Vannak nők, akik annyira tudatosak, hogy az összes lépésüket aprólékosan megtervezik. Tudják, hány évesen alapítanak majd családot, karriert. Megálmodnak maguknak egy jövőt, és görcsösen fogják a gyeplőt. Ha nem sikerül 30 éves korig felépíteni az életüket, bestresszelnek. Írásaink erről mesélnek.
A metróban halljuk: Vigyázat, a kapuk záródnak! A sínek mellett tessék vigyázni! Metrókocsiban utazik minden harmincas nő, akinek terve van az életével. Aki úgy gondolja, harmincéves korára lesz egy háza, férje, két gyereke és jó munkája. De nincs. A nő ilyenkor azt érzi, hogy rázáródott a metrókocsi ajtaja. Nem véletlenül hívják kapuzárási pániknak azt a jelenséget, mikor úgy érezzük, hogy bezárult mögöttünk egy kapu.
A nő és a terve
A pánik nem csupán az ötveneseket éri utol. Egy harmincéves nő is érezheti úgy, hogy rosszfelé viszi a sín. Sok nőnek ugyanis van egy csodálatos terve az életével. Ám ember tervez – aztán lesz, ahogy lesz. Lehet, hogy lesz két gyermeke harmincéves korára, lehet, hogy nem. Lehet, hogy talál magához illő párt, de az is lehet, hogy pont válófélben van. A nő pedig stresszelni kezd, mert az nem lehet, hogy neki ez ne jöjjön össze.A kapuzárási pánik komoly lelki stressz következménye. A nő nem is nagyon érti, mi történik vele. Csak annyit tud, hogy rázáródott a metrókocsi ajtaja. Ilyenkor a lélekben keletkezik egy benső feszültség, mert elégedetlen magával és a körülötte levő világgal. Nem elég, ami van, más kell.
Hilda magára talál
Hilda falusi lány volt, a húszas évei elején ment férjhez. Szinte a mezőgazdasági középiskola padjaiból házasodott meg. Íme, a vallomása:
– Három idősebb lánytestvérem van, az ő példájuk lebegett a szemem előtt – kezdi Hilda. – Azt mondták, hogy a nő sorsa a férfi. Mikor Zoli megkérte a kezemet, igent mondtam. Nem is mondhattam volna nemet, hiszen akkor már ott növekedett a pocakomban a fiam! Szerettük egymást, nagy lakodalmat csaptunk. „Hajtja a pénzt!“ – ezt mondogatta mindig a mama, mikor panaszkodni kezdtem neki Zolira. Először ugyanis az anyósnál laktunk, és Zoli napról napra többet dolgozott. Én még szerettem volna kicsit kalandozni; élni bele a világba...
Később aztán elhallgattam, mert nem fogok a falnak beszélni. Szerettem a szép ruhákat, a sminket, elkezdtem hát csinosan öltözködni, ha már nem kell fillérezni.
– Négy évvel később megszületett a második fiunk, Zolika. Akkor történt, hogy Zoli elé álltam, és nekiszegeztem a kérdést: „Fogunk mi valaha építkezni?“ Még mindig az anyósnál laktunk, nem volt semmi közös életünk. A barátok akkor már építkeztek, egyik a másik után. A végén mi is vettünk egy telket. Félsikernek könyveltem el, hogy még nem vagyok 30 éves, de már van két szép gyerekem és egy 14 áras telkem. Terveket szövögettem, s nagy örömömre már álltak a cölöpök, amelyek keretet adhattak az életünknek. Én hittem abban, hogy mindig kell cél, mert az életnek célja és értelme van. S csak akkor találhatunk örömet és boldogságot, ha a célokat sorban kipipáljuk. Akkor Zolit már én küldtem, hogy vállaljon plusz munkákat, akár hétvégén is, hogy el tudjuk kezdeni az építkezést. Mert lesz egy házunk...
Az üzlet
– Zoli ügyes szaki volt, a végén kiváltotta az ipart víz-, gáz- és központifűtés-szerelésre. Egyre több embert alkalmazott, lassan kikupálódtunk. Megépült az álomház, amire mindig vágytam; lubickoltam, mint hal a vízben. A függönyöket egyenesen Pestről rendeltem, imádtam, hogy a fiúknak hintaparkot építhetünk. Nyaranta a tengerhez, télen síelni jártunk. Zoli hétvégén is a telefonon lógott, üzletelt vagy épp alkudozott. Néha napokra elutazott, a nagy lakóparkokban szereltek.
Velem mi lesz?
– Mikor mindkét fiunk iskolás lett, kapálózni kezdtem. Körülöttem akkor már minden anyuka dolgozott, én sem akartam főzelékszagú háziasszony maradni. Gyerekkoromban cukrász szerettem volna lenni. Mindig szerettem sütni, s arra gondoltam: akkor legyen ez a hivatásom. Édes élet, cukrász élet! A vendégek megnyalják a tortáim után a tíz ujjukat, és lelkesednek, hogy ők még ilyet soha, sehol... Legnagyobb megdöbbenésemre Zoli tiltakozott: ő aztán nem azért dolgozik, hogy a felesége a tepsi mellett görnyedjen. Valahol imponált, hogy kímélni akar, így aztán bementem a cégbe papírokat rakosgatni. Azt még nem tudtam, hogy ezt a fejezetet beírhatom-e majd életem tervébe, mert akkor már megbicsaklott a tollam.
