A leghosszabb út a kórházhoz vezet. Hiába siet a mentő, az idő pont elég arra, hogy minden lehetséges forgatókönyv – persze a legrosszabbak – lejátszódjon a szemünk előtt. Mi lesz, ha…?
Szorongatjuk a kezét, sírunk is, bár nem szabadna. Vissza kellene tartani. Próbáljuk leplezni az aggodalmat. Nézzük az arcát, nem olyan, mint máskor. Magunkat hibáztatjuk, másokat hibáztatunk. Legbelül tudjuk, hogy bármelyik szülővel megtörténhet. Hiszen elég hozzá pár másodperc. Sőt, egy is. Elég egy rossz, egy hirtelen mozdulat. És megtörténik.
Utólag, mikor már megannyi történetet meghallgattunk, megnyugszunk. Nem vagyunk egyedül. A kórház is tele van hasonló történekkel. Tele van gyerekekkel, akiken gipsz, kötés vagy valamilyen varrat van. Összenézünk mi, anyukák, a szemekben ott a félsz, de ott az együttérzés is. Tudjuk, milyen az aggodalom, az ijedség.
A mentő siet velünk, de mégis idegesítően hosszúnak tűnik az út. Miközben mi remegünk a félelemtől, addig a család többi tagját nyugtatgatjuk. Ne izguljatok! Nem lesz semmi baj! Mondjuk és írjuk, de éppen akkor egyáltalán nem vagyunk benne biztosak.
Biztató, hogy olyan helyre tartunk, ahol hozzáértők várnak. Legalábbis többet tudnak nálunk, tudják, mit kell megnézni, megvizsgálni.
A legtöbb, amit most tehetünk, hogy ott vagyunk, és elmormolunk egy imát. Szólongatjuk az angyalokat is, segítsenek, vigyázzanak rá.
Szerencsések vagyunk. Nincs semmi maradandó baj. Egy-két nap után már csak egy rossz emlék az egész. Persze még elég eleven ez az emlék, főleg nekünk, szülőknek. Vissza-visszatérnek a képek.
Jó érzés, hogy vége van. Úgy gondolunk rá, mint egy filmre, amelyet nem szeretnénk újra látni. És remélem, nem leszünk a szereplői sem.
