Évekkel ezelőtt egy kislányt fotóztunk lapunkba az anyukájával. A vöröses hajú, aranyos kislány először megszeppenve nézett a kamerába, majd egyre jobban feloldódott.
Akkor még senki sem sejtette, hogy pár év múlva majd ezt a kislányt, a hetényi Danis Grétát, a világ legjobb fotósai fogják lencsevégre kapni.
– Nem sejthette senki, mert kevés lány van, aki hallani sem akar a modellkedésről. Engem is többször megállítottak a plázákban, hogy nem lenne-e kedvem a fotózáshoz. Mindig nemet mondtam. Aztán három éve találkoztam Csöbönyei Ritával (ismert modell volt), aki egy magyar modellügynökség menedzsereként dolgozott. Ő korrektül, őszintén elmondta, hogy ha igent mondok, mire is kell számítanom. Két héttel a fotók elkészülte után már nyolc modellügynökség jelezte vissza: szeretne velem dolgