A trágárságnak feszültséglevezető hatása van. Ezek szerint manapság szüntelen stresszben élünk...
Terjed a vulgáris stílus. Bután, közönségesen fejezzük ki magunkat, és egyre inkább. Olyan körülmények között is, amikor azelőtt vigyáztunk a nyelvünkre. Az ember, ha dühös, szitkozódik, sőt, káromkodik, durva kifejezéseket használ, alpári módon nekimegy a másiknak.
Régen így szólítottuk meg az ismerőst: öregem. De 1917-ből is van írásos bizonyíték rá, hogy ezt a megszólítást felváltotta az: ökör. Az emberek már a középkorban sem kímélték egymást, bár a mai fül az ő nyers szavaikat inkább ötletesnek és kedvesnek hallja, semmint durvának. Ha a paraszt fel akarta mérgesíteni a társát, akkor azt mondta neki: szartúró. Minek a mestere a „csábmester”? Nem másé, mint a szoknyavadászaté. És mit jelent a hangyás, dinka, pupás? Talán állattani szakkifejezések? Dehogyis! Egyszerűen: bolond.
Vannak kifejezések, amelyek az idők folyamán jelentésbővülésen és -módosuláson estek át, és váltak elfogadottból durvává. Ilyen például a „marha”, amely régen kincset, vagyont jelentett. Ma jelzőként szitokszó. Ki merné egy végrendelet felolvasásakor a szájára venni? Az ártatlan „hógolyózik” szó a mai szlengben egy csöppet sem illedelmes cselekvéssorozatot jelent. Ki merné ma „asszonyállat”-nak nevezni a nagymamát? Holott régen az állat szó bármilyen lényt jelenthetett. A „fű” manapság nemcsak a füvet jelöli, hanem a marihuánát is, a „meleg” szó sem a jó meleg szobára utal... Hogy a „basszus”-ról, „köcsög”-ről, „lökhárító”-ról ne is beszéljünk...
Ma már a trágárság a norma! J.K. Rowlingnak, a Harry Potter írójának legújabb könyvében minden mondatban legalább két trágár kifejezés van. Ha valaki végigolvassa a könyvet, utána úgy érzi magát, mintha szennygödörben fürdött volna meg. De az eladott példányszám alapján – ez ma már senkit nem zavar...
Változik a világ
A trágár szavak ma a mindennapi beszéd részét képezik. Ha nem élünk is velük gyakran, otthon vagy laza társaságban egykettőre kicsúsznak a szánkon. Ha az utcára lépve fölfedezzük, hogy ellopták a kocsinkat, nem azt fogjuk mondani, hogy „tyűha”, esetleg „a fenébe!” (fokozva a durvaságot: frász, nyavalya, franc, rosseb), hanem jóval vaskosabb, cifrább kifejezésekkel könnyítünk a lelkünkön. A nyelvészek ezt úgy nevezik, hogy a vulgarizmusoknak feszültséglevezető hatásuk van. Igen ám, de az utóbbi években mértéktelenül elharapózott a nyelvi durvaság. Az 1989-es fordulat előtt az emberek jobban vigyáztak a szájukra, meggondolták, mit mondanak a ház falain kívül, hiszen a politikai nyomás hatására beléjük idegződött az önkontroll.
A bársonyos forradalom után megváltozott a trend. Elszabadultunk, mint a gyerekek, akiknek eddig minden tilos volt. Egyszeriben szabad lett minden, azt mondhattuk, azt tehettük, amit akartunk – az utcán, a villamoson, a munkahelyen, az iskolában. Sőt még a hivatalokban és a parlamentben is! Ez a szemlélet a művészetben, a kilencvenes évek szabados, sőt közönséges szövegeiben, dalaiban is visszatükröződött. Megközelítettük, sőt túlszárnyaltuk a Nyugatot...
Mint Zola kurtizánja
De mindenből megárt a sok – a kilencvenes évek végén bekövetkezett a hátraarc. Már nem érdekes az, amiből sok van, meghökkentő hatása elveszik. Ugyanakkor igaz, hogy bővült a tér, ahol a vulgarizmusok napirenden megjelennek. Példának vegyük az autóbuszt, amelyen fiatalok utaznak iskolába, munkahelyre és haza. A normális felnőtt jól teszi, ha füldugót tesz a fülébe, mertminden ige helyett a „b” betűs szó szerepel, és minden főnevet a „f” és a „p” betűs szó helyettesít. És nehogy azt higgyük, hogy csak a fiúk szókincse ilyen szegényes. A tizenéves gimnazista lányok festett szájából olyan durvaságok hangzanak el, hogy Zola kurtizánjai is elpirulnának.
