Piros orr, mosoly, kacagás. Róza nővér csupa szív és lélek. Kecskés Marika a Pozsonyi Színiakadémia Bábművészeti Tanszékén tanít, bohócdoktori titulusa pedig Róza nővér.
A gyerekek arca felragyog, mikor megjelenik az osztályon, és elfelejtik minden bajukat. Sürgősségi táskájában a színes lufik mellett sok-sok poén és mese van. Hogyan lesz valakiből bohócdoktor?
– 14 évvel ezelőtt összehozott a sors a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány alapítójával, Gary Edwardsszal. Azzal kezdődött – indítja a beszélgetést Kecskés Marika, aki Zsitvabesenyőről származik, de ma már Pozsonyban él. – Csehországban akkor már sikeresen működtek. Mígnem Gary Edwards hozzánk is elhozta a bohócdoktorság eszméjét. Felvételt hirdetett, akkor négyen feleltünk meg. A pozsonyi onkológiai gyerekosztályon heti egyszer volt rendszeres vizitünk. Ma pedig már 58 bohócdoktor dolgozik az egész ország területén! Beintegrálódtunk az ellátásba, felvidítjuk a beteg gyermekeket, és ezzel is segítjük az orvosok és a nővérek munkáját. Mára a kutatások is bebizonyították, hogy a nevetés csökkenti a feszültséget, segíti az immunsejtek termelődését. A gyermeklátogatások mellett vannak felnőtt programjaink is.
– Akkor a bohócdoktorok mindenkit meggyógyítanak...
– Igen. Nevetni csak az ember tud. A humor különleges emberi megnyilvánulás. A hahotázás csökkenti a stresszhormonok szintjét, erősíti a pszichét, és segíti a gyógyulást. Ha valaki sokat nevet, akkor sokkal gyorsabban felépül.
– Hogy lesz valakiből bohócdoktor?
– Fontos, hogy a jelölt kiegyensúlyozott személyiség legyen. 21 éves kortól lehet valaki bohócdoktor. A gyakorlatok a természetes komikumot, a humán affinitást és a művészi adottságokat – tánc, ének – fejlesztik. Emellett egészségügyi képzést is tartunk, pontos tantervünk van: pszichológiát, szociológiát, egészségügyi áttekintést, kommunikációt, művészeti munkát tanítunk. A bohócdoktori vizitnek megvan a maga bejáratott menetrendje. Mindig párban járunk, az ideális felállás a férfi-nő páros. Ez a szociális státusz is: valaki jobban reagál a férfijellemre, míg a másik a nőire.
Előtte mindig találkozunk a kórházi személyzettel, megbeszéljük az aznapi betegcsoportot. Tudni kell, kinek mi fáj, hol kell enyhíteni a feszültséget, mire figyeljünk oda. Majd gyerektől gyerekig megyünk, és improvizálunk. A mi mesterségünk segítő professzió.
– Mintha egy kórházban színház működne!
– A bohócdoktorság mára a színészmesterség egyik válfajának számít. Mindig konkrét személyhez szól, mert mindenki másként éli meg a saját drámáját. Mi ebből a személyes drámából építkezünk. A humor a legnagyobb segítőnk.
– Az ünnepek alatt mennyivel másabb vizitet tartani, mint az év többi napján?
– Az elmúlt 18 év alatt a kórházak hatalmas változásokon mentek keresztül, és itt nem csupán a személyzet humánus hozzáállására gondolok. Sokkal színesebbek az osztályok, melegebbek. A karácsonyi bohócvizitek a karácsonyi tradíciókat elevenítik fel. Nem könnyű elfogadni, hogy a karácsonyi vacsorát nem a szeretteinkkel költjük el.
– Nem nehéz ilyenkor bohócdoktornak lenni?
