Both Éva (40, Vámosfalu) nem készített tervet az életére, neki mégis minden sikerült. Vajon azért, mert tudja, mi teszi boldoggá?
Úgy tűnik, Éva jól tudja, mennyi a tökéletes mennyiség mindenből, mert igenis csak ekkor lehet ilyen tökéletes életet megteremteni. Éva jót nevet az okoskodásunkon, és megmutatja csodaszép ruhája derekát, amit indulás előtt a gyerekei összefirkáltak. Van olyan, hogy tökéletes? – kérdez vissza nevetve.
Both Éva
– Azt írtuk, hogy vámosfalusi vagy, miközben már Pozsonyban laktok... Vagy mégsem?
– Szeptembertől kétlaki életre váltottunk, s felköltöztünk családostul Pozsonyba. A férjem ott dolgozik, s a gyerekek is kipróbálják a városi levegőt. A lányom egyébként a pozsonyi magyar alapiskolába jár, most harmadikos. Eddig naponta ingáztak a férjemmel Vámosfaluból.
– Nem kis távolságról, több mint 60 kilométerről beszélünk...
– Az iskolában fél kilenckor kezdődik a tanítás; elég volt hétkor elindulni. A napköziben minden feladatot megoldanak, így később már nem tanultunk; nem volt ezzel semmi gubanc. Engem a munkám Vámosfaluhoz köt, itt van a családi cégünk székhelye. Itt éltünk, élünk egy kétgenerációs házban a szüleimmel. Mindenkinek csak előnye származik az együttélésből, a gyerekek imádják a papát és a mamát. Mégis szerettünk volna egy saját ingatlant; végül vettünk egy lakást Pozsonyban. Hétköznap Pozsonyban vagyunk, hétvégenként és szünnapokon pedig hazajárunk. Egyelőre ez a terv.
– Miért éppen Pozsony?
– Pozsony nekem a diákéveket idézi, ide jártam közgazdasági egyetemre. Sokat róttuk a várost – és most a gyerekeimnek is szeretném megmutatni. A gyerekeim falun nevelkedtek, jól tudják, hogy nem a Tescoban terem az uborka. Ismerik a falusi életet, de a városban sem lehet majd őket eladni. Ez is volt a célunk. Mi nem vagyunk városi emberek, és soha nem is leszünk.
Harmincas éveim végére értem. S jól van ez így. Huszonévesen lehet, hogy kevés edzéssel is feszes a has, de a húszas években van valami bizonytalanság. Szerintem egy nő a harmincas évei végére válik azzá, ami mindig szeretett volna lenni. Addigra megérkezik valahova.
– Átgondolt tervnek tűnik. Mindig ilyen tudatos vagy?
– Soha nem ijedtem meg a kihívásoktól. Ester féléves volt, mikor visszamentem dolgozni. Segítséget kerestem, s találtam is egy hölgyet, aki napi hat órában vigyázott rá. Albertnél ugyanez volt a menet. Szeretem tisztességgel ellátni a munkát. Otthon anyuka vagyok, a munkában cégtárs; családi kisüzemünk hidraulikus hengereket gyárt. A koronavírus miatt rákényszerültem a home office-ra. A gyerekek minden órában mást akartak; újra csak bebizonyosodott számomra, hogy egy anya nem tud kettészakadni.
– A férjed is benne van a tandemben?
– Andrással középiskolás korunk óta ismerjük egymást, ő jogot tanult, ügyvéd. Mit mondjak? Szüleim a mai napig együtt dolgoznak, én meg kifejezetten örülök, hogy a férjem nem mellettem húzza az igát. A boldog házasság titka, hogy mindenkinek van egy kis titka.
– Lánykorodban miről álmodtál? Hasonló életről?
– Két gyönyörű szép gyerekem van, és rendezett családi hátterem. Ez felbecsülhetetlen kincs. Nem hiányzik semmi az életemből. Az egyetem után a családi vállalkozásban maradtam, de nem is akartam kirepülni. Andrissal pedig ránk talált a szerelem, mi pedig úsztunk az árral. A családalapítást ráhagytuk a sorsra: ha jönni akar a baba, akkor jöjjön. Így született meg Ester. Nem terveztünk második gyereket, nem is igazán beszéltünk róla, de mikor kiderült a várandósságom, a férjemmel madarat lehetett volna fogatni. Én azért kicsit megszédültem, mert tudtam, hogy a testem, lelkem egy részét megint a babának kell adni. Felelősségteljes ember vagyok, nem tudok semmit félgőzzel csinálni. De sosem akartam semmilyen elvárásnak megfelelni. Például szoptatásban sem voltam vakbuzgó. Nekem, nőként valahogy nem volt komfortos; így nem is szoptattam sokáig. A saját döntésem volt.
– Ebben a nagy tökéletességben azért van valami hibád?
