A csábítás, a buja erotika, az érzéki vagy éppen szenvedélyes szex ugyanúgy hozzátartozott a szocializmus emberének az életéhez, mint az ősemberéhez. Beszélni azonban talán még annyit sem beszéltek róla, mint mamutvadász őseink. A szex maga volt – a bűn, a tabu!
De akkor hogy lehet, hogy olyan alkotások születtek, mint Jiří Menzel Szigorúan ellenőrzött vonatok című Oscar-díjas filmje, melynek egyik főhőse, Hubička forgalmista, egy unalmas szolgálati éjjelen az összes fellelhető hivatalos bélyegzőt rányomja a távírász kisasszony pucér hátsójára? Fikció? Sosem volt valóság? Tényleg nem lehetett akkoriban a szexualitásról beszélni? Tóth Eszter Zsófia történész (VERITAS Történetkutató Intézet) Szex és szocializmus c. könyvében részletesen elmondja nekünk, hogyan is volt ez.
– A rendszerváltás óta felnőtt egy generáció, amelyik számára a szocialista életforma a múlt ködébe veszik – kezdi a történész, Tóth Eszter Zsófia. – A szocialista múltat csak szüleik, nagyszüleik elmondása alapján ismerik. Vajon mennyire pontosak ezek az emlékek? Mennyire jutnak el mindenkihez? És meddig maradnak még fenn? Ez nagyrészt tőlünk, történészektől függ. A mi felelősségünk, hogy a múlt „megfejtése” eljusson a ma emberéhez, könnyítve a megértést.
– Mivel a szocializmus éveiben a szex tabunak számított, nem tartottál attól, hogy nem találsz elég forrásanyagot?
– Főleg személyes interjúkat és a korabeli sajtótermékeket használtuk forrásanyagként. Köszönhetően az 1973-as állami határozatnak, melyben feladatként szerepel az állampolgárok szexuális felvilágosítása, s ebből nincs hiány. De most ne kezdjen el senki valamiféle korabeli Playboyban gondolkodni!
A cikkek pontosan a szocialista erkölcsi normákat tükrözték. Eszerint: a házasság előtti szex nem volt kívánatos, míg magát a házasságot az érzelmeken és gazdasági szövetségen alapuló kapcsolatként definiálták. Ez azért is érdekes, mert bár az ateista állam egyházellenes politikát folytatott, de a család egységét értékként definiálta, ahogy a keresztény erkölcs is előírta.
– Leninnek volt egy, a női erkölcsökre vonatkozó elhíresült mondása: „Nem jó olyan pohárból inni, amiből már sokan ittak előttem.” (Szovjetunió legféltettebb titkai közé tartozott a nős Lenin és a családját, öt gyermekét elhagyó hűtlen asszony, Inessza Armand szerelme, akit halála után a Kreml falába temettek, nem messze a Lenin-mauzóleumtól. Szerk. megj.)
– Akkoriban a fiatalok nemigen cserélgették partnereiket.
– Egy orvosnő 1975-ben készült statisztikái szerint a fiatalok átlagosan 3-6 hónappal a megismerkedésük után létesítettek szexuális kapcsolatot, és csak két-két és fél évvel később házasodtak össze. Természetesen akkor is voltak szakítások. Ha a fiút mindjárt az ismeretség elején behívták a kötelező sorkatonai szolgálat teljesítésére, az többnyire a kapcsolat végét jelentette. A szolgálati időt csak az igazán nagy szerelmek vagy a házasságok bírták ki. Egyébként annak, hogy a fiatalok nem éltek olyan szabados életet, mint most, több oka is volt. Az egyik: ha valaki gyakran cserélgette a partnereit, azt a környezete hamar elítélte, fehérmájúnak bélyegezte. A következő ok: a nem megfelelő szexuális felvilágosítás. Ha ma elolvassuk az Ifjúsági Magazin oldalain megjelent olvasói leveleket, először azt gondoljuk: ezek a fiatalok biztosan gúnyt űztek dr. Veres Pálból. Sajnos nem. Míg a falusi gyerekek csak-csak látták, mi történik az állatok között, ezért volt némi ködös elképzelésük a szexualitásról, addig a városi fiatalok félinformációk alapján próbálták elképzelni, mi zajlik a hálószobák falai közt. A tudatlanság elképesztő méretű volt!