A fiatalok mindig is szabadosabban beszéltek, mint a felnőttek. Mögötte megbújhat sok minden: feltűnési vágy, a fiúk figyelmének felkeltése, a túl lefojtó család. A fiatalok mindig is lázadtak. Csakhogy ma az a helyzet, hogy nincs mi ellen lázadni. A mai gyerekeknek mindent szabad, a szülők alig vagy semennyire nem korlátozzák őket, mindent megadnak nekik. (A fiatalok ki is kényszerítik.) Egy posztmodern társadalomban élünk, amelyet a normák hiánya, az anarchia és az értékvesztés jellemez. Mi, felnőttek is zavarba jövünk, ha példaképeket keresünk a gyerekeknek. Ki lehetne az, amikor még a parlamenti felszólalások hangneme is hihetetlenül eldurvult. Gondoljunk csak az indulatos „X. Y. hazudik, lop, csal, átver” kifejezésekre, amelyekkel a honatyák egymást illetik. Hmm...
Az online sajtó tobzódik a trágárságokban. Különösen igaz ez a magyar online újságírásra. Kis ízelítő egy online magazin címeiből: Jennifer Aniston nem injekciózik szart az arcába; Kapott egy fasza előzetest a Homeland negyedik évada is; Katy Perry igazi picsa, ha turnézik; A világ legnagyobb genyósága, vagy inkább csak szimpla tudatlanság?; Zombivámpírok és erőteljes kúrás a True Blood záró évadában.
Néha nehéz eldönteni, mi vulgarizmus, és mi nem az. Például nézzük azt, hogy „kiszáradt kóró”. Ha kukoricabetakarításról beszélünk, nem az. Ha vénlányról, akkor nagyon is. Vagy vegyük a dudát. Ha skót dudásról van szó, minden rendben. Ha egy lány „dudái” jönnek szóba, az már közönséges. Felső tagozatos osztályban nemigen beszélhetünk „tojás”-ról, „golyók”-ról, a kicsiknél sem ajánlatos „madárká”-t emlegetni anélkül, hogy ne vihogna az osztály. Sok esetben a szövegkörnyezet dönti el, mi a szó jelentése.
Ezt nem gondoltam volna rólad!
Nyelvhasználatunk elsősorban a családtól függ, és attól a környezettől, amelyben felnövünk. Azt szoktuk mondani, hogy a köznyelv az első idegen nyelv, amelyet megtanulunk, hiszen az iskoláskor előtt csak az otthon használt konyhanyelvet beszéljük. A szüleinktől függ, mennyi vulgarizmust kevernek bele. Ha az apa otthon csak „ökör”, az anya meg „buta tyúk”, akkor a gyerek nem érzi ezeknek a szavaknak a súlyát, és nem fogja közönségesnek érezni őket. A gyerekek finom érzékkel meg tudják különböztetni, hogy milyen szavakat illik használni, és milyeneket nem. De ha az autóbuszban, az iskolában, az üzletben vagy otthon folyamatosan ugyanazokat az ordináré kifejezéseket hallják, akkor azok jelentése elhalványul bennük.
Egy egyetemre járó lány a barátnője csinosságát úgy jellemezte, hogy „a fiúk olajat pisilnek utána”, és nem értette, hogy ebben mi a vulgáris. A gyerekeket hiába figyelmeztetjük, hogy ezt vagy azt a kifejezést nem illik használniuk. Sokkal célravezetőbb, ha mi, felnőttek egyáltalán nem veszünk a szánkra ilyen szavakat. A személyes példa a leghatásosabb. A csúnya szó ugyanis olyan, mint a fűszer: élvezetessé, kifejezővé teszi a beszédet, s elég egyszer hallani, hogy a gyerek örökre megjegyezze. Hát még ha egy általa tiszteletre méltónak tartott valaki mondja!
