Talán mindannyian megtapasztaltuk már, hogy másként élünk meg bizonyos dolgokat. Így vagy úgy, de senki (és semmi) sem teljesen ugyanaz, mint a járvány előtt volt.
Deák Csáky Julianna Ipolyságon tanít, három gyermek boldog édesanyja. Írásunkban az utóbbi hónapok iskolai viszontagságait örökítette meg.
Augusztus vége. A pedagógusgárda üdvözli egymást, a tantestületi megtelik élettel. A tanévnyitó közeledtével egyre több fiókban lesz katonás rend, frissen vágott fű illata száll, az öltözőszekrények kulcsrakészen várják a gyerekeket. Aztán beindul az élet. Az udvaron focilabda puffan, sípszó hasítja a levegőt. Visszatértünk a régi kerékvágásba.
Vagy mégsem?
A gyerekek alkalmazkodtak a fura újításokhoz, mégis érezték: az idei tanév bizonytalan, mint a kutya vacsorája. A szokottnál is többet nyekergett a fénymásoló, zakatolt a nyomtató, cserélődött a festékpatron: mire aláírtunk egy rendeletet, másnap már kijött egy új. Októberben egyre sötétebb felhők gomolyogtak felettünk. Valahogy mindegyikünk jobban odatette magát, alig győztük magyarázni az új tananyagot. Muszáj, hisz ki tudja, mikor zárunk! – mondogattuk felváltva. Majd sietősen hozzátettük: Ilyet ne is mondjunk! Még bevonzzuk a rosszat!
Igyekeztünk optimisták maradni, ám egy idő után beláttuk, nem ártana egy kis gyorstalpaló a távoktatásról. Az utolsó előtti pillanatban szervezkedtünk, nemsokára a felső tagozat be is zárt.
Decemberben már szinte tapintható volt a feszültség. Karanténba került pár família, az iskolában is minden a tesztelés körül forgott. A helyzet olyan volt, akár a fronton: az elővéd „elesik”, a többiek töretlenül nyomulnak előre. Ovis lányom első kis szereplése már „online” zajlott – sebaj, ez legyen a legnagyobb bajunk, legyintettünk. A tanító nénik fotómontázsokon örökítették meg a gyerekek felhőtlen iskolai életét. Az egyik szemünk sírt, a másik nevetett. Az utolsó héten már féltünk, csúnya pletykák terjedtek.
Csodák csodája, a távoktatás működik!
Januárban újból a már ismerős helyzetben találtuk magunkat. Mégis bevonzottuk a mumust – a távoktatást. Látszatra, mintha Mézga Géza jövőbeli öccsének, MZ/X-nek a bolygóján élnénk, hiszen zavartalanul folyik a távoktatás. Kicsit akadozik, néha visszhangzik, de működik. A tudást szájhagyomány útján (telefonon) és Messengeren adjuk át egymásnak. Életet kellett lehelni férjem régi mobiljába is, hisz immár hárman gyakoroljuk az otthoni stúdiumot. A mosogatógépbe való pakolgatás közben is a logisztikán pörög az agyam. A wifi nem elég erős az egész házban, egymás mellett viszont nem Zoomozhatunk, kedvenc laptopomon pedig nincs kamera. Vigasztalanok vagyunk, a helyzet lassan tarthatatlan. (Vajon hogy boldogulnak az apró lakásban élők? Valaki a fürdőszobában tanul?) Az osztály úgy hall engem, mintha víz alól beszélnék. Ekkor nyílik a bejárati ajtó, férjem beviharzik egy webkamerával. Meg vagyunk mentve.
Mindenki tanul, mindenki fejlődik abban, amiben gyöngébb – azt mondják, ez az önfejlesztés modellje. Aki eddig azt sem tudta, mi az a Zoom, most online táblára ír, és fülhallgatóval a fején magyarázza a tananyagot. (Olykor fejjel lefelé). A híres személyi jogokat is sutba kellett dobni: tanár, diák, szülő vizslatja egymást élőben.
