A halottak napja az egyik legszebb ünnepünk. Gyertyafénnyel és krizantémokkal, a kegyelet és az emlékezés virágaival tisztelgünk elhunyt szeretteink előtt. Csendben imádkozunk, gondolunk rájuk, és reménykedünk abban, hogy jó helyre kerültek. Fontos ez a lelkünknek, hiszen megnyugtatjuk magunkat hiányzó családtagjaink túlvilági életével kapcsolatban.
Másfelől ezek a hagyományok erősebbé tehetik a hitünket abban, hogy a halállal nem a vég jön el, hanem egy új kezdet lehetősége. Az utóbbi években azonban nehéz nem észrevenni, hogy halottak napi ünnepünk időszaka meglehetősen melankolikusnak tűnik más országok tradícióival szemben.
(Kép forrása: gq.com)
Kelta + római = amerikai
Gondolok itt például az angolszász eredetű Halloween éjszakájára, amit a dekoráció és a partik terén vettünk át leginkább.
Lássuk be, ki ne szeretné a vidám töklámpásokat, a jópofa szellemeket és a seprűn repülő boszorkányokat? Vagy hinni abban, hogy október 31-én a halottak szellemei visszajárnak a túlvilágról, hogy megszállják a testünket?
Egyébként a Halloween szokása Európából származik. Az ír bevándorlókkal érkezett a szabadság és az álmok földjére. Nem mellesleg keveredik benne a kelta és a római hitvilág, amiből végül egy tagadhatatlanul amerikai ünnep lett.
Egykoron még azért öltöztek be ijesztő jelmezekbe az emberek, hogy elvegyék a szellemek kedvét a fentebb említett megszállósditól.
Manapság a jelmezek már arra szolgálnak, hogy a gyerekek beöltözve, házról házra járjanak, és a „csokit vagy csínyt?“ (trick-or-treat?) kérdés után egy halom édességet zsebeljenek be. Aki nem ad édességet, az számíthat a csínyre, vagyis vécépapírba bebugyolált tojással megdobált házra.
Día de Muertos
Ha már Amerikában járunk, legalábbis földrajzilag, elmondom, hogy a Halloween-nél szerintem sokkal izgalmasabb a mexikói Día de Muertos. A mexikói halottak napja közelebb áll a mi halottak napi hagyományainkhoz, legalábbis szándékban. Módban már kevésbé.
November első két napján a mexikói családok oltárokat állítanak a halottaknak. Az oltárok egyes elemeiben keveredik az azték és a keresztény hatás, hiszen ugyanúgy megtalálhatjuk egymás mellett a szentképeket és a rózsafüzért, mint az ősi földi elemekre utaló tárgyakat. Sokan egyenesen a temetőkben töltik az éjszakát, amolyan családi piknikkel megörvendeztetve magukat és az elhunytakat. Ilyenkor szeretteik kedvenc ételeit eszik, és a kedvenc dalaikat éneklik.
Az oltárra a halott kedvenc ételei is odakerülnek (Kép forrása: lanoticia.com)
La Catrina
Ha valamiért bekúszik az én európaira kalibrált agyamba egy csontváz gondolata, akkor tömegsírokkal, a pestissel, de legjobb esetben is a gimis biológia órákkal hozom azt összefüggésbe.
Mexikóban ugyanakkor a halottak napja alkalmából mindenhol csontvázakba botlunk. Mármint nem igaziakba, hanem sokkal inkább szimbolikusabbakba. Még az ünnep alkalmából készített kalácson is csont formájú a díszítőelem.
Régen két azték istenhez kötődött ez a tradicionális elem, ugyanakkor ma már La Catrina figurája szimbolizálja a halált. La Catrina, az elegáns ruhát viselő csontváznő 1910-ben született (a halál szó spanyolban nőnemű), és egy mexikói rézmetsző, José Guadalupe Posada keze munkája.
A rézmetszet politikai háttérrel rendelkezik, az ellenzéki újságokhoz köthető. La Catrina kettőssége abban rejlik (mármint politikai karrierjén túl), hogy bár a halált szimbolizálja, furcsa mosolya egyszerre arra is biztatja az embert, hogy nincs mitől félnie, ha váratlanul betoppan, hiszen az élet örökké tart.
La Catrina eredeti figurája (Kép forrása: www.thegracemuseum.org)
Fincsi koponyák
A már korábban említett oltárok tradicionális díszei, sőt, talán az egész Día de Muertos legismertebb jelképei a cukorkából és csokoládéból készült koponyák. Hogyan tud ijesztő lenni egy cukorkából vagy csokoládéból készült koponya? A válasz egyszerű: sehogy. De igazából nem is ez a célja, hanem az, hogy megmutassa, a halál nem csak keserű lehet.
Az pedig még különlegesebbé teszi őket, hogy tulajdonképpen gúnyt űznek a halálból. A fincsi koponyák mellé az oltárra kerülnek még a halott kedvenc ételei is, illetve a kedvenc itala, ami a legtöbb esetben a tequilát jelenti.
A Coco című 2017-es animációs film a mexikói Día de los Muertos ünnepkörét dolgozza fel (Kép forrása: teenvogue.com)
Maradjunk a sajátunknál!
Bár La Catrina figurája, a cukorkából készült színes koponyák, és a tequilás oltár mind-mind izgalmasabbnak tűnnek a mi halottak napi szokásainknál, én nem cserélném le saját hagyományainkat. A Día de Muertos tagadhatatlanul mexikói ünnep, ami oly szorosan összekapcsolódik a helyi kultúrával, hogy egészen az ősi aztékok idejére visszavezethetők a gyökerei. Mindemellett politikai és történelmi szálai is egyedivé teszik.
Az, hogy milyen kultúrába születtünk, jelentősen befolyásolja, kik vagyunk. Kár lenne ezt az identitást, amit felmenőink nekünk tovább ajándékoztak (sokszor nagy küzdelmek árán), elveszíteni.
Érthető, hogy a globalizáció csábítóan hangzik, hogy az egész világot otthonunknak mondhassuk, ugyanakkor ha így tennénk, és minden kultúrát egybeolvasztanánk, a világunk éppen a legkülönlegesebb tulajdonságát veszítené el: a sokszínűségét. Olyan ez, mint amikor a gyurma csomagunk összes színét egybegyúrjuk. Szivárványos kavalkád helyett a végén unalmas barnát kapunk.
És a mi kissé szomorkás, visszafogott hangulatú, ugyanakkor csodálatos fényárt eredményező halottak napi szokásaink is színesebbé teszik a világ kulturális palettáját.