Tóth Eszter Zsófia, történész
– Ráadásul amellett, hogy a szexualitás a családokban tabutéma volt, még jellemző volt a társadalmi prüdéria is. Sok szülő még azt sem nézte jó szemmel, hogy a fiatalok a túl liberálisnak ítélt Ifjúsági Magazint olvassák. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy egy fiatal ne legyen tisztában azzal, hogy a nemi aktus esetleges következménye egy nem kívánt terhesség is lehet. A szexuális kultúra fejletlensége miatt a védekezésről sok esetben nem is esett szó a párok közt. Akkoriban még nem volt annyira elterjedve az óvszer használata, és nem is voltak olyan jó minőségűek, mint manapság. A tablettával szemben pedig a nők voltak bizalmatlanok, és az orvos a fiatal lányoknak ki sem írta, esetleg csak protekcióval lehetett hozzájutni!
A leggyakoribb védekezés a megszakított közösülés volt, ami nem igazán megbízható módszer. S ha megtörtént a „baj”, akkor a lányok jó esetben férjhez mentek (házasságkötéskor az esetek nagy részében már terhes volt az ara), vagy ha nem, maradt az abortusz. De még házasságon belül is sokak számára az abortusz volt a megoldás a nem kívánt gyermekáldás elkerülésére.
– Egy 1981-es, az Ifjúsági Magazinban megjelent újságcikk címe: „Ha péntek, akkor kaparás? Egy nem kívánatos tömegsport”. A cikk igencsak jól tükrözi a korabeli helyzetet. Mivel a tini lányok nem írathattak fel fogamzásgátló tablettát, sokan a kaparóasztalon végezték. Még akkor is, ha az okról és az „okozatról” bizottság előtt kellett vallani, s a bajba jutott lányokat szó szerint megszégyenítették. Senkiben nem merült fel akkoriban, hogy magának az abortusznak, illetve az esetenként fellépő posztabortusz szindrómának milyen lelki kihatásai lehetnek. S ha valakiről kitudódott, hogy abortusza volt, arra ferde szemmel néztek.
– Ezért vezették be az abortuszbizottságokat?
– Az állami intézményekben végrehajtott abortuszok a hatvanas-hetvenes években érték el a csúcsot. Míg 1969-ben több mint kétszázezer művi terhességmegszakítást hajtottak végre, a következő tíz évben 1 616 787 abortuszt végeztek el Magyarországon. A hetvenes évek második felében, amikor megjelentek az első fogamzásgátló tabletták, majd az esemény utáni Postinor, némileg csökkent az abortuszok száma, de még mindig nem eléggé. Ezért vezették be az abortuszbizottságokat. A terhességmegszakításra jelentkező nőnek egy többtagú bizottság előtt kellett megindokolnia döntését. Elméletileg azoknak engedélyezték, akik például igazolni tudták, hogy nem tudják felnevelni a gyereket, nincsenek meg hozzá a körülményeik, és a többi.
– Mik voltak még ezek a kritériumok?
– Ha a terhesség az anya egészségét veszélyeztette, illetve valószínűsíthető volt, hogy a gyermek egészségkárosult lesz. Indokként fogadták el, ha a nő nem volt házas, vagy tartósan külön élt a párjától. Továbbá: ha a terhesség bűncselekmény következménye volt, s a család nem rendelkezett saját lakóhellyel, már legalább három gyermeke volt, illetve az anya betöltötte a negyven évet. De mérlegelés alá esett az is, ha az apa éppen a sorkatonai szolgálatát töltötte, vagy éppen börtönben volt. A bizottság általában egy hét gondolkodási időt adott, de a fennmaradt írásos dokumentumok arról árulkodnak, hogy a nők elvétve gondolták csak meg magukat. Ráadásul sok nő abban a tévhitben élt, hogy a méhkaparásnak fiatalító, frissítő hatása van a szervezetre.