Szegény Natika!
„Az osztálytársai nem hagyják szegény Natikát érvényesülni a Zoom-angolon” – érkeznek az ilyen és ehhez hasonló figyelmeztetések. Óra közben parázs vita üt ki az anyukák közt az udvarról beszűrődő kutyaugatás miatt. Amúgy meg, kinek kellemes, ha a gyermeke „nyilvánosan szerepel”? A tanító is közszemlére van téve, ez sem éppen kellemes. Elsős lányom betoppan a konyhába, és közömbös hangon közli, hogy a tanító néni megint „lefagyott” a mondat közepén. Hát, nem csoda, ő is két gyermekkel a fedélzeten zsonglőrködik a wifivel.
Szótárunk olyan kifejezésekkel bővül, mint: „kiesett”, „akadozik”, „kidobott”. Sőt! Sok kis faluban gond van az internetszolgáltatással. Elég egy kis szél, és minden második mondatot háromszor kell elismételni. („Az első feladatot olvassa Ricsi. Ricsi! Nem Lizi!) Vannak, akik a munkából játsszák a diszpécsert: közvetítenek a nebuló és a tanító néni között. Többek szerint nem lenne rossz, ha a gyerekek annyi időt töltenének a gép előtt, mint ahány órát az iskolában ülnek. Elméletileg rendben is volna, viszont három online óra felér öt „élő” tanítási órával: ezt mondja a tapasztalat. Fáj a vállam, ki kell szellőztetni a fejem – mondja tanár, diák egyaránt.
Olvastam már olyan kommentet is, miszerint a pedagógusoknak egy centet sem kéne most fizetni. Bennem is felmerül a kérdés: ugye, hogy nem tart örökké? Ugye, nem ezt kell most már megszoknunk?
Eszembe jutnak a karácsonyi szünet utolsó napjai. A lányok izgatottan pakolgatják a Mikulástól kapott ceruzáikat, és tervezgetik, melyik új pulcsit veszik majd fel évkezdetre. Beállok a zsivaj közepébe, s csöndesen bejelentem: egy ideig még nem kell iskolába menni... A nagyobbik sír. Telnek a napok, takarítás közben előbukkannak az íróasztalok mögött porosodó tornazsákok. A tornacipők és elsős kislányom szintén vadonatúj tornaszettje érintetlen. Harmadikos lányom egyre többet nosztalgiázik.
– Nekünk olyan jó volt elsőben! – meséli kishúgának. Nagyszünetben mindig kimentünk a folyosóra, és annyit, de annyit tornáztunk...
Tudom, veszett már több is Mohácsnál, de mégis elfacsarodik a szívem. Este, mikor már minden elcsendesedik, takarítok és rakodok a „bázison”, vagyis a dolgozószobában – kezembe akad egy üzenőfüzet. Óh, boldog békeidők, mikor csak úgy odafirkantottam az aláírásomat a jegyek mellé, vagy láttamoztam az üzenőfüzeteket. Magam előtt látom a képet, ahogy megáll a kirándulóbusz, és hátizsákos kislányom szalad felém hatalmas mosollyal... Anyu, csodálatos volt!
Tavaly ilyenkor már a sellőjelmezén dolgoztam. És milyen rég túrtam fel az iskolatáskákat. Az uzsonnatáskákból sem kotrok elő összetapadt gumicukrot, megrágott kiflivégeket. „Ez legyen a legnagyobb bajunk, nagyanyám egy ládába bújt el az orosz katonák elől” – veregetem hátba magam, immár sokadszor. Mégis! Engedtessék meg nekem, hogy néha elmorzsoljak egy könnycseppet, amiért a gyerekeink még mindig a monitor előtt ülve tanulnak, és egymás szavába vágva harsogják: HULLOTT A HÓ!
