Illemtanunkban az ünnepi és egyéb vendégfogadások illemszabályait járjuk körül. Nálunk esetleg illik, de máshol mi és hogyan illik?
A karácsonyi vacsorát ünnepi dekorációval illik tálalni. Az ünnepi asztal egyik legfontosabb kelléke a gyertya. Ügyeljünk arra, hogy ne akadályozza a beszélgetést (sose legyen szemmagasságban, de a virágcsokor se). Hogyan viselkedjünk a karácsonyi asztalnál?
Sokan a megerőltető lótás-futás után úgy érzik, végre kijár egy kis lazítás – és vele együtt a mackóalsó. Az ünnep, az ünnep! Vegyük le a kötényt, és tiszteljük meg magunkat és egymást azzal, hogy ünnepi ruhát öltünk. Egy szép szoknya vagy ruha a hölgyeknek, egy ing vagy egy szép pulóver az uraknak. A viselkedésünk se legyen kirívó. A felgyülemlett stresszt se egymáson vezessük le. Ne mérgelődjünk azon, hogy mit nem kaptunk meg idén karácsonykor sem. Adjunk hálát azért, amink van. Karácsonykor létezik egy formai ragaszkodás a hagyományokhoz. Ilyenkor minden a látszat körül forog, mondják sokan. Ám ha a forma fönnmarad, előbb-utóbb megtelik tartalommal. Vannak „alvó” időszakok, mikor a világ materializálódik. Ha ekkor is fönnmaradnak a szokások, van esély, hogy az eredeti tartalom ismét visszatér.
Vendégségben
„Te jó ég! Életemben nem láttam ennyi evőeszközt egy helyen!” – szólt sápadtan a fiatal hölgy, akivel egy asztalnál ültünk. Rögtön megtetszett a nő kendőzetlen őszintesége, hiszen nem szégyellte bevallani az asztaltársaságnak: fogalma sincs, hogy milyen sorrendben illik használni az evőeszközöket. Ez csak egy volt a sok érdekes dolog közül, amit azon az estén tapasztaltam. Nem értettem, miért ülök olyan emberekkel egy asztalnál, akiket most látok először. Miért nem ültettek a barátaim mellé?! Ráadásul a házigazda be sem mutatott minket egymásnak. Esküvőre indulunk-e, vagy szülinapi partira, netán karácsonyi vacsorapartira? Otthon vagyunk a házigazda szerepében, vagy egy előkelő étteremben vagyunk vendégek?
Egy különleges alkalomhoz számos apró illemszabály kötődik: az előkészületek, az érkezés, a társalgás, az ültetési rend, a teríték, a viselkedés és a távozás etikettje.
Előkészületek
Időben kezdjük el a szervezést. A legfontosabb, hogy eldöntsük, hol lesz a helyszín, és kiket szeretnénk meghívni. Ezt követően lehet megírni az ültetési rendet, illetve kiválasztani a menüt. Továbbá még két apró részlet fontos: a meghívó és a dress code. Ha meghívást kapunk, illik elfogadni. Ha nem élünk a meghívással, személyesen még az esemény előtt jelezni kell a vendéglátónak. Öltözetünk pedig alkalomhoz illő legyen. Ha bizonytalanok vagyunk ez ügyben, illetve nincs feltüntetve a dress code, kérdezzünk rá a vendéglátóknál.
Ültetési rend és az ültetőkártyák – ahány ház, annyi szokás
Manapság már a kisebb családi összejöveteleken is ültetőkártyákat használnak. Ami jó dolog, hiszen a vendég sokszor nem tudja, hova üljön. Az ültetési rendet és a kártyákat azonban főleg ünnepélyes jellegű vendéglátás esetén, díszétkezésnél, nagyobb létszám esetén javallott használni (díszvacsora, tárgyalás). Ha otthon fogadjuk a vendégeinket, kis létszám esetén ne szabjuk meg, ki hova üljön. Nem kéne megszabni az ültetést akkor sem, ha étteremben szervezzük meg a családi összejövetelt, partit. Hiszen ilyenkor a levegőben lóg a rangsor kérdése, és önkéntelen feltesszük magunknak a kérdést: azért ültettek olyan távol a vendéglátótól, mert ennyire semmit nem számítok... (Vagy lásd fentebb: Miért kerültem ismeretlenekkel egy asztalhoz?) Néha pont az asztalszomszédunk miatt érezzük egész este kínosan magunkat.
Vegyük csak az esküvőket. Régen nem csináltak nagy ügyet abból, ki hova ül. Volt a főasztal, a vendégek pedig ültek, ahova akartak. Ma már elképzelhetetlen, hogy ne legyen ültetőkártya az asztalokon. Nemrég voltam egy kisebb lagzin, ahol nem volt előre megszabott ültetési rend. Elsőre mindenki csodálkozott, ám rendkívül gyorsan feltaláltuk magunkat. Érdekes, onnantól kezdve nem is beszéltünk róla, később se. Úgy volt tökéletes, ahogy volt. Ha mégis ragaszkodunk az ültetéshez, alaposan fontoljuk meg, kit ki mellé ültetünk. Ne ültessük azokat az embereket egy kupacba, akikről tudjuk, hogy nincsenek jóban, most váltak el, most vesztek össze, egykor érzelmi gubancokba keveredtek. Még annak reményében sem, hogy hátha itt majd rendezik a viszonyukat!