– A válások száma mégis jóval alacsonyabb volt, mint manapság. Könnyebben beletörődtek az emberek a boldogtalanságba, vagy jobban „megdolgoztak“ a kapcsolataikért?
– A szocializmusban a házastársak jobban egymásra voltak utalva: a mi fontosabb volt, mint az én. Ha a pároknak problémájuk volt, vagy éppen viharos időszakot éltek meg, együtt kellett megoldaniuk. Nem voltak például közösségi portálok, ahol éjszakánként idegeneknek panaszolhatták volna el bánatukat. Elsősorban a család egységét tartották szem előtt – és a gyerekek érdekét. De arról sem szabad megfeledkezni, hogy akkoriban az emberek életébe beleszólt az állam.
A vezető párttagoknak sokszor nem is engedélyezték a válást. Aki nem akart alakoskodni, és újra meg akart házasodni, könnyen kegyvesztett lett. Sokakat a válásuk miatt váltottak le addig betöltött magas pozíciójukból. Az „állam bácsi” ügyelt a házasságok egységére, függetlenül attól, hogy akkoriban is gyakoriak voltak a félrelépések.
– Az emberek monolit, szürke, ingerszegény környezetben éltek, amitől olyan érzésük volt, mintha megállt volna az idő. Gondoljunk csak bele: nem tudtak élni állampolgári jogaikkal, nem alapíthattak klubokat, nem csoportosulhattak, nem utazhattak bármikor bárhová, és még azt is előírták, mire gondolhatnak – a tévében is csak két csatorna műsorait lehetett nézni. Arra, hogy „büntetlenül” megszínesítsék életüket, a félrelépés volt a legkézenfekvőbb módszer. Ráadásul akkoriban az átlagpolgár sokkal több szabadidővel rendelkezett, mint ma, amikor az emberek átlagban napi 10 órát dolgoznak. A szocializmus éveiben sok munkahelyen rövidebb volt a valós munkaidő a papíron feltüntetett nyolc óránál, a munkafegyelem laza volt. Szabaddá tudták tenni magukat a dolgozók, vagy otthon „a szocialista munkabrigád túlórázik” alibivel jöttek, amit nehéz volt ellenőrizni. De ha a félrelépés kiderült, abból tényleg botrány volt. Találtam olyan levelezéseket (hozzácsatolva a szeretőnek írt leveleket is), amelyekben feleségek fordultak a párttitkárhoz védelemért. Ezeknek általában pártfegyelmi eljárás lett a vége. A válások száma a szocialista rendszer gyengülésével arányosan növekedett.
– Az állam akkoriban különféle módon támogatta az egyedülálló anyákat: az adókedvezménytől az üdülési beutalóig. A társadalom viszont kirekesztő magatartást tanúsított velük szemben. Ez mikor változott meg?
