Életmódváltás egy életre?

Egy szívből jövő vallomást olvashatunk. Mikor Krisztinát megismertük, éterien karcsú volt. Egyszer aztán kibökte, hogy ő igazából nem egy sovány lány! Mindig gömbölyű volt, pár éve aztán lefogyott. Akkor vettük észre, hogy a közös ebédeken az étel felét a tányéron hagyja.

Miért szeretünk enni? A pandémia alatt, mikor a munkán kívül szinte semmi sem volt, rengeteg pszichológiai tartalmat elolvastam. Akkor jöttem rá arra, hogy nekem az étel: boldogsághormon. Ha stresszes időszakom van, akkor az étel az első, amihez nyúlok. Akik hasonló cipőben járnak, azoknak Lukács Liza: Lenyelt vágyak címűkönyvét ajánlom. Ő a tisztánlátáshoz az evésnaplót javasolja. Én nem vezetek ilyet, más stratégiám van, de sokaknak segít. (Fotó: Cséfalvay Á. András)

Azt mondják, úgy lehet csak lefogyni, ha életmódot váltunk. Vajon lehetséges egy életre életmódot váltani? S ha igen, akkor az hogyan néz ki? Lapmenedzserünk, Darnay Krisztina (28, Bős) beszél az étellel való kapcsolatáról, megosztja velünk  gondolatait az edzésről. Mikor olvassuk, ne feledjük, hogy a súlyunkkal megküzdeni sosem megy szenvedések nélkül. Ezért minden oldalunkra jut egy könnycsepp.

– Azt mesélted, hogy gyermekkorodban is dundi voltál. Mikor szembesültél azzal, hogy erősebb vagy, mint a többiek?

– Érdekes dolog ez, mert én sokáig jól éreztem magam a bőrömben. Nagyobb kicsit a hasam, na és? A többiek sem voltak egyformák. Az élt bennem, hogy én szép, magas lány vagyok; így aztán ezt láttam a tükörben. Az önbizalmam is rendben volt. Talán akkor tudatosult bennem először, hogy vannak testi határaim, mikor a modern táncon mindenki lement spárgába, csak én nem – és még egy duci lány. Szóval, azért nem voltam egyedül, mert utolsó sem akartam lenni. Zavart ugyan, hogy a többiek ügyesebbek, mint én, de én meg mást tudtam jobban.

– Nem csúfoltak a gyerekek?

– Nem, sohasem. Szerintem azért, mert mindig „jó fej kiscsaj” voltam, mindig mindenkivel kijöttem. Sok barátom volt. Nem foglalkoztam azzal, hogy erősebb vagyok, mint a többi lány. Elfogadtam magam olyannak, amilyen vagyok.

Nagy lángon élek, mindent így csinálok – ám ebben az is benne van, hogy eléghetek. Pörög az életem, ezért az a célom, hogy megtaláljam az egyensúlyt a munka, az edzés és a pihenés között.

– Hogyan képzeljük el azt, hogy erősebb voltál? Túlsúlyos?

– Hát vehetjük úgy is, hogy a normális, vékony csajokhoz viszonyítva túlsúlyos voltam.

– A normális csajokhoz viszonyítva... Ez mit jelent?

– Azt, hogy nem tartoztam a vékony lányok közé. S körülöttem a legtöbb lány vékony volt. Erről elmesélek egy történetet. Nálunk a „shopping” mindig közös program volt a mamával: a mama a három cserfes lányunokával beült az autóba, és elment vásárolni. A Kék-Duna áruház volt a kedvenc, a farmerok Mekkája, de Pozsonyba is feljártunk. Félnapokat is eltöltöttük a próbafülkében – főleg miattam. Az unokatesóim már rég, széles mosollyal az arcukon szorongatták a zsákmányukat, míg én csak próbáltam. Rám nem volt jó semmi, a fránya párnácskák mindig kidudorodtak a csípőmön és a hasamon. Ám a mama kapitányos volt,  nem hagyta annyiban a dolgot, a végén már az összes elárusítónő az én farmeremet kereste.

 

– Mikor fogytál le először?

– Nem tudok nem beszélni itt a mamáimról. Nagyon szeretem mindkét mamámat. A szüleimnek üzletük volt, és sokat dolgoztak, én pedig sok időt töltöttem a mamáimmal. Ők mindig azt mondogatták: ha majd egyszer szerelmes leszel, akkor majd lefogysz! Így is lett. Szerelmes lettem, és alig ettem. Az étel azontúl nem volt központi téma az életemben. Ekkor nagyon lefogytam.

– Azt mondod, az étel megszűnt téma lenni az életedben. Ezek szerint szeretsz enni?

