Ezt az írást elsősorban az elsős nebulók szüleinek figyelmébe ajánljuk. Valamint minden pedagógus figyelmébe, aki keresi a példaképeket. És mindnyájunk figyelmébe, akik tisztelik a munkát, és lelkesültek lesznek, mikor egy igaz emberrel találkoznak. Vendégünk a komáromi Jókai Éva, aki elsősöket tanít a betűvetésre. Mi a sikeres tanítás titka? Ilyesmiket is kérdezünk Évától.
A komáromi Jókai Éva (57) több mint harmincéves pedagógiai tapasztalattal rendelkezik. A nyitrai Pedagógiai Főiskolán alsó tagozatos tanítóként végzett. Pedagógusi pályafutását szülővárosában, Gútán kezdte, ma a komáromi Jókai Mór Alapiskola pedagógusközösségének tagja. Mai napig aktív tanerő. Aki ennyi éve töretlenül a pályán van, minden bizonnyal elhivatott. Éva kezei közül is rengeteg olyan diák került ki, aki sohasem felejti el a tanító nénijét.
Jókai Éva
– Sok éve a pályán van. Minden bizonnyal sok változást megtapasztalt az iskolaügyben, felidézné őket?
– A szocializmus éveiben kezdtem, majd jött a nyolcvankilences forradalom. Az akkori változások a pedagógiai módszerekben is változást hoztak, ennek köszönhetően például beindultak az alternatív tanítási módok. Ilyen volt a Zsolnai-program, amelyik nevét a program kidolgozójáról, Zsolnai Józsefről kapta. Értékközvetítő és képességfejlesztő programként volt ismert az alsó tagozat számára – aminek része volt a NYIK, a Nyelvi, irodalmi és kommunikációs nevelési program. A kilencvenes évek elején Komáromban részt vettem egy ezzel kapcsolatos továbbképzésen. Ha jól emlékszem, öt hazai magyar iskola jelentette be, hogy szeretné a NYIK-programot otthon is kipróbálni. A program komoly elvárásokat támasztott a gyerekekkel és tanítókkal szemben. Őszintén megmondom, azóta se találkoztam ilyen igényesen kidolgozott pedagógiával. Komáromban, a Jókai Mór Alapiskolában kilenc évig ennek a programnak a segítségével tanítottuk a gyermekeknek a magyar nyelv és irodalom alapjait. Jó iskola volt számomra is!
– Ez mit jelent? Miben rejlett a módszer igényessége?
– Az a pedagógus tudta csak végigcsinálni, aki a személyre szabott pedagógia híve volt. És aki szüntelenül tovább képezte magát. A tanítás során munkáltató tankönyveket alkalmaztunk, sok-sok feladatsorral: ezekből a pedagógus szabadon választhatott, a gyermek személyére szabhatta őket. Így egyes diákok nagyon magasra törhettek kiváló eredménnyel, de a többiek sem maradtak el, mert velük is behatóan foglalkozott a tanító. Az iskolákban, sajnos, mára csak nyomokban lelhetők föl ennek a kiváló módszernek az elemei. A gyakorlatban ezt úgy kell elképzelni, hogy együtt dolgozott az egész osztály, mégis csoportokra osztva, hogy a különböző képességű gyerekek a saját tempójukban tudjanak haladni.
Szeretek dolgozni a szorgalmas gyerekekkel, ám szakmai szempontból az igazi kihívást a mélyszegénységből jövő gyerekek jelentik, akik év végére ugyanúgy írnak, olvasnak, számolnak, mint a többiek. Mögöttük valóban csak a délelőtti pedagógus és a délutáni nevelőnő közös munkája áll. Itt a szülői segítséggel nem tudunk számolni, mert gyakran előfordul, hogy maga a szülő is támogatásra szorul...
– Tud valamit alkalmazni a módszerből ma is?
– Magát a NYIK-programot nemigen, hiszen külön tankönyvekre, munkafüzetekre van hozzá szükség. Viszont több elemet igyekeztem azért átmenteni belőle. Fontos számomra, hogy minden gyermeket a képességeihez mérten tudjam fejleszteni. Nem is tudok képességet fejleszteni, ha nem teszek különbséget a gyermekek között. Hiszen minden gyerek más, és ezért csak különböző ütemben tudnak haladni a tanítási órákon.
– Minden kisdiákot a képességeihez mérten fejleszt?
– Igen, és példát is mondok erre. Sokan úgy lépnek be az első osztályba, hogy már írnak, olvasnak, a digitális készségeket pedig már az anyatejjel szívják magukba. Ez óriási változás a 2000-es évekhez viszonyítva. Nekünk, pedagógusoknak pedig alkalmazkodnunk kell. Sorjáznak a kérdések: mit is csináljunk olyankor, ha az egyik tanuló még csak a betűelemet rajzolja, a másik pedig már ír? Vagy az egyik most ismerkedik az ábécé betűivel, a másik pedig már folyékonyan olvas? A gyakorlatban naponta 45, jobb esetben kétszer 45 perc áll rendelkezésünkre, hogy a gyerekeknek megtanítsuk az alapokat. Pontosan ezért tartom fontosnak az egyénre szabott feladatokkal megtámogatott képességfejlesztést.
– Gyakorlatban ez hogyan valósul meg?
– Az első osztályban vagyunk, írás-olvasásórán. A gyerekek már írnak, olvasnak, kialakultak a kis csoportok. Az óra bevezető részében elvégezzük a szokásos légzéstechnikai, ajakartikulációs, időtartam-, hangsúly- és hangerőváltásos gyakorlatokat. Utána például az első csoportot olvastatni szeretném... Megkérem őket, hogy készüljenek fel némán az olvasásból. Közben a másik csoport másolásos feladatot kap, a harmadik csoport szintén írásos munkát végez, például címszókereséses feladatot kap az Ablak-Zsiráf gyermeklexikonból. Miután mindenki megkapta a maga testre szabott, aktuális gyakorlófeladatát, visszatérek az olvasókhoz. Igazság szerint ez az ide-oda ugrálás változatossá, élményszerűvé teszi a napunkat. És mindig a napközis nevelő nénivel együtt tevékenykedünk, aki elengedhetetlen társként van jelen a háttérben.
– Régen sok verset, memoritert tanultak az elsősök. Erről mi a véleménye?
– Jó kérdés, mert mi is tanuljuk a vers- és prózamondást, valamint a véleménynyilvánítást. Versmondás után a gyerekek el tudják mondani, hogy mi jelentett számukra élményt az előadásban, vagy épp mire kéne figyelnie a versmondónak: itt kitérünk a szövegtudásra, a testtartásra, a tekintettartásra, valamint a helyes artikulációra. Fokozatosan, apró lépésekben haladunk. A negyedik osztályban a gyerekek számára már természetes a véleménynyilvánítás, a szereplés, de a kritikát is fogadni tudják.
– Említette, hogy a délelőtti pedagógus sikeres munkájához hozzájárul a délutáni nevelőnő. Ez mit jelent?
– Szakmailag nekem a nevelőnő – a napközis nevelő néni – a jobbkezem. Nálunk a nevelőnők sokszor bejönnek a délelőtti órákra, megfigyelik a tanítási módszert, majd ennek megfelelően foglalkoznak délután a gyerekekkel. A nevelő néni pontosan tudja, hogy az ügyes vagy a gyengébb képességű gyermeknek mennyit kell gyakorolnia ahhoz, hogy ne unjon rá a tanulásra. Mindenkit sorban végighallgat, majd visszajelzést ad: nem megy jól a szótagolás, a gyerek nem tudja kötni a szavakat... Én pedig a visszajelzések alapján elkészítem a másnapi feladatlapokat. Számomra a nevelés ugyanolyan fontos, mint az oktatás. A gyerekeknek szükségük van szabályokra. Egy gyerek ugyanis akkor érzi biztonságban magát, ha megszabjuk neki a határokat. Van osztály, ahol mindenki a helyén ül, ha bemegy a tanár. A másiknál szétszedik a tantermet – nos, ő valószínűleg nem fektette le a szabályokat.
– Egy gyerek, akinek minden meg van engedve, nincs biztonságban. Én soha nem mondom a gyereknek azt, hogy rossz vagy! Rossz gyerek nincs, az a rossz, amit csinál! Óriási különbség a kettő. A gyereknek meg kell magyarázni, hogy miért rossz az, amit tett, és milyen következményekkel jár. Én a kezdeti szakaszban, egészen decemberig például a kis elsőseim szüleivel is intenzíven foglalkozom. Mi négyes egységben dolgozunk: pedagógus, nevelőnő, gyerek és szülő. Szülői értekezletet is mindig úgy tartottam az első osztályban, hogy a szülő és gyerek egyaránt jelen volt. Együtt, egymás előtt nyíltan értékeltük a lefutott időszakot.
Amikor például a szülőtől megtudtam, hogy a hétvégi házi feladatot fél napig csinálta a család, rögtön megbeszéltem a gyermekkel. Mi történt, hisz az iskolában csak negyed óra áll a rendelkezésére?! Majd elmondom neki, hogy ő otthon is első osztályos, nem pedig nagycsoportos óvodás! Ezzel tudok rá hatni, és később a szülőnek is könnyebb lesz vele a munka.
– Hogy csinálja, hogy ennyi év után is elhivatott, és szereti a szakmáját?
– Merek magammal szemben őszinte lenni. Ha úrrá lesz rajtam a fásultság, félreteszem a munkát, és inkább olvasok egy jó könyvet – vagy egy csésze cappuccino mellett keresztrejtvényt fejtek. Amióta a párom, Tibor (Jókai Tibor, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének egykori elnöke – a szerk. megj.) elhunyt, Máté fiammal szoktunk utazgatni a régióban. Ilyenkor mindig nagyokat beszélgetünk, és kölcsönösen lelkesítjük egymást. Ágnes lányom színésznő, a férjével kicsit messzebb, Budapesten élnek: de ők is sok energiát adnak. A nyári szüneteket pedig mindig várom, mert addigra már úgy érzem magam, mint egy elem, amelyik lemerült. Én alapból nagyon optimista ember vagyok, szeretek segíteni másoknak. Ha néha kiesem a lelkesedésből, akkor már tudom, aludnom kell egy jót, és másnap azt mondom: vágjunk bele újra!
