Hallgatom a szigorú tekintetű, pedáns háziasszonyt, két fiúgyermek édesanyját, két fiatal menyecske anyósát: – A kisebbik menyem, a nagyobb szájú, a múltkor a tányéromra dobta, hogy egy gatyában engedtem el a fiamat. Ki se stafíroztam, az ő szüleinek kellett rá inget, gatyát adni. Az ő törülközőjébe törölközik, az ő ágyneműjében alszik. Pedig a fiúknak nem kell stafírungot magukkal vinni. Ki hallott ilyet: kelengye egy férfinak? Ha lenne lányom, ahhoz biztosan én is másként viszonyulnék. De hát nincs…
Gyermekáldás elé nézünk, gyermekágyat fekszünk, gyermekbetegségeket ápolunk, gyermektartást fizetünk (ha úgy alakul) – szóval neveljük a gyermekeinket. Közben lehet, hogy leányt, fiút nem is egyformán? A szakemberek azt mondják: a nem befolyásolja a fejlődést.
A gyerekkor évei alatt egyes hormonokból többet választ ki a lányok és fiúk szervezete: a fiúké több androgén hormont és kevesebb ösztrogént termel, és fordítva. Tulajdonképpen ezek a felelősek a fejlődés során kialakuló nemi különbségekért. A gyerek neme közvetetten is befolyásolja a fejlődést: már a gőgicsélő csecsemőt megpróbáljuk olyanná faragni, amilyennek egy fiúnak és egy lánynak az elképzelések szerint lennie kell.
A sztereotípiák meghatározzák, hogyan beszélhet és viselkedhet egy lány és egy fiú. A fiúnak erősnek kell lennie, a lánynak bájosnak – a határozott, erős lányokat ezért szófogadásra nevelik, a gyöngédebb természetű fiúkat agresszivitásra. A fiúknak valahogy több figyelem és gondoskodás jár: a felmérések szerint a fiúkat például sokkal tovább szoptatják, mint a lányokat. A lányoktól elvárják, hogy jobban alkalmazkodjanak.
A szakemberek szerint mindezekkel a sztereotípiákkal gátoljuk a személyiségfejlődést, és tovább erősítjük azt a hiedelmet, hogy a férfié a magasabbrendű, a nőé az alacsonyabbrendű szerep.
Mónika már az alapiskolában sem villogott. Jobban érdekelte a divat meg a szórakozás. Amolyan közepesnek számított. Beíratták hát egy szakközépiskolába, hogy érettségi bizonyítványa azért legyen. Ott már az átlagos szintet sem érte el. A szülők mégis erőltették: menjen csak főiskolára. Addigra már fölépült a háza is, nem messze a szülői portától.
– Mondtam neki, Mónikám, legalább csak próbáld meg – meséli Mónika anyja. – Apád elintézi, hogy fölvegyenek. Ott aztán megismerkedsz valakivel, férjhez mégy, nem kell, hogy elvégezd. Mert hát, tudja, hogy van ez. Manapság egy faluban kihez lehet hozzámenni? És itt ez a szép ház. Nem szeretném, hogy valami csóró beleüljön. Az iskolában pedig biztosan talál magához valót, valami mérnök vagy orvosfélét. Olyat, aki el tudja tartani – mi meg, ugye, adjuk a házat hozzá.
Úgy látszik, a papa sem mindenható: mert Mónika mégse került be a főiskolára. A felvételiről hazafelé viszont a vonatban szende mosolyával megbabonázott egy fiatalembert: egy asztalost a szomszéd faluból...
Egy szakközépiskolában vagyok, csupa lány közt: kozmetikusok, fodrásznők, titkárnők lesznek majd néhány év múlva. Ha lesznek! Kérdésemre ugyanis, hogy hol szeretnének majdan elhelyezkedni, kínos csönd a válasz. Majd valami cinkos vihogás. Kiderül, arról sutyorognak egymás közt, hogy eszük ágában sincs dolgozni.
Mert érettségi után először is a legjobb lenne: semmit sem csinálni. Csak úgy élni. Diszkózni, csavarogni (közben szedni a munkanélkülit). Aztán meg csak sikerül valami gazdag férjet fogni! A női emancipáció e lányok számára már történelem. Ómódi és nevetséges. Még hogy egy nő dolgozzék! Az a férfi feladata: megteremteni a létbiztonságot – az asszonyé meg, hogy éljen vele. Hogy akkor miért jelentkeztek ebbe az iskolába? Nyolcvan százalékuk azt válaszolja: mert az anyám úgy akarta.
