ingerekre egyre kevésbé reagál, nem foglalkozik velük. Átállítja magát egy automatikus üzemmódra. Olyan ez, mint amikor elmegyünk otthonról. Bezárjuk az ajtót, s öt perc múlva már nem is emlékszünk rá, hogy kulcsra zártuk-e. Ugyanez a helyzet velünk is. „Nagyon csinos vagy!” – mondja a kedvesünk.
Mennyekbe röpít bennünket a bók. Ám mikor századszor halljuk! Már oda se figyelünk rá. Automatikusan rávágjuk, hogy „Kösz!”. Este aztán szemrehányást teszünk a „pasinknak”, hogy soha nem dicsér meg bennünket. A férfi ugyanúgy van vele.
Amikor először tálaljuk fel neki a sült kacsát, nem győz hálálkodni: „Ilyen finomat még életemben nem ettem!” A tizediket már meg se köszöni. Ha szóvá tesszük, megütközik: „Hiszen százszor megdicsértem a sült kacsádat!” Azt már elfelejti, hogy az már három évvel ezelőtt volt.
A robotpilóta
Minél több sztereotípia van egy kapcsolatban, annál kisebb szerep jut a szavaknak – és annál több az agyi munka. Mert bezzeg mi jobban tudjuk, hogy mit gondol a párunk, hiszen olyan jól ismerjük! Minél régebben vagyunk együtt valakivel, annál inkább sémákban gondolkozunk. Feltételezzük, hogy a párunk ezzel vagy azzal kapcsolatban mit gondol. Vagy mit kellene éreznie, és bezzeg nem azt érzi! Ami még rosszabb: agyunk pontosan elraktározza ezeket a mintákat. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy a férjünk mindenre úgy reagál, mint valamelyik undok ismerősünk (hiszen ugyanolyanokat mond!). Azonosítani kezdjük vele...
Harcolhatunk-e saját agyunkkal?
Elsősegély gyanánt: figyeljünk jobban. A gépiesség ellenszere az állandó készenlét. Ne csak fizikailag legyünk jelen, ha együtt vagyunk, hanem „agyilag” (szellemileg) is. Ne arra serkentsük a fejünkben levő zsírgomolyagot, hogy hatékonyan működjön, hanem hogy hasznosan. Figyeljen is a másikra, ne csak sablonokat gyártson! Más szóval: szünet nélkül ápolni kell a viszonyainkat. Szépen, lassan, de tudatosan éljük meg a párkapcsolatot. A nyugati civilizáció csak nemrég jött rá a transzcendentális epokhé technikájára. Ez a technika azt tanítja meg nekünk, hogy egy gyerek szemével nézzük a világot. Úgy, mintha először látnánk meg valamit. Az első találkozás izgalmával forduljunk párunkhoz, hiszen higgyük el, nem ugyanaz az ember. Ő is változik, a reakciói is. Csak mi reagálunk mindig ugyanúgy.
Ez az epokhé arra tanít, hogy minden eddigi tudásunkat tegyük félre, és csak arra összpontosítsuk figyelmünket, amit ebben a percben hallunk vagy látunk. Viselkedjünk úgy, ahogy a gyerekek, amikor valami újjal találkoznak. Jé, milyen érdekes!, kiáltanak fel, amikor meglátják a körhinta hattyúját. És hogyan reagálunk mi? Sehogy. Pedig a hattyú ugyanaz, amelyiktől harminc éve annyira el voltunk ragadtatva. (Alig tudtunk elaludni.)
Fontos, hogy ma is átéljük, élvezzük az élményt – és megdicsérjük a feleségünket, aki finomat főzött nekünk. Ma már a dietetika is alkalmazza a tudatos étkezés elvét. Ha odafigyelve eszünk, kevesebb ételt fogyasztunk. Kevesebb külső élményre lesz szükségünk, ha IGAZÁN odafigyelünk a párunkra.
Íme, egy egyszerű tanács
Amikor ma találkozol a pároddal, tekints rá úgy, mintha először látnád. Gondold végig, mit szeretsz rajta, mit csodálsz benne. Űzd el a felbukkanó régi sérelmek lidérceit. Ne feltételezz (hogy ő ezt gondolja meg amazt). Ne mondjad azt, hogy már késő van vacsorát készíteni. Sok vacsorát főzhetsz még, de lehet, hogy akkor már senki sem lesz melletted. Hát tudja még valaki ilyen jóízűen lenyalogatni a csontokat!
Kapcsolódó írásaink: Hogyan ne váljunk el?; Az egyiknek fáj, a másiknak nem
