Ő a legsármosabb fiatal színészünk. Vagy ilyet nem szabad leírni?
Harmadéves színészhallgatóként már színpadra vitte az Egy őrült naplóját, majd Komáromban megkapta Rómeó szerepét. Béhr Márton (28, Komárom) ezzel berobbant a magyar színházi életbe.
– Az utóbbi két évben egyik koronahullámból a másikba zuhantunk, a színházak takaréklángon égtek. Hogyan éli meg a színész ezt a zűrzavaros időszakot?
– Éppen a Szeretkezz, ne háborúzz! című darabot próbáltuk, amikor jött a hír, hogy le fogják zárni a határt. Akkoriban még Győrben laktam, úgyhogy gyorsan haza kellett költözni. Az elején még élveztem is, mert megállt az idő. Többet tudtam sportolni, szusszanhattam kicsit. Előkerestem dédapám kovácskészletét, volt otthon egy nagy üllőnk, s egy nap elkezdtem ütni a vasat. Amíg az ember színpadon van, mindig van cél, mert vannak előadások. Amikor ezt megvonták tőlem, elvonási tüneteim lettek; hiányzott az adrenalin, az előadás előtti lámpaláz és drukk. Így aztán próbáltam kitalálni magamat. Kezdetben online felolvasóesteken szövegeket mondtunk fel a diákoknak, elkezdtünk próbálni, de a darabból semmi sem lett. Kaotikus időszak volt.
– Most meg itt van a háború. Ilyenkor mit tehet a színész és a színház?
– Van az a mondás, miszerint két generáció elég ahhoz, hogy elfelejtsünk egy háborút. Úgy érzem, emellett minden eltörpül, és az ember hamar átértékeli az életét. Gandhi szavait idézném, aki azt mondta: bármit teszel, jelentéktelen lesz, de nagyon fontos, hogy megtedd. Így látom én most a színházat is. A színész teszi a dolgát, játszik, s ezzel üzen.
Ha filmek, akkor Az ötödik pecsét, A keresztapa és az Amadeus. Az Amadeus azért, mert imádom a lázadókat. Ami pedig mindháromban közös, az a katarzis. Mindig is szerettem a verseket, különösképp Faludy György, Weöres Sándor és Kosztolányi Dezső költészetét. Nagy kedvencem Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című regénye is.
– Mi vitt téged a színészet felé? Mikor jött el az a pillanat, mikor azt mondtad: igen, színész akarok lenni?
– Érzékeny ember voltam, megérintettek a művészetek. Mellesleg jellemző rám, hogy nagyon be tud szippantani egy téma, ugyanakkor mindig valami újra vágyom. Rengeteg sportot kipróbáltam, néptáncoltam, zenéltem, sőt, sokáig kutatóbiológusnak készültem. A gimnáziumban aztán rájöttem, hogy az újdonságkeresésemet leginkább a színpadon tudnám kiélni. Hiszen alig van készen az egyik előadás, jön a következő. Mindig van új kihívás, egy újabb karakter, amit a nulláról kell felépíteni.
– Édesapád pedig a Ghymes együttesben cimbalmozott; a művészi véna, a ráhatás otthon is jelen volt...
– Mindig voltak a családban művészhajlamú emberkék, édesanyám felől a nagyapám kántorkodott, nagyanyám pedig amatőr színjátszó volt. Apai nagyanyám tanár volt, nagyapám az autóeladásban vállalkozott, Szerdahelyen mindenki ismeri őket – de ők is szerették a művészeteket. Amióta az eszemet tudom, a folk életem része volt. Édesanyám a Szőttesben táncolt, vannak gyerekkori beszűrődések, hogy ott vagyunk a táncházban, futkározom a székek között, lüktet a nagybőgő, remeg a mellkasom...
– Említetted, hogy te is sokáig néptáncoltál. Mit ad a tánc egy színésznek?
– Mozgáskultúrát és fegyelmet, amiből aztán ki kellett vetkőzni, mert egy színész sokkal szabadabban vesz részt egy próbafolyamatban, mint egy táncos. Legutóbb Budapesten, a Halálra táncoltatott lány című darabban kaptam táncos szerepet, játék közben váltogatni kellett a „táncosagyat” és a „színészagyat”, igényelt egy kis koncentrációt. Néha a rendezők már csak azért is beraknak a darabba egy táncos betétet, mert tudják, hogy tudok táncolni. (Nevet.)
– A pozsonyi színművészeti főiskolára jártál. Milyen fogadtatásra számíthat egy magyar színésznövendék Pozsonyban?