– Imádok! Tízéves koromig Pozsonyban laktunk, s akkor még semmi gond nem volt a súlyommal. Sőt, apukám madárcsontnak hívott. Aztán mikor Bősre költöztünk, együtt lógtunk az unokatesóimmal. Öten voltunk, mind az öten egybetartottunk, mint kézen az ujjak; s imádtunk enni. Ha kitaláltuk, hogy éjjel kettőkor szeretnénk palacsintázni, akkor a mama éjjel kettőkor kikeverte a palacsintatésztát. Persze, a másik mama sem  vonta meg tőlünk a finom falatokat, nála is terülj-terülj asztalkám volt. És mikor ettünk, akkor boldogok voltunk! Az unokatesóim is felszedtek pár kilót, de ők alkatilag vékonyak voltak. Ez most is így van.

A világon helye van a gömbölyűnek is, meg a soványnak is és a botsáskának is. Különben is, ha két nő ugyanazt eszi, ugyanúgy él, nem lesz egyforma, nem fog ugyanannyit nyomni. Az emberi test sokféle.

– Mikor jöttél rá, hogy te jobban szereted az ételt, mint mások? Hogy ez a többieken nem látszik, rajtad viszont igen...

– A jóízű evés itt, a Csallóközben szinte minden magyar családra jellemző. Elmész a nagyihoz, aki  kiteszi neked a szívét, vagyis kitesz az asztal közepére egy nagy tálat. S miután elpusztítottad, ami rajta volt, azt mondja: „Egyél még, hiszen még nem is ettél!” Olyan nép vagyunk, amelyik az étellel mutatja ki a szeretetét. Nálunk az étel összehozza a családot, a miénket meg főleg; imádunk finomakat enni, s közben jókat  beszélgetni. És én szeretek csipegetni az ételből. Mikor kitesszük az asztalra az ételt, mindig hozzátesszük: „Csípjél csak!” A nyugati kultúrákra jellemző, hogy két étkezés között nem esznek semmit, ott nincs olyan:„Csak bekapok egy  falatot!” A mi kultúránkban mindenki szeret nasizni, vagy elmajszolni egy-két falatot az utcán, s azt hisszük, az nem számít. Pedig ezek a potyakalóriák a legkártékonyabbak.

– Azt mondtad egyszer, hogy nálad az érzelmek és az étel egybefonódnak. Gondolkodtál azon, hogy ez miért van így?

– Sokáig nem  foglalkoztam ezzel. Jóízűeket ettem, és kész. Amikor alapsuli végén lefogytam, akkor három évig tartottam is a súlyomat, de a gimnáziumi években megint felkúsztak rám a kilók. Többen ingáztunk, várni kellett a buszra, olyankor mindig beültünk pizzára a Fornettibe, vagy egy finom melegszendvicsre. Aztán mikor hazaértem, megint csak ettem, mert sokszor farkaséhesen estem be, az iskolában ugyanis nem jártam ebédre. Elég rapszodikusan étkeztem, s mikor éhes voltam, mindig többet ettem a kelleténél.

– Aki össze-vissza eszik, az főleg este eszik sokat. Este is szeretsz enni?

– Én mindig szeretek enni! Szenvedélyes ember vagyok, emellett egy energiabomba. Mindent szenvedéllyel csinálok. Mikor dolgozom, akkor szenvedéllyel dolgozom, ha sportolok, akkor szenvedéllyel sportolok. Nem tudok olyan semmilyen, semleges lenni. Ma már tudom, hogy ez is a baj, mert azért néha meg kéne állni középen. Szóval, nekem tökmindegy, hogy milyen napszak van, mindig szeretek enni. Tudom, hogy vannak emberek, akik éjjel nyitogatják a hűtőt, de én nem ilyen vagyok. Édesszájú sem vagyok, csokiból beérem egy kockával. Édes helyett viszont bolondulok a sósért. Iskolás koromban nyáron elfagyiztuk és elcsipszeztük minden zsebpénzünket. Jókat hintáztunk, bicikliztünk, minden napra volt valami program, de ezeknek a programoknak általában része volt az étel is.

Az utcánkban van egy kisbolt, oda jártunk át nasiért, a másik utcában pedig az Almáskerti fagyizó volt a kedvencünk: itt egy öreg bácsi és nénike árulta a házi fagyit.

– Mikor először meséltél arról, hogy te igazából gömbölyű lány vagy, azt mondtad: a nagy fordulatot az életedben a nyitrai egyetemi évek jelentették. Akkor fogytál le olyanra, amilyennek megismertünk.

– Addig nem sportoltam rendszeresen. Ugyan időnként görkorizni jártunk a lányokkal, meg alapiskolában hét évig táncoltam, de tudatosan nem volt jelen az életemben a torna. Az, hogy szenvedélyes ember vagyok, azt is jelenti, hogy vannak az életemben nagy fogadalmak és nagy elhatározások. A koleszon ültem, facebookoztam, mikor szembe jött velem egy 30 napos kihívás. 30 napig  sportoljunk, majd töltsük fel az előtte-utána képet, a nyeremény egy proteincsomag volt. S én elhatároztam: igenis megnyerem ezt a csomagot. „Házi módszerekkel” kezdtem, hangos zenére felüléseket csináltam, váltott lábbal fel-le lépkedtem a pipereasztalkámról. Ezzel párhuzamosan elkezdtem fogyókúrázni, megvontam magamtól a finom falatokat. Nem ettem kenyeret, tésztákat, hizlaló ételeket, sem édeset, sem sósat. Levesen, saláta-csibemell kombón és tofun éltem. Az edzős oldalakon szépen szét van írva, hogy mi az a szénhidrát, a fehérje... S én habzsoltam a sok új információt, tanultam, igyekeztem mindent a legjobban csinálni. Alaposan beleástam magam a fogyókúrák világába. Később a tornát már profibb gyakorlatokkal folytattam, ugyanis az egyik csoporttársam bevezetett a fitnesz világába. Azonnal rabul  ejtett, kinyílt számomra egy kapu, valamit megint teljes erőbevetéssel csinálhattam! Mihi, a csoporttársam pontosan megmutatta, hogy melyik gép mire való, s a napi edzéshez is adott egy alap edzéstervet.

– Ezek szerint élvezted, hogy sportolsz?

– Emlékszem, mennyire nem kedveltem a kötelező futást a tornaórán, pedig a csodaszép bősi Amade parkban futottunk. Sokáig nem szerettem tornázni. Biztosan azért nem, mert nem én voltam az úr a testem felett... Nem volt meg bennem ez a mostani testtudatosságom. Futásnál az utolsók között értem a célba, de itt is arra törekedtem, hogy ne én legyek az utolsó. Igazság szerint, ha most kezdeném, már másként csinálnám: az edzést ugyanis nem jó hűbelebalázs módjára elkezdeni. Akkoriban például  a helyes testtartásra senki sem figyelmeztetett, s a guggolásokat rosszul végeztem. Ebbe a csapdába sokan beleesnek, mert kevés a jó edző.

– Milyen gyakran edzettél?

– Öt-hat alkalommal hetente. Belevetettem magam az új életembe! 76 kilóról lefogytam 55 kilóra. Ennek hét éve!

– Azt mondtad, hogy a barátod, akivel együtt élsz, nem vette észre, hogy fogyni kezdtél...

– Ez így igaz. Szerintem neki nem a kilók voltak a fontosak, nem amiatt választott engem, vagy választottuk egymást.

Ha van valami tanulság az én esetemből, ez az egyik, hogy az életben fontos dolgok azért nem a kilókon múlnak.

– Hány kiló voltál, mikor megismertünk?

– Akkor már 60 kilogramm. 55 kilósan már nem éreztem komfortosan magam, az már nem én voltam. A család is mondogatni kezdte: „Kiki, vigyázz, már nagyon lefogytál!” S igazuk volt, hiába voltam vékony, nem  éreztem jól magam a bőrömben.

– Mennyi idő alatt fogytál le?

– Nagyjából másfél év alatt. Közel hat évig tartottam a súlyomat.

– Megosztanád velünk, hogy mit érez egy sikeres fogyókúrázó? Milyen érzéseid voltak a kinézeteddel kapcsolatban?

– Egy idő után már nem foglalkoztam azzal, hány kiló vagyok. Átálltam egy másik életmódra, egy másik sínre. Szelfiket csináltam, lefotóztam magam a tükörben, és örültem annak, hogy egyre kisebb a hasam. Ez tovább vitt, motivált. Nem bánkódtam azon, hogy salátán és levesen élek; azon már réges-régen túl voltam. Ettem, amennyit ettem, s amennyi jólesett. Viszont nem fogyasztottam üres kalóriákat, nasikat. Lassacskán áttértem a normális étkezésre, felvettem egy másik ritmust. Minden másnap konditerembe jártam. Addig ment így, míg be nem ütött a koronavírus. Az jócskán beletenyerelt az életembe. A tornát nem tudtam folytatni, a fitnesz bezárt. Hiába étkeztem kíméletesen, rakódtakrám a kilók... Kibillentem az egyensúlyomból, mert volt bennem jó adag szorongás is. Nem tudtam kiengedni a feszültséget, hisz be voltunk zárva; a végén még covidos is lettem... De ezzel sok más fiatal is így volt, nem tudtak mit kezdeni a fölös energiáikkal.

 

– Ezek szerint nem létezik életmódváltás egy életre?

– Nem. Jön egy váratlan esemény, s az irracionális megint átveszi fölötted az uralmat. Régen, ha szomorú voltam, például vágyakoztam a szüleim után, akkor ettem. Vagy ha megbántott valaki, akkor  megvigasztaltam magam pár finom falattal. Ez ma is így van. Sokat olvasok erről, mert meg  akarom érteni, hogy mi történik velem. Sokáig nem voltam a tudatában annak, hogy igen, én is így működök. A végén arra jutottam, hogy az ételt nem lehet az első helyre helyezni, egy egészséges sorrendet kell felállítani. S azt is el kell fogadni, hogy minden ember életében vannak könnyebb és nehezebb időszakok. Ezzel együtt arra kell törekedni, hogy az utunk minél gördülékenyebb legyen.

– Az utóbbi időben észrevetted, hogy többet eszel?

– Nem eszem többet, inkább csak hülyeségeket. Vagyis megkóstolom a fagyit, eszem egy kekszet vagy estére gyümölcsöt. Ez utóbbiról tudjuk, hogy csak délelőtt szabadna enni, mert  nagyon cukros. Az a célom, hogy rendszert vigyek az étkezésembe. Nincs olyan, hogy bekapom a kávé mellett lapuló kis kekszet. Maximum havonta egyszer történhet meg az ilyen, mert ha minden nap „belefér,” akkor lassan én nem férek bele a nadrágomba. (Nevet.) Ha minden nap megeszem a kekszet, akkor eltűnik a kontroll. Észre sem veszem, és szokás lesz belőle. Ilyeneket tanulok.

– Most megint tornázol?

– Elkezdtem újra futni, igaz, nem megyek ki minden nap. Már tudom, nem  jó, ha fáradtan megyek le az edzőterembe, mert ott megint százhúsz százalékra akarok majd teljesíteni. Én ugyanis nem tudok „lájtosan” sportolni, mert akkor azt érzem, hogy nem csináltam semmit. Nyitrán, a fitneszben az edzők tátott szájjal lesték, hogy milyen őrült tempóban futok; nemegyszer edzés után még másfél órát futottam a gépen. Imádtam! Ma már tudom, hogy az energiáinkkal spórolósan kell bánni, másként elfogyhatnak.

Futni most is jó, mert közben el tudom engedni a zavaró gondolatokat, s már tiszta fejjel megyek haza. Nálam a futásnak is megvan a maga ceremóniája, ahogy a matcha tea ivásának is. Szeretem a szertartásokat. Egyedül járok ki, így nem kell más tempójához igazodni. De más tornákat is bevetek, most például a pilátesszel kacérkodom.

– Most tehát sportos terveid vannak? Sporttal próbálod leadni azokat a kilókat, melyek felszaladtak rád?

– Igen, ez a fő célom. Amíg a szervezet stresszes állapotban van, addig ragaszkodik a zsírpárnákhoz, mert azokkal védi magát. Az emberek különbözőképpen reagálnak a stresszre. Van, aki csontsoványra fogy, van, aki kibéleli magát zsírpárnákkal. Hát én ez utóbbi vagyok, nekem a párnácskáim gyarapodnak.

– Ha elmész egy étterembe, ott mit eszel?

– Általában a zöldséges, könnyű ételeket. Mókásan állok hozzá, vagyis azt mondom, hogy kóstolok: a paradicsomlevest és a cézársalátát tesztelem. Megsúgom, kevés helyen tudják jól elkészíteni... Arra  is figyelek, hogy mindig hagyjak maradékot a tányéron. Így nincs lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy sokat ettem. Kis trükkök, de ezek adják meg a biztonságérzetet. Aki hajlamos a hízásra, az nem ehet szabadon. (Mosolyog talányosan.)

– Nem zavar, hogy melletted a másik többet ehet?

– Dehogyisnem! De mára elfogadtam, hogy nekem más az anyagcserém, mások a génjeim. Ez rajtam kívülálló valami, amin nem tudok változtatni. A koleszon az unokatesóm esténként egész rúdnyi kolbászokat falatozott, mert otthon jól felpakolták; mégis pálcikavékony volt.

– Végezetül mit tudnál ajánlani a hízékonyaknak? Életük végéig ennyire tudatosan kell élniük?

– Az életben nem csak csendes időszakok vannak. Van háborgás  is, rossz események is bekopogtatnak. Ilyenkor előjöhet az ételéhség. Nincs egyetemes recept, mindenkinek meg kell találni a maga receptjét, hogyan bánjon el vele. Nincs örökérvényű fogyizós módszer, inkább csak stratégiák vannak; ezért keressünk, kutassunk, valamelyik csak beválik. Ám aki szeret enni, és hajlamos a hízásra, annak az élete örök harc lesz a kilókkal. Valahol ugyanis meg kell állni a hízásban, másként egészségünk bánja.