Manapság már mindent szabad: nem tabu nyilvános helyen csókolózni, netán tapogatni. Nem tabu a közösségi oldalakra posztolt félpucér kép és nem tabu a teljesen pucér sem. Sőt, bármilyen híroldal alján összefuthatunk olyan 18+-os szalagcímekkel, melyektől gyerekeink is csak egy kattintásnyira vannak.
S hogyan magyarázzuk meg a kicsiknek, ha nyilvános ölelkezést látnak az utcán? Egészséges ez?
– Milyen volt a bál? – kérdem barátnőmet, Zsanit a farsangi mulatság után.
– Jaj, hogy te miről maradtál le! – újságolja. – Képzeld, mi történt! – kezdi, aztán halkabban hozzáteszi: – Te, én így még soha nem voltam megbotránkozva!
No, ez kezd érdekes lenni, gondolom magamban. Ezt a kifejezést még sose hallottam barátnőm szájából, pedig jó rég ismerjük egymást.
– No, mondd már, mi történt! – sürgetem.
– Hát képzeld...
Elkerekedett szemmel hallgatom a sztorit. Én se hallottam még ilyet, pedig láttam már ezt-azt életemben. Az történt, hogy egy ismerős lányt a falusi bálban, a kivilágított kultúrházban, a Zsaniék melletti boxban... Hogy is mondjam... Izé... Hát, kielégítettek. Két srác, hol az egyik, hol a másik. Több órán keresztül.
Nem akarom részletezni, a lényeg, hogy az egész falu a lány bugyijába látott. Még a pap is, aki a másik boxban üldögélt.
Aztán az édes hármasból édes kettes lett, a főszereplők kitántorogtak az épület elé (tökrészegek voltak), és egy sereg ember szeme láttára most a lány szerzett örömöt a fiúnak... A harisnyája piszkos lett a térdén, a szoknyája fel- a bugyija meg lecsúszott.
– No, mit szólsz hozzá? – kérdi most már Zsani tőlem. Ezt a zaftos históriát...
– Anikó, szerinted ezek normálisak? Mégiscsak, ott ült az a pap is. Egyszerűen nem tudtunk hova nézni. – Tanácstalanul nézünk egymásra. Elvégre az ember nem kutya, hogy akkor és ott csinálja, amikor rájön.
Ülök a Facebook előtt, nézegetem a mások által posztolt híreket. Rákattintok egyre, amúgy tiszta rendben levőnek tűnő híroldalra. A lap bal oldalán, lent, kis ablakban megjelenik: XY hölgyemény meztelenül pózolt, a képek megtekinthetők itt és itt. Így elégített ki VV nem tudom, kit: videó megtekinthető itt és itt. Stb., stb., stb. Helyénvaló ez? Nem, nem helyénvaló. Csak már hozzászokott a szemem. Már fel sem háborodom. A nyilvános pucérkodás (és más egyebek) ugyanúgy hozzátartoznak az életünkhöz, mint a vasárnapi ebéd vagy a csekkek kifizetése.
Megbotránkozás?
A fiam 12 éves, és ő is facebookozik, és ő is megtalálja ezeket az ablakokat... Mit mondjak majd neki, ha rákérdez?! Kisfiam, a pucérkodás az életünk része. A 21. században már szokványos dolog, nézd, én már észre sem veszem. Vásárban vagyunk. Óriási a tömeg, egymás nyakában lihegnek az emberek. Hogy el ne veszítsem kiskamasz gyermekem, szorongatom a kezét. Rövid időre megállunk egy hirdetőoszlop lábánál. Ahogy ott álldogálunk, egyszer csak váratlanul felénk hajol egy párocska. Szabályosan bemásztak az intim zónánkba! Gyors, de alapos nyelves csókot váltanak, olyan közelségben, hogy belelátunk a szájukba. Aztán kézen fogva, mintha mi sem történt volna, továbbandalognak. Nem szeleburdi tinik: ötvenes-hatvanas, kopottas külsejű anyuci és apuci! Földbe gyökerezett lábbal nézünk utánuk, majd találkozik a tekintetünk. A fiam szólal meg először:
– Hát ez meg mi volt? – Most mit feleljek? Szokj hozzá, ne legyenek aggályaid!
Komárom, tópart. Sétálgatok kis családommal, kezemben gyönyörű hétéves kislányom apró keze. Beszélgetünk, nézegetjük a hattyúkat. Közelünkben egy fiatal pár romantikázik. Nincs más út, feléjük tartunk, arra úszkálnak a hattyúk is.
Mikorra melléjük érünk, heves csókolózásba kezdenek. Most mi legyen? Forduljunk vissza? Nem bírtak volna még három percet várni, míg eltűnünk?! (Senki se volt ott rajtunk kívül). Úgy döntök: ha őket nem zavarja... Igen ám, de a gyerek megállít.
– Anya, ezek csókolóznak – súgja szégyenkezve. Közben azt se tudja, hova nézzen. Kíváncsi is, de, ugye, rájuk nézni nem illik...
– Hát, csókolóznak, kislányom – válaszolom cseppet se bölcsen. Valaki mondja meg: mi a helyes? Fogjam be a gyerek szemét? Neveljem burokban, elzárva a világtól? Esetleg: „Fogsz még te is csókolózni a tóparton.” Az intimitás rég nem intimitás. Valójában már csak attól jövök zavarba, hogy a gyerekem zavarba jön.
– Anya – morfondírozik a lányom –, ezek megvárták, míg melléjük érünk! – Aztán megcsóválja fejecskéjét: – Ez nem normális!
Hát itt tartunk. A gyerekek lassan jobban tudják, mi a helyes, mint a felnőttek. Ők még nem mentek át kutyába. Ösztönösen tudják, mit illik, és mit nem. Nem kérdés számukra, hogy csókolózni (és más egyebeket tenni) nem való idegenek előtt.Még szerencse, hogy vannak gyerekeim.