Mert az anyám még a régi világban él, amikor minden nőnek dolgoznia kellett. Úgy gondolta, ezzel a szakmával jó és könnyű keresethez lehet jutni. S hogy mit szólnak mindehhez a mamák? A lányok szinte kórusban válaszolják: Nem kell nekik mindenről tudniuk!
Katalinnak két gyermeke van, egy fiú és egy lány. Kétkedve felvonja a szemöldökét, amikor megkérdezem tőle: egyformán neveli-e mindkettőt.
– Nézd, én teljesen természetesnek tartom, ha valakinek az a célja: jó feleség, gondos családanya legyen. Még azt is megkockáztatom, ez a hivatás felelősségteljesebb bárminemű más karriernél. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) nem teszek különbséget a két gyermekem között. Mindkettőt rendre, szeretetre, kitartásra, valamiféle polgárinak nevezett értékrend megtartására tanítom. Ugyanúgy megkövetelem a fiamtól, hogy vigyázzon a ruhájára, tartsa rendben az íróasztalát, mossa meg a fogát, mint a lányomtól.
– És ugyanúgy ösztönzöm a lányomat, hogy olvasson, tanuljon, eddze magát, mint a fiamat. Persze most még mindketten kisiskolások. Az általam helyesnek és értékesnek tartott úton szeretném elindítani őket: hogy aztán milyen életet választanak maguknak, ezt rájuk bízom. Hiszen ők fogják élni, nem én. A lányomnak pluszban talán azt szeretném átadni, hogy tanuljon meg egyszerre több szerepet játszani. Élete egy részét szentelje majd a gyerekének, előtte vagy utána pedig foglalkozzon a karrierjével. Ez persze a legnehezebb: felismerni, hogy mikor kell a gyerekeinkért élnünk, s mikor kell a szakmánkat hajtani.
– Anyu nagyon szigorú hozzám – vallja a tizenhét esztendős Zsóka. – Már kicsi koromtól árgus szemekkel figyeli minden mozdulatomat. A legkisebb lazaságért is megszid. Mindig valamilyen elrettentő példát állít elém: hogy olyan leszek, mint az egyszeri asszony, csillogni fog a két oldalam, mert a ruhámba töröltem a vizes kezem, vagy soha nem lesz semmim, mint a Nagynénak, mert egy nap alatt elvertem a zsebpénzem, engem senki nem fog szeretni, tőlem mindenki irtózni fog, mert mákszemnyi kedvesség sincs bennem, goromba vagyok és büszke, hogyan fogom én nevelni a gyerekeimet, ha magam nem tanulom meg, mi illik, és mi nem, persze ha egyáltalán lesznek gyerekeim, meg ha egyáltalán férjhez megyek (mert ő már abban sem biztos), amilyen különc vagyok... És így tovább, és így tovább.
– Pedig nem vagyok én se goromba, se büszke! Fölényes meg végképp nem. Csak egyszer azt találtam neki mondani: nem szeretnék olyan életet élni, mint ő! Kreppszilon kötényruhában állni hol a sparhelt, hol a mosogató mellett. Meleg vacsorával várni a férjemet meg a gyerekeimet, s mikor azok nyugovóra tértek, olvasólámpa fénye mellett stoppolni a lyukas zoknikat. Én teljes életet akarok élni, nem mindenáron férjhez menni! Színésznő szeretnék lenni vagy manöken: világot látni, mindent kipróbálni, ami érdekel. Persze ezek most még csak álmok.
Nem tudom, hogyan sikerül majd, mert anyu sehová nem enged. Nem mehetek a barátnőimmel diszkóba, mert az veszélyes: leüthetnek, megerőszakolhatnak. Hiába mondom, hogy nem Harlembe készülök mulatni, semmi foganatja a tiltakozásomnak! Mindig megígéri, talán majd legközelebb – de aztán sose enged el. Pedig a zeneiskolából hazafelé jövet a sötét, szűk sikátorban már annyiszor agyonüthettek volna, ahányszor csak akarnak!
– Persze az öcsém, ő egészen más! Ő széthányhatja a ruháit, anyu szó nélkül összeszedegeti utána. Oda mehet, ahová csak akar, egyetlen feltétellel: hogy jól tanuljon. Anyu mindig azt mondja, azért, mert ő fiú. A férfiaktól senki nem kéri számon, milyen életet éltek legénykorukban. Csak egyszer szabaduljak ki innen: bizony én majd számonkérem!