Vedd el, és fizesd meg az árát!
– Zoli otthon is a főnököt játszotta, kiosztotta a fiúkat is. Képes volt minden döntést felülírni. Sokat veszekedtünk, de egy idő után már fel sem tűnt, hogy mi mindig vitatkozunk. Az elején még büszkén zengő, utána rekedtesen elfúló hangon, a végén már kegyetlenül nyers stílusban...Elmaradtak a tengerparti kirándulások, Zoli sosem ért rá, így nem mehettünk. Cserébe kaptunk egy még nagyobb medencét, a következő évben pedig felépült a szauna, később a rózsalugas. Mikor gyerekkori barátnőm meglátogatott, azt mondta: „Hildácska, neked minden összejött az életben! Biztos elégedett vagy, luxusban élsz!“
Nem minden arany, ami fénylik!
– A fiúk egyetemre mentek, a barátnőiknél aludtak, én pedig egyre jobban elvesztem az életemben. Egyedül bolyongtam a nagy házban, készültem a 45. születésnapomra. Igazából akkor döbbentem rá, hogy az én nagy tervem nem is rólam szólt. Megkaptam mindent, van házam, kertem, medencém; de én, mint Hildácska, egy senki vagyok. Dühös voltam magamra, hogy luftot rúgtam. Legalább a testemmel törődtem volna... Jó pár hurkácskát sikerült magamra szedni a nagy kényelemben! Eldöntöttem, hogy változtatok. Megkeresem az igazi Hildát!
A végzet
– Zolinak nem szóltam az újratervezésről. Minek? Személyi edzőt fogadtam, és egy speciális étrenddel hat hónap alatt megszabadultam 15 kilótól. Büszke voltam: ez volt az első dolog az életemben, amit egyedül csináltam végig. Hisz még a gyerekekhez is kellett Zoli, abban sem voltam egyedül. Megkerestem egy személyi coachot, felújítottam a ruhatáramat, bátran felvettem a szűk ruhát. Az egyik hétvégén fiaim házibulit tartottak: az este több bókot bezsebeltem a haveroktól, mint Zolitól húsz év alatt.
Elemi erővel tört rám a felismerés, hogy vonzó nő vagyok. Azok a fiúk ott vonzónak tartottak, láttam a szemükben. És láttam fiaim bimbózó szerelmét is a kedvesükkel; és elirigyeltem tőlük. Titkon én is vágyódni kezdtem a nagy érzés után.
A mézes bödön!
– Beadtam a válópert. Zoli dühöngött, én meg álltam az óriási ház kellős közepén, és semmire sem vágytam jobban, mint arra, hogy soha ne kelljen visszatérni. Végül egy kis lakásba költöztem, Zoli sebzett vadként fújtatott, de hajthatatlan voltam. Úgy éreztem, végre eljött az én időm! Elvégeztem a cukrászképzést, és 48 évesen megkaptam az első fizetésem! S azóta is nyalom a mézes bödönt, mert találtam egy elvált rendőrfiút, aki a tenyerén hordoz. Az 50. születésnapomon már vele salsáztam.
Elfejlődés. Így hívja a pszichológia azt a jelenséget, mikor a pár életéből eltűnik a közös metszet, mert már nincsenek közös élmények. Mindketten más utakon indulnak el. Mondhatjuk, hogy a válással Hilda magára talált. Az ilyesmi azokkal történik meg, akik hajlamosak elnyomni magukat. Az önismereti munka révén ezt aztán felismerik, s akkora haragot éreznek a férjük iránt, hogy gyakran nem is tudnak tovább együtt élni vele. Elindulnak a fejlődés útján – a vége akkor jó, ha tudatosítják, hogy a „gyenge voltam, hagytam, hogy a másik vezessen“ motívumot azért ők is szőtték. Ha ugyanis ketten vagyunk benne egy rossz helyzetben, abban mi is vétkesek vagyunk. Esetünkben a meg nem harcolt harcokat zárta le Hilda a kiugrással, azzal, hogy otthagyta addigi életét.
Miért ideges Kata?
Kata 37 éves, banki alkalmazott. Magas, sovány nő, mindig tevékeny, átható pillantással néz arra az emberre, akivel beszél.
– Gyerekként semmi mást nem hallgattam anyámtól, minthogy jól kell férjhez menni. Ő ugyanis az apámat hibáztatta a szegényes életünkért – meséli Kata. – Világosan láttam: hogy az életben boldoguljak, ahhoz tanulnom kell. Elhatároztam, diplomát szerzek, hogy ne függjek senkitől, egy férfitól meg pláne ne. A diploma után hamar szülök egy gyereket, s aztán semmi sem állíthat meg. Nekem lesz a legfényesebb karrierem, a legpéldásabb családom Senkifalváról. Dőzsöl a nyomor, majd meglátjátok!
