Az ősz a bérmálás időszaka. A keresztény kultúrkörben, így a palócoknál is nagy hagyománya van a bérmálkozásnak, amely a tökéletes hithez vezető út kezdete. Úgy is mondhatnánk, hogy a szentségfelvétellel a fiatalok keresztény felnőttekké válnak. Ettől kezdve saját döntésük, mennyire lesznek vallásosak, templomba járók, s továbbadják-e majd keresztény hagyományainkat a következő generációnak, vagy sem.
Ugyanakkor az utóbbi években már egyre kevesebb fiatal érdeklődik a templom, az ima, és holmi „szentségfelvétel” iránt. „De a mama kedvéért, ha már annyira akarja, ráadom a fejemet..., amúgy meddig kell még templomba járnom, és attól jobb keresztény leszek, ha megbérmálkozom?”, kérdezi a gyermek. Nem lehet a vallásgyakorlást csak úgy befejezni, félbehagyni. A szentségfelvételek, akárcsak a keresztelés, az elsőáldozás vagy a bérmálás is elsősorban arra szolgálnak, hogy hitben erősítsenek bennünket. Ha pedig őszintén éljük meg hitünket, nem merül fel bennünk a kérdés, meddig kell még imádkoznom… (Képeink a bősi Antiochiai Szent Margit-templomban készültek. Fotó: Bátky Tamás)
Egyháztörténelmi ismertető: Hogyan is alakultak ki a szentségek?
A Krisztus születése utáni első századokban az Egyház olyan fiatalokat, illetve felnőtteket fogadott be teljes értékű tagként közösségébe, akik éretten felkészültek a szentségek vételére, és készek voltak életüket adni Krisztusért és egyházáért. A gyerekek így eleinte nem lehettek az Egyház tagjai. A századok múltával aztán egyre több keresztény házaspár kérte, hogy kisgyermekeik is vehessenek részt az egyházi közösség életében, s ők is részesülhessenek a keresztségben. Így aztán a hívő keresztény családok gyermekeit az Egyház születésük után pár nappal megkeresztelte és megbérmálta, mivel akkoriban még nem voltak szétválasztva ezek a szentségek.
A későbbi évszázadokban a nyugati egyházakban aztán a keresztelés, az elsőáldozás és a bérmálás fokozatosan szétvált egymástól: a csecsemőkori keresztelés bevezetés lett a keresztény életbe, amit az elsőáldozás megerősített, míg a bérmálás a keresztény nagykorúságot jelentette.
Ünnep volt a bérmálás szülőfalumban, Füleksávolyban is, nemcsak a bérmálkozóknak és hozzátartozóiknak, hanem az egész egyházközségnek. Már hónapokkal a bérmálás előtt szépítették a templomot, a parókiát, a temetőt, csinosították a település főutcáit. Biztosan állíthatom, hogy a bérmálásoknak és a püspöki látogatásoknak is szerepe van például abban, hogy a régiek a falu parkjában Nepomuki Jánosnak szobrot állítottak.
Mikor elérkezett a bérmálkozás napja, nagyon izgultunk, hogy találkozhatunk a püspök atyával. Valósággal díszbe öltöztettük lelkünket. Az oltár pompázott a virágcsokrok színes kavalkádjától, a püspök pedig ünnepélyes keretek között felnőtt keresztényekké „avatott” bennünket. Emlékszem, mikor a püspök harang- és orgonaszó kíséretében a templomba ért, összeszorult a gyomrom a meghatottságtól, az izgalomtól pedig vizesre izzadtam a tenyeremet. Életem egyik legszebb napja volt.
A szertartáson egymás háta mögött álltunk a bérmaszülőkkel, hogy magunkhoz vegyük a szentséget, s amikor a segédkező pap szájából elhangzott a bérmanevem, elérzékenyültem. Valahol legbelül tudtam, hogy ez az esemény meghatározó szerepet fog betölteni a jövőben. A püspök krizmába mártott hüvelykujjával keresztet rajzolt a homlokomra. Másik kezét a fejtetőmre tette. „Bernadett, vedd a Szentlélek ajándékát!”, mondta. Csak annyit kellett válaszolnom: „Ámen.”
Mögöttem állt a bérmakeresztanyám, aki jobb kezét a jobb vállamra helyezte, s ezzel jelképezte, hogy kísérőm, pártfogóm lesz életemen át. Majd így szólt a püspök: „Békesség veled.” Erre pedig azt kellett válaszolnom: „És a te lelkeddel!”
„Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által.” (Róm 5,5) Ez az idézet olvasható a bérmálkozási emléklapom hátulján. Mai napig megvan.
A bérmálás anyaga a szent krizma!
„Megjelöllek téged a kereszt jelével és megerősítlek az üdvösség krizmájával, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.”, ezt mondja a püspök, miközben felkeni a bérmagyermek homlokára a krizmát. Ez az anyag balzsammal összekevert olaj, amelyet a püspök Nagycsütörtökön szentel meg.