– Az első támogató cikket, amely a lányanyákról jelent meg, a hatvanas évek végén publikálták. Igazán csak a nyolcvanas évekre vált elfogadottá, hogy azok az értelmiségi nők, akik az egyetemi évek alatt nem találtak maguknak párt, és az akkori nézet szerint már „öreglánynak” számítottak, egyedül vállaltak gyereket (gyakran házas embertől). A társadalom egyébként nemcsak az elváltakkal, lányanyákkal szemben vált akkoriban nyitottabbá, hanem az együttélésekkel szemben is. A hetvenes évek végén került a boltokba Szilágyi Vilmosnak, a szexuálpedagógia egyik legkiválóbb képviselőjének a könyve, amelyben azt fejtegette, hogy a tradicionálisan zárt családmodell csak ideiglenesen teheti boldoggá az embereket. Úgy látta: a zárt házasságban a férfi az úr, a nő egyetlen lehetséges életfeladata a férjfogás, majd a családfenntartó férj féltékeny őrzése. Azt pontosan nem lehet tudni, hatására hányan tették nyitottá kapcsolatukat, az viszont tény, hogy hozzájárult a nyitottabb kapcsolatok elfogadásához. A nyolcvanas évekre – ha nem sokan gyakorolták is – már ismert fogalom volt a próbaházasság, hiszen a fiatalok nem rendelkeztek önálló lakással. A korai házasságkötéseknek pontosan az volt az egyik motivációja, hogy lakást csak az kaphatott nagy eséllyel, aki már házasságot kötött, és gyermeke született.
– Filmemlékeim alapján úgy rémlik, mintha akkoriban a prostitúcióval szemben is elnézőbbé váltak volna.
– A prostitúció üzletszerű kéjelgésnek számított, és szabadságvesztéssel büntették. Olvastam olyan titkos jelentéseket, amelyekből az derül ki, hogy az együttműködő, vagyis besúgó lányokat nem sújtották szabadságvesztéssel. A többségben családos kuncsaftokat is a „bűnükkel” zsarolva szervezte be a rendőrség. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ezeket a lányokat nem zaklatta a rendőrség, hiszen a prostitúció egyrészt a bűnözés, másrészt a nemi betegségek terjedésének a melegágya. Ezért aztán az állam kiterjesztette az egészségügyi gondoskodást – még ha kötelező formában is! – a prostituáltakra. Így vissza tudták szorítani az olyan klasszikus nemi betegségek, mint a gonorrhea és a szifilisz terjedését.
A nyolcvanas években – az idegenforgalom növekedésével párhuzamosan – jelent meg a szállodai prostitúció. Többen kifejezetten azért „módosítottak pályát”, hogy így jussanak valutához. Egyébként a jelentések írói megemlítették, hogy turistaként beutazó csehszlovák, lengyel és német nők közt is akadtak olyanok, akik prostituáltként dolgoztak.
– Általában az utcalányok mögött ott állt egy strici, aki besúgóként együttműködött a rendőrséggel. Hogy miért nem léptek ki a lányok ezekből a bántalmazó kapcsolatokból? Féltek. Rettegtek, hogy a strici megtalálja őket, és borotvával örökre elcsúfítja az arcukat. A rendészeti jelentésekből kitűnik, hogy az állami szervek képviselői az „örömlányokat” mélyen elítélték. Ezek a lányok többnyire halmozottan hátrányos vidéki családokból vagy nevelőintézetekből kerültek ki. Nem volt előttük pozitív családmodell, szüleikhez hasonlóan csellengő, munkakerülő, italozó életmódot folytattak. Egyébként érdekes, hogy az átlagemberek sokkal elfogadóbbak voltak a prostitúcióval szemben, úgy tekintettek rá, hogy ez mindig is volt, van és lesz.
– Összehasonlítva a jelenkorral, miben látod a legnagyobb különbséget a szexualitásban?
– Annak idején alacsonyabb volt az emberek szexuális ingerküszöbje. Ha a mai pornográf kor embere megnéz egy olyan, a hetvenes években készült magyar filmet, mint A veréb is madár, az Angi Vera, akkor fel sem tűnnek neki az erotikus snittek. Ma telítődve vagyunk szexuális ingerekkel. Ha valaki reggeltől estig, amerre megy, erotikus tartalmakkal találkozik, akkor már nem fog fantáziálni egy „hófehér női bokáról”. Bár a laikusok gyakran hangoztatott közhelye szerint „a történelem ismétli önmagát”, nem hiszem, hogy innen van visszaút.