– A gimnáziumi matektanárom hármast akart adni a bizonyítványomba. Kiharcoltam a kettest. Hasonló taktikát követtem az egyetem alatt is, pár elmorzsolt könnycsepp a szemzugban... Megszámolni sem tudom, hány vizsgát sikerült így letenni. A nyelvek érdekeltek, mégis bankár lettem, kőkemény számításból. Ahol bank van, ott pénz is van! Mérnöknőnek fognak szólítani, és jól jövedelmező állásom lesz. Elszánt és elvetemült voltam.
Melléfogás
– Sanyit szívből szerettem, pedig csak szobafestő volt. Szőrös férfi volt; erős hanggal, az ideálom. Beleestem, mint a vak ló. Anyám egy nyáron kifestette vele az egész házunkat. Dühös voltam rá, mert nem fizette ki (azzal a felkiáltással, hogy „úgyis mindig nálunk eszik“). Anyámtól fösvényebb nőt azóta sem ismertem. Vártam a gyűrűre. Úgy terveztem, egy évig jegyben járunk Sanyival, utána sor kerülhet a menyegzőre. A diploma mellé parányi ékszerdobozt kaptam. Mohón nyúltam utána, fülbevalót rejtett.
Akkor megértettem, hogy Sanyi nem biztos bennem. Összevesztünk, mert nekem nem volt vesztegetni való időm. Nem is Sanyit sirattam, sokkal inkább a dugába dőlt terveimet. Gyereket akartam még harminc előtt.
A vonzás törvénye
– Lacival mindjárt az elején tisztáztam, hogy én mire vágyom. Tisztességes voltam és eltökélt. Laci gyöngébb volt nálam; az a fajta, aki mellé erős nő kell. Egy év után megkérte a kezem, majd a következő évben összeházasodtunk. Ultimátumot adtam magunknak: ha fél év próbálkozás után nem jön a baba, orvoshoz fordulunk. Végül nem volt rá szükség. A nő tervet készít az életére. Ám a nők sokfélék. Az egyiknek teljesülnek az álmai, mégsem elégedett. Pont attól pánikol be, hogy már nem maradt célja. A másik meg űzi az időt, úgy érzi, hogy lekésik a saját életéről. Érdekes módon mindkét nő egyformán ideges.
Kijózanodás
– Ahogy megálmodtam, úgy lett. Két lányunk született két év korkülönbséggel. Fürtös hajú tündérkék, imádjuk őket mindketten. Lacinak átlagos keresete van egy logisztikai cégnél, én pedig a helyi bankban dolgozom. A nagyvárosi karrierről szőtt álmomat egyelőre szögre akasztottam a lányok miatt. Amint a legkisebb betölti a 12. életévét, célba veszem Pozsonyt.
Fifti-fifti
– Nehezemre esik beismerni, de kapcsolatunk Lacival ugyanolyan, mint amilyen a szüleimé volt. Sokszor őt hibáztatom, amiért nem bírunk kimászni a gödörből. Nagy nehézségek árán felépítkeztünk, de azóta is nyögjük a kölcsönt. Minden pénzt beosztok, csak néha jutunk el a Balatonhoz. Anyám szavai visszhangoznak a fülemben, hogy egy nőnek jól kell férjhez menni... Nem akarok olyan lenni, mint ő; s mégis olyan vagyok. Elviselhetetlen. A lányok sem szeretnek velem lenni, inkább Laci mellett sertepertélnek a kertben.
Nem tudom megbocsátani Lacinak, hogy gyöngébb ember, mint én. Hogy nem egy Krőzus, pedig én azt érdemeltem volna; s ettől aztán egy görcs vagyok. Persze, hol kéne egy görcs egy Krőzusnak?!
– Harminchét éves nő vagyok, aki elégedetlen az életével, pedig nagyjából bejöttek a tervei. Esténként belenézek a tükörbe, és már nem látom magam. A gimnáziumban Ibsenről tanultunk; megjegyeztem az egyik művét, mert nem értettem. Egy hagymáról volt benne szó: a hagyma a főhőst szimbolizálta. Mikor a hagymáról lefejtjük a leveleket, nem marad semmi. Én is ilyen vagyok, mint ez a hagyma, azért nem látok a tükörben senkit. Egész életemben magamhoz akarok eljutni, mégsem tudok önmagam lenni. Nem engedem a sorsot, hogy tegye a dolgát, mindig elé akarok vágni...
„Nem oldhatjuk meg a problémáinkat ugyanazzal a gondolkodással, amivel teremtettük őket.“ Ezt Albert Einstein mondta, aki nem volt lélekbúvár, mégis ez lehet az a mondat, amin Katának el kell gondolkodnia.