Lelki öröm
Néhány hete bérmálkozott az egyik ismerősöm, és óriási lelkesedéssel számolt be a nagy eseményről. Neki az volt, s nem egy újabb szülői parancs, melyet „jó keresztény” módjára teljesítenie kellett. Templomba járó, sőt, ministrál. Ez ritka kincs a tinik körében. Levente 16 éves, és rettenetesen büszke arra, hogy az oltárnál segíthet a tisztelendő úrnak. A beszélgetés során fejben felidéztem, hogyan is volt az én időmben, és hogy éltük meg kislányként a kereszténységünket. Akkoriban például csak az olvashatott a templomban, aki már volt elsőáldozó. A fiatalok örömmel jártak a vasárnapi szentmisékre, tömve volt a templom kicsikkel és nagyokkal, idősekkel és fiatalokkal egyaránt. Emlékszem, nyolcadik osztályos voltam, mikor a plébános atyánál jelentkezni lehetett bérmálkozásra.
„Aki lemarad, az legközelebb csak négy év múlva mehet!”, hangsúlyozta a plébános atya. Valóban nagy esemény volt a faluban, mert négy évenként lehetett csak a bérmálás szentségéhez járulni. Akkoriban nem kellett noszogatni a fiatalokat. Talán azért, mert érettebben gondolkodtunk, s mert tisztában voltunk a szentségfelvétel jelentőségével.
Tudtuk, hogy a bérmálkozás által keresztény felnőttekké válunk. Akárcsak az érettséginek, a bérmálkozásnak is meg kellett adni a módját, fel kellett rá készülni fejben és lélekben egyaránt. Egy évig jártunk hitgyakorlatra az atyához. Olvastunk a szentek életéről és csodatételeikről, majd bérmanevet választottunk az alapján, melyik szent áll hozzánk lélekben a legközelebb. Én Szent Bernadett nevét választottam. A nagymamám sokat mesélt csodatételeiről.
Bernadettnek megjelent a Szent Szűz Lourdes-ban, ahol forrást fakasztott, melyet azóta is évente 3-4 millió zarándok keres fel. 6-7 ezer ember gyógyult meg a vizétől. Bernadett élettörténete hitemben erősített. Megtanultam tőle, hogy csodák márpedig léteznek, csak hinni kell önmagunkban.
Van egy bérmakeresztlányom…
A bérmálásomtól szebb dolog már csak az volt, mikor engem kértek fel bérmaszülőnek. Ez alkalommal a szertartás során a másik oldalon álltam, unokatestvérem lányának a vállát fogtam. S közben azon gondolkodtam, bérmakeresztanyaként milyen nagy a felelősségem. Hogy mit jelent bérmaszülőnek lenni? Úgy gondolom, elsősorban azt jelenti, hogy feltétlen bizalmat adok Istennek és a bérmagyermekemnek. Akkor, mikor a vállára tettem a kezemet, megfogadtam, hogy jó keresztényként mindig ott állok majd mögötte.
Olyan ez, mintha az égiek gyermekkel ajándékoztak volna meg. Valahol az Úr nagyon szerethet, mert én ötöt kaptam tőle: négy keresztgyermeket és egy bérmagyermeket, egy leánykát. Boldogsággal tölt el, mikor hívnak, vagy csak úgy váratlanul betoppannak hozzám, hogy megkérdezzék: „Hogy vagy keresztanyu?” Igyekszem jól végezni a dolgomat, számomra fontos, hogy a keresztgyerekek barátnak, bizalmasnak tekintsenek, akivel nyíltan beszélhetnek bármiről, akihez bátran fordulhatnak, akivel mindent meg tudnak osztani. A „minden” alatt pedig valóban a mindent értem.
Örömet, bánatot, sikert, kudarcot. És milyen jó, hogy a keresztelés által bővült a család. Hogy az ünnepek során, a rokoni látogatások alkalmából egyre több teríték kerül az asztalra. Pont ez a lényege a szentségfelvételnek, hogy megerősítsék a családi köteléket, szeretetet és békességet hozzon a házra. Hisz ez az elsődleges és legfontosabb dolog az ember életében – a család!
A bérmaszülő fontos szerepet töltött be a fiatal életében. Régen a bérmakeresztapa kísérte el a jegyespárt a paphoz, hogy közölje vele házassági szándékukat. Valamint ő hívta meg a rokonokat, ismerősöket a lakodalomba, melynek szervezése már a bérmakeresztanya feladata volt. Ő vitte a legtöbb süteményt, a levesbe való friss baromfit, és a menyasszonyt is ő öltöztette az esküvőre. Az esküvő után kaláccsal kínálta a násznépet, a bérmakeresztapa pedig pálinkával.
Palóc vidéken a menyasszonytáncnál a bérmakeresztanya csörgette az üres fazekat, s közben csujogatott: „Eladó a mennyasszony!” A násznép pedig fizetett a menyasszonytáncért.