– Az elején még jelen voltak a nyelvi korlátok, de életem legjobb döntése volt, hogy Pozsonyba mentem. Olyan osztálytársaim és tanáraim voltak, akik értékként kezelték azt, hogy magyar vagyok; s én is pluszként éltem meg. Érdekes voltam a számukra, és ők is érdekesek voltak a számomra. Hisz másként szemlélték a világot, mint én, és általuk megismerhettem egy másik kultúrát. A legszebb éveimet töltöttem Pozsonyban.
– Beszéljünk kicsit a szerepekről. Melyik volt eddig a legkedvesebb szereped, és melyik jelentett kihívást?
– Az Egy őrült naplója, de csak zárójelesen, mert ez egy monodráma. Még harmadévesként csináltuk Rédli Károly rendezővel; talán ez volt a legnagyobb kihívás, mert másfél órán keresztül egyedül voltam a színpadon. Aztán ott volt a nagy kihívás, a Rómeó és Júlia Martin Huba rendezésében. Ez már igazi nagyszínpados előadás volt, rengeteg szereplővel, háttérszemélyzettel – egyszóval mindennel, ami a kőszínházi csomagba beletartozik.
Beledobtak a mélyvízbe, de kiúszhattam, mert a következő évben leszerződtem a Komáromi Jókai Színházba. A legutóbbi előadások közül Az örökség című darabot emelném ki, ebben Pétert, a főhős testvérét alakítom. Összetett karakter, mély érzelmekkel, ma is megtekinthető.
– Pár éve címlapon szerepeltél nálunk. Ráadásul Bárdos Judittal, akivel egy párt alkottatok a Rómeó és Júlia idején. Mi minden történt azóta?
– Judittal közös jövőt is terveztünk, de ma már mindenki a saját útját járja. Nem tudom, mi van vele. Rengeteget tanultam ebből a kapcsolatból, meghatározó és intenzív időszak volt az életemben. Mára elfogadtam, hogy véget ért, vagyis véget kellett hogy érjen; jó szívvel és már nem fájdalommal gondolok rá.
– Pár éve Rómeó voltál, hősszerelmes típus vagy. Hogyhogy nem te kaptad meg Don Juan szerepét a legújabb darabotokban?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem futott át az agyamon, hogy én fogom megkapni. Viszont úgy gondolom, hogy Nagy Péter rendező koncepciójába jobban belellik Orosz Ákos. Ez ugyanis egy alternatív előadás – én Don Juan fiát, emellett Don Juan egyik alteregóját játszom.
– Jó azért ilyet hallani, hogy nincs ebből ellentét...
– Az egyik legjobb barátommal, Tóth Károly színésszel évek óta egymás elől csaklizzuk el a szerepeket, mert ugyanazokra a castingokra hívnak mindkettőnket. Ám ez nem lékelte meg a barátságunkat, egy morzsányi rossz érzésem sincs akkor, ha ő kapja meg a munkát. A színésznők viselik az ilyesmit nehezen, amit mélységesen meg tudok érteni. A drámairodalom férficentrikus, kevés a nagy női szerep, a legjobbak ráadásul naivák, fiatal színésznőkre íródtak. Míg egy férfi színész akár ötvenévesen is eljátszhatja élete nagy szerepét, hisz Dunát lehet rekeszteni az ilyen szerepekkel.
– Mi az, ami ki tud rántani a hétköznapok sodrásából?
– Sokat mozgok a természetben, biciklizem, horgászni járok. Megkedveltem a küzdősportokat, a színházban is van egy bokszzsák, a próbák közt ott engedem ki a gőzt. Fontos, hogy fizikálisan jól lefárasszam magam: érdekesmód ez tud mentálisan felfrissíteni. Persze, aztán csinálom a magam kis projektjeit: most például rákaptam a szövegírásra. Dalszövegeket írogatok, de forgatókönyveken is gondolkodom. Nem görcsölök rá, inspirálódom, s amikor ihletet kapok, elkezdek írni.
– Hol tudod elképzelni magadat a következő években? Mi a terved a jövőre?
– Továbbra is olyan helyen szeretnék dolgozni, ahol jól érzem ma-gam. Persze, nem zárom ki, hogy külföldön is kipróbáljam magamat. Ahogyan azt sem, hogy egy-két évig mást fogok csinálni – de hiszem, hogy minden út a színpadra vezet.
Fotó: Rómeó és Júlia (2017). A többi kép Az örökség és a Reunion című darab próbáin készült.