Egy baráti összejövetelen a főasztalhoz sem illik „kiválogatni” az asztaltársaságot. Főleg akkor nem, ha csak pár férőhelyes asztalról beszélünk, hiszen a jelenlévők rögtön tudni fogják, ki az, akinek fontos a jelenléte, és azt is, hogy kié nem. A mellőzöttek megsértődhetnek. A legegyszerűbb, ha kikérjük egy rendezvényszervező tanácsát. Megesik persze, hogy az ültetés mégsem jön össze. Ilyenkor (vendégként) nem minősítjük az asztaltársunkat. Nem mondunk ilyesmit: „Nem akarok mellé ülni!” Továbbá nem méregetjük feltűnően az asztaltársaságot!
A házigazda feladata, hogy köszönti a vendégeit, itallal és hellyel kínálja őket. Ha olyan társaság gyűlik össze, ahol a felek nem ismerik egymást, a házigazdának illik bemutatni őket. A házigazda igyekezzen mindenkivel szót váltani, s az est végén mindenkitől elbúcsúzni.
A vendég feladata
Mindig pontosan érkezzünk a társas összejövetelekre! Ha okunk van a késésre, esetleg közbejött valami, jelezzük a házigazdának. Érkezéskor köszöntsük a házigazdát, ismerkedjünk össze azokkal, akiket még nem ismerünk, és menjünk az asztalhoz. Viselkedésünk ne legyen kirívó. Ez azt jelenti, hogy ne vonjuk magunkra minden percben valamivel a többiek figyelmét, ne bohóckodjunk. Vendégként illik ajándékkal kedveskedni a házigazdának (bor, virág, ajándék). Távozáskor köszönjük meg a vendéglátást. Továbbá ne feledkezzünk ott a végén.
Az asztalnál – pohárköszöntő
A pohárköszöntő egy külön műfaj. Lehet előre megírt és rögtönzött, a lényeg, hogy semmiképp se legyen hosszú. A vendégek néma csendben hallgatják a beszédet. Pohárköszöntőt elsőként mindig a házigazda, a vendéglátó mond, majd a fővendég, és később tetszés szerint, aki szeretne. A lényeg, hogy a szónok mindig feláll az asztaltól. A köszöntő általában a főétel leszedése után hangzik el, különleges esetekben az étkezés előtt vagy után. A pohárköszöntő mindig alkalomhoz illő, nem mondunk vicceket, elcsépelt közhelyeket. A köszöntő után koccintás, poháremelés következik. Majd ezután kortyolunk, de nem hörpintjük fel azonnal az italt!
Asztal
Az asztalnál nem minősítjük az ételt („Fúj, ezt nem szeretem! Ez undorító!”). Evőeszközeinkkel jelezhetünk mindent: ha ízlett az étel, ha nem ízlett, és azt is, hogy ha befejeztük az étkezést. Az evőeszközöket jobbra, egymással párhuzamosan letéve jelezzük, hogy befejeztük az étkezést. Ha tényleg rossz íze van az ételnek, és vendégségben járunk, lehetőleg csak annyit mondjunk: „érdekes” az étel íze. A „rengeteg evőeszköz van előttem“ dilemmát egyszerűen oldjuk meg: mindig kintről befelé kezdjük azokat használni.
Szalvéta
Ha damasztszalvétánk van, azt az ölünkbe tesszük. Ha papírszalvéta, azt a bal oldalra. Ha evés közben inni szeretnénk, illik a szánkat előtte megtörölni szalvétával. A damasztszalvétát természetesen összepiszkolhatjuk, rúzzsal is, hiszen ezért van. Étkezés után a damasztszalvétát összegyűrve tesszük a teríték bal oldalára, csakúgy, mint a papírszalvétát is. Ne a tányérunkban landoljon! Az abroszt sosem takarítjuk.
Akármilyen huncut is az ételünk, és kimászik az asztalra, nem kezdjük el söprögetni. Valamint ne kezdjük sózni az asztalra kiöntött bort se. Szóljunk a pincérnek vagy otthon a házigazdának, és megköszönjük a segítséget.
Étkezés
Ha nem tudjuk, melyik evőeszközt melyik fogásnál használjuk, várjunk egy picit, míg valaki elkezdi. Ami viszont nagyon fontos: sosem tunkolunk, és a kést nem vesszük a szánkba! Soha! A fogpiszkálás pedig tilos az asztalnál! Még úgy is, ha eltakarjuk a szánkat. Ezért sem tesznek ki az elegáns éttermekben az asztalra fogvájót. Intézzük a mosdóban, hiszen mindez magánügy.