– Azok a bohócdoktorok dolgoznak karácsonykor, akik dolgozni akarnak. December 24-én a családom tudja, hogy nekem három órakor még feladatom van. A karácsonyi vizit az évek során megszokott program lett. Fontos, hogy a családom támogat, e nélkül nem tudnám csinálni. Nehéz elviselni az elviselhetetlent, amivel a kórházakban találkozunk. A gyermekeim tudják, hogy nekem fontos a munkám. Mi, bohócdoktorok azért megyünk karácsonykor is, mert menni akarunk. De ott vannak az orvosok és a nővérek, akiknek az egész nem játék, nekik muszáj ott lenni. Örömmel fogadják jövetelünket, a gyerekek mosolyognak. Az én ünnepem ezzel csak gazdagabb.
– Gyerekei kérték már, hogy otthon is öltsön bohócruhát?
– Igen! A párom meghallgatja örömömet, bánatomat, a gyerekek pedig ott vannak. Ahogy nőnek, egyre érettebbek. Rákérdeznek a diagnózisokra. A gyermek eszenciája a szülőnek. Mikor rájuk nézek, látom bennük a férjem és a magam jó és rossz tulajdonságait is. A mi tükrünk az, ahogy a gyermekeink a világban viselkednek.
– December 24-e hogyan zajlik önöknél?
– Délután elmegyek a kórházba, a család addig feldíszíti a karácsonyfát. Délelőtt megsütöm a mákos kalácsot, odateszem a levest, előkészítem a halat. Amikor megjövök a kórházból, akkor már csak meg kell teríteni. A bohócdoktorság megtanította velem, hogy mindig a pillanatot kell megélni. Azt a pillanatot, ami megadatott. Ha úgy adódik, hogy nem kell menni, akkor azt a pillanatot teszem egyedülállóvá.
– A bohócdoktorság önkéntes munka vagy külön foglalkozás?
– Gary Edwards az elején megmondta, hogy nem lehet önkéntes alapon művelni, ha profi módon akarjuk csinálni. Ezért ugyanúgy fizetés jár nekünk, mintha színházban dolgoznánk. Dolgoztam koordinátorként és művészeti vezetőként is a szervezetnél, de ez utóbbit már nem győztem, mert sok volt a tanítás mellett. Most a bohócdoktorok kutatási koordinátora vagyok. Adófelajánlásokból és adományokból tartjuk fenn magukat. A kórházban sokaktól hallom, hogy támogatják a munkánkat, mert gyerekként már találkoztak velünk.
Ezért kell mindig a maximumot nyújtani. Én azt mondom: sokkal többet kapok vissza a gyerekektől, mint amennyi energiát belerakok egy vizitbe.
– Igazából bábművészként kezdett. Hogyan került a pályára?
– Egyszer az öcsém megbetegedett, neki báboztam először a dunyhák mögül. Szerettem énekelni. Kiálltam a nagyanyám konyhájának az ajtajába, és mindenkinek meg kellett hallgatni a repertoáromat. Egyfolytában szerepelni akartam. Az iskolában mozgósítottam a legjobb barátnőimet, bábokat varrtunk, az elsősöknek játszottunk. A gimnázium után nem vettek fel pszichológiára, így beadtam az életrajzomat a Komáromi Jókai Színházba. Egy év múlva pedig jelentkeztem a színművészeti főiskola báb szakára. Oda is felvettek. Itt értettem meg, mi az, ami hiányzott az életemből. Ott találkoztam a férjemmel, akivel 21 éve együtt élünk.
– Miben különbözik a bábművész a színésztől?
– A bábszínész életet lehel az élettelen figurába. Akkora hatalom ez, hogy néha beleszédülök. Szeretem, mikor a gyermekek visszafojtott lélegzettel figyelnek.
– A gyerekközönség mellett a szülők is a színházban ülnek. Rájuk mennyire figyelnek?
– A diákjaimnak az akadémián azt tanítom, hogy a bábszínház a felnőttek színháza is. A gyermek nem egyedül jön el a színházba. Olyan élményt kell adni, ami megszólítja a kísérőjét is.
– Ünnepek alatt is dolgozik?
– Ilyenkor a színház nálam szünetel. Összehozzuk a családot, együtt vagyunk az öcsémmel és az édesanyámmal. Sokat beszélgetünk, elmeséljük, mi történt velünk. A cseh barátnőm és családja eljönnek hozzánk. Sütök-főzök nekik, mert imádják a magyar konyhát. Ettől szép az én ünnepem.
