Molnár Erzsébet igazi művészlélek. Zenél, énekel – és csipkéből csodát művel. A csipkeverés fortélyait könyvből, egy édesanyjától kapott sóbányai csipketerítőnek köszönhetően tanulta meg.
De nem csak ez az, amit önszorgalomból, autodidakta módon sajátított el: kitűnően beszél olaszul és németül is. Ahogy ő mondja: „Mindent, amit jól tudok, magamtól tanultam meg”.
– Miért pont a csipkeverés?
– Mert megnyugtat, felüdít, pihentet. Talán furcsán hangzik, de bárhová megyek, a felszerelésemet mindig magammal viszem. Még az úton is alkotok. 1983-ban kezdtem el a csipkeveréssel foglalkozni, hosszú éveken át bedolgoztam az UĽUV-nak. Szlovákiában is jelentős hagyománya van a csipkeverésnek. Ebben a kis országban is összesen 17 féle csipke létezik, ezek közül én az úgynevezett szalagtechnikát gyakorlom. Az eltelt idő alatt jelentek meg munkáim különféle kézimunkával foglalkozó folyóiratokban, oktatóként nyári táborokban, tanfolyamokon vettem részt, és különféle tárlatokon jelentek meg munkáim.
2003-ban Dióspatonyban volt az eddigi legnagyobb kiállításom, majd 2005-ben részt vettem egy olaszországi kézműves találkozón. Utána abbamaradt, sőt, úgy voltam vele, talán már soha többet nem verek csipkét. Mígnem barátnőim noszogatására három évvel ezelőtt újra kézbe vettem az orsóimat.
– És nem is akármilyen sikerrel. A reneszánsz festő, Botticelli képei által ihletett munkájával egy Olaszországban megrendezett nemzetközi versenyen, 20 ország 93 indulója közül, az előkelő hatodik helyen végzett.
– Először 1998-ban vettem részt a Sansepolcróban megrendezésre kerülő csipkekiállításon. Munkámra felfigyeltek, s a főszervező, Paolo Piovaticci minden alkalommal szorgalmasan, de eredmény nélkül küldözgette nekem a meghívókat. Egészen 2009-ig, amikor is a verseny – kétévente rendezik meg – témájául Botticelli halálának 500. évfordulója alkalmából a testi és a lelki szépséget adták meg. A téma annyira megfogott, hogy nem tudtam nemet mondani. A lányommal közösen – ő textildizájnnal foglalkozik – dolgoztuk ki a mintát. Egy csipkeminta elkészítése ugyanis nem egyszerű feladat: vagy fél évig születik fejben és hónapokig papíron, maga a csipkeverés – mondhatni – már gyorsan megy.
29 évig hegedűtanárként dolgoztam Dunaszerdahelyen. Most pedig már harmadik éve Németországban idősgondozással foglalkozom. Egyelőre jól érzem magam kint, megbecsülnek.
– Botticelli talán legismertebb műve, a Venus születése szolgált modellül a csipkének, hiszen mi is fejezhetné ki jobban a szépséget, mint a szerelem istennője. A lelki szépség kifejezésére szimbólumokat választottam: liliomot és fehér rózsát, melyek az ártatlanságot és a tisztaságot jelképezik. A versenykiírásban szerepelt egy kitétel, miszerint a munkámnak tükröznie kell, hogy honnan származom. A madárpár díszes lyukacskákkal készült farka a keleti régiókra jellemző, míg a gránátalma a számomra oly kedves gömöri mintákban a termékenységet és a halhatatlanságot szimbolizálja.
Vénusz szemeit pedig aranyszállal dolgoztam ki: hiszen a szem a lélek tükre, és ha egy nő boldog, az a szemében látszik igazán.
– A verseny mellett részt vett a kiállításon is?
– Felkérést kaptam, hogy három vitrinben a magyarságra jellemző mintákat mutassak be. Hosszas töprengés után az egyik vitrinben gömöri mintákkal készült csipkéket, a másikban egy modernebb, hópehely mintás angolterítéket állítottam ki. Édesanyám nagynénjétől örököltem egy könyvet, melyben találtam egy függönymintát, amelyet egy magyar iparművésznő, Mógáné Reguly Margit készített. Ezt a mintát én átrajzoltam, és ezzel az ún. Móga-csipkével készült terítők kerültek a harmadik vitrinbe.
– Sokak számára a csipkeverés csak egy népi hagyomány, amelyet öreg nénikék gyakorolnak. Mennyire tud ma a csipke aktuális lenni?
– Én úgy érzem, hogy a csipke egyre aktuálisabb, folytonosan megújulni képes érték. Tulajdonképpen bármiből, ami hajlítható, például rézdrótból, készíthető csipke. A készülő termékeknek csak a fantázia szab határt. A csipke manapság nemcsak terítőket, hanem nyakláncot, fülbevalót, kulcstartót, könyvjelzőt, táskát jelent. Jelenleg engem is a kiegészítők világa vonz. A titkos vágyam pedig az, hogy a lányommal közös kiállításunk legyen.