– Hajaj! Néha semmi se jó, mert én a tökéletesre törekszem. Ha valami nem úgy alakul a munkában, önhibáztatásba kezdek: lám, még erre sem vagyok képes. Borzasztó, hogy nem tudom becsukni az ajtót magam mögött, s csak úgy hazasétálni. Férjem mondja mindig, hogy legyek elnéző magammal. Igen, türelmet kell tanulnom és elengedést.
– Ezek szerint ő nem dolgozik otthon...
– Ő nem. Lehet, van benne valami, hogy az ember tudat alatt az ellenpólusát keresi. Valamiben különbözünk egymástól Andrással, valamiben meg egyformák vagyunk, mert a nézeteink azonosak.
Mindenhol hajszolom a tökéletességet; pedig az életben semmi sem tökéletes. Az az ember vagyok, akiről mindenki tudja, hogy neki most valami nem sikerült. Gyerekeim is tudják, hogy baj van, mert anya ilyenkor nem nevet.
– A gyereknevelésben követtél valamiféle sémát?
– Van egy szilárd értékrendünk, amit otthonról hoztunk: munka, becsület, szeretet, tisztesség. Ezekből nem engedünk. A legfontosabb dolog a világon, hogy az anya jól érezze magát a bőrében. S ha ő rendben van, akkor a család is rendben lesz. Úgy gondolom, a gyerek annál könnyebben tanul, minél korábban bekerül a mélyvízbe. Nem pátyolgatjuk a gyerekeinket, csupáncsak szeretjük őket. De nagyon! Úgy hiszem, ha jó példával járunk elől, akkor nem mehet félre a jellem. Férjem például vadász, és sokszor a gyerekeket is kiviszi az erdőbe. Ők pedig ismerik a vadászszabályokat; s már ők is viszik az élelmet az állatoknak. Igyekszünk elmagyarázni nekik a miérteket. Fontosnak tartjuk a sportot is, a sport nem csak a testet edzi; azért is lényeges, mert a gyerek megtanul szabályok szerint élni. A lányunk rekreációs szinten lovagol és teniszezik, Albertnek pedig valami olyasmi kéne, ahol önkontrollt tanul, mert az nem megy neki. (Elgondolkodik, aztán felnevet, hogy a fiú még csak négyéves).
– Mi a helyzet veled? Te hogy vigyázol az egészségedre?
– Férjemmel együtt kordában tartjuk a fizikumunkat, az egészséges életmódra is odafigyelünk, de nem vagyunk kizáróak. Szeretünk jókat enni, a gyerekek is kapnak gumicukrot, néha csipszet is. A mértékletesség híve vagyok: mindenből éppen annyit eszünk, amennyi jólesik. Nem voltam és nem is leszek bioanyuka, nem szeretem a szélsőségeket.
– Hogy viszonyulsz ahhoz, aki ferde szemmel néz rád?
– Az irigységgel nem foglalkozom. A jó barátaim, ismerőseim jó fej emberek. Egyébként meg elvagyok saját magammal meg a gondjaimmal. Van belőlük elég.
– Ekkor kérdezi meg az irigy ember, hogy milyen gondod lehet neked?
– Saját magamnak megfelelni a legnagyobb probléma. Mindig találok magamon valamit, ami lehetne kicsit nagyobb, kisebb, keskenyebb, vastagabb. A tavalyi év nehéz is volt, hiányzott, hogy nem volt lehetőségünk kiszökni a mókuskerékből. Néha elég csak annyi, hogy péntek este kimegyünk egy vacsorára a barátokkal. Másnap még a nap is kisüt.
– Gyerekek a nagyszülőknél?
– Bizony! Mi ebben mázlisták vagyunk. A nagyszülők versenyeznek, hogy kihez menjenek a gyerekek.
Ha a szabadodőmre gondolok, szívesen tanulnék mást is, mint amiben dolgozok – például lélekismeretet. Illetve nincs időm olvasni a gyerekek mellett. Bárcsak lenne rá erőm és energiám, erre vágyom a legjobban!
– Szoktál szorongani?
– Az elmúlt évben nagyon sokszor szorongtam. A világjárvány miatt aggódtam, a szeretteim miatt – és persze a munka miatt is. Magunk és mások miatt is szorongtam, hogy mi lesz velünk. Cégünk 60 embert foglalkoztat, ennyi ember megélhetése függ tőlünk. Nagyon specifikus, a nehéziparban használatos gépészeti termékeket gyártunk, és a Covid–19 eléggé szignifikánsan rányomta a bélyegét a termelésre.
– Van valami, ami csak a tiéd? Hobbi vagy bármi más?
– Utóbbi időben ismét elkezdtem jógázni. Reggel ötkor kelek, hogy legyen időm kinyújtani magam. A hajnali napindító valahogy átdefiniálta a reggeleimet. Edzőteremben is tornázom, hetente egyszer.
– Milyen volt az utolsó tökéletes napod?
– Az egész család kerékpárra pattant, és bicikliztünk egy jót a Duna-parton, majd egy vendéglőben finom ebédet ettünk. Tökéletes családi program volt.