Sára lányom hétéves, ragyogó szemmel áll mellettem a konyhában: tésztát dagasztunk. Én a nagy, fehér zománcos vájdlingban, ő a kis zöld műanyagban. Én a munkaasztal mellett állva, ő a szék fölött. Serényen dolgozunk, hogy még ma megkóstolhassuk a friss kalácsot. Közben Sára csicsereg, egy pillanatra sem áll be a szája. Te vagy a legjobb anyuka a világon, mondja. Én is ilyen leszek, mint te. Éppen ilyen finomakat fogok főzni, így fogom sütni a kalácsot. Mellettem fog állni a kislányom, akinek te leszel a nagymamája: és ilyen szépen meg fogom varrni a függönyöket, meg kötni is fogok a kislányomnak, úgy, mint te.
– És kimosom a ruháját, ha véletlenül bepiszkolja, de nem fogom megverni érte, csak ha hazudik. Mert ugye, anyuka, a hazugság a legcsúnyább dolog a világon, mikor valaki szántszándékkal be akar csapni. És ha nagy leszek, nekem is olyan nagy fehér zománcos vájdlingom lesz: ezt a kicsi zöldet meg majd elteszem a kislányomnak. Ha nagy leszek, akkor is ilyen szép tisztaság és rend lesz a lakásban, mert én is itt fogok lakni veled. Csak akkor majd én fogom fölmosni a konyhát, te meg majd beszélgetsz a kislányommal… Kipirult arccal csacsog: közben szaporán jár a keze, dagasztja a neki leszabott tésztadarabot. Sokszor elmondta már ugyanezt: s ahogy hallgatom, melegség önti el a szívemet.
Gondolataim elkalandoznak, vissza, valahová húszegynéhány évvel ezelőttre, egy csiszolt köves konyhába. Az asztal mellett szűk szabású pepita szövetruhában, piroszöld mintás kötényben, mely karcsú derekán nagy masniban volt megkötve, áll az anyám. Tésztát gyúr, leheletvékonyra elsodorja, majd csíkokra metéli.
Mellette állok én, lábamon ugyanolyan papucs, mint az ő gyönyörű karcsú hosszú lábán, bársony belépő fekete csattal a közepén. A hokedli fölé hajolok, és kis műanyag tálcsikába csipetkét szaggatok apró ujjaimmal. Közben egyfolytában jár a szám, olyan boldog vagyok, hogy mi ott ketten együtt dolgozunk. Mondom neki, ha nagy leszek, én is ugyanígy fogok tésztát gyúrni, nem üzletben veszem majd, mint a puruttya asszonyok, hanem magam csinálom.
Ilyen vékonyra kinyújtom, s fölmetélem pontosan így, hogy a kés éle kopogjon a körmeimen. És tortát is fogok sütni a gyerekeimnek, akik az ő unokái lesznek, meg kalácsot is dagasztok, pontosan úgy, ahogy ő, olyan nagy, fehér zománcos vájdlingban...
Anyám elnézően mosolyog, közben szaporán jár a keze, s mondja nekem: ó, kislányom, mire te nagy leszel, ki tudja, mit föl nem találnak. Addigra már géppel dagasztják a kalácsot, metélik a tésztát, de az is lehet, hogy sokkal jobbat vásárolhatsz majd készen, mint amilyet most én csinálok.
– Ilyen finomat senki nem tud sütni, mint te, ilyen még az üzletben sem kapható – zökkent vissza a mába Sára lányom. És látom magam, ahogy állok a konyhában, lábamon ugyanolyan papucs, mint a lányom gyönyörű karcsú hosszú lábán. Olyan nyuszibundás, ahogyan ő mondaná. Arcomon az az elnéző, jóleső mosoly, amilyen annak idején anyám szőke fürtökkel keretezett arcán. És eszembe jut a dagasztógép, melyet kétszer is kipróbáltam, a kézi robot, melyet háromszor – de olyan finom, foszlós kelt kalácsot, amilyet anyám tud, s amilyet az ő anyja, az én nagyanyám tudott, bizony csak ebben a nagy, fehér zománcos vájdlingban, bal kezemmel a fülét markolva, jobb kezemmel a tésztát tetyegetve, egészen addig, míg magától el nem válik az edény falától... Bizony csak ebben lehet készíteni!