Tisztelt Szerkesztőség! Meglehet, sokan ítélnek majd el, mondván, jó dolgomban nem tudom, mit csináljak. Valószínűleg igazuk is van. Én mégis úgy érzem, meg kell osztanom valakivel az érzéseimet.
A főiskola elvégzése után rögtön férjhez mentem a gimnáziumi szerelmemhez. Voltak kétségeim a döntésem helyességét illetően, de a megszokás nagy úr, hát igent mondtam.
Az esküvő után egy évvel megszületett a kislányunk, két évvel később pedig a fiunk. Otthon maradtam a gyerekekkel, közben felépítettük álmaink otthonát, szépen be is rendeztük azt. Boldogok voltunk, az új otthon új színt vitt az életünkbe. Én viszont kezdtem egyre rosszabbul érezni magam, az orvosok pedig meg is találták az okát: rák.
Innentől pokollá vált az életünk: orvostól orvosig jártunk, kezelések követték egymást, végigszenvedtük a kemoterápiát, kapaszkodtunk még az utolsó fűszálba is. De megérte. Az orvostudománynak és az akaratomnak hála: meggyógyultam.
Nem beszélve arról, hogy közben a férjem gondoskodott rólam, a gyerekekről, az egész háztartásról. Ápolt, mikor a kemóról hazatérve rosszullétek kínoztak, és szépnek, sőt szexinek talált akkor is, mikor csomókban hullott a hajam.
Meggyógyultam. Évek óta tünetmentes vagyok. Csak a lelkem beteg. Szeretnék dolgozni, de egy kis faluban lakunk, távol a szülőktől, és nem tudjuk megoldani a gyermekek felügyeletét, főként, hogy a kisebbik nagyon sokat betegeskedik. Én pedig újra egyre rosszabbul érzem magam álmaink otthonában. Belefásultam a napi rutinba: a gyerekeket iskolába indítani, háztartást vezetni, mosni, főzni, takarítani. Én ennél sokkal többre vágyom.
Élni szeretnék, közösségbe vágyom, szeretném kipróbálni, hogy mire vagyok képes, hiszen dolgozni eddig még nem is volt alkalmam. A férjem pedig – bármennyire szeret is – nem érti, miért nem jó nekem otthon. Nem kell nélkülöznünk, anyagi téren mindent bebiztosít nekünk.
De a pénz nem minden. Én inkább megértésre és szabadságra vágyom. Ne értsenek félre, szeretem a férjemet, a gyerekeimet nem adnám semmi pénzért, de mégis egyre többször fordul meg a fejemben, hogy ki kell lépnem ebből a házasságból.
Ildikó
Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket! Amennyiben szeretnék velünk és olvasóinkkal megosztani örömüket, bánatukat, problémáikat, szívesen állunk az önök rendelkezésére: akár névtelenül vagy álnéven is írhatnak. Kérjük, az ímél tárgya ,,LEVÉLTITOK'' legyen!
Ímélcímünk: office [at] ujno.sk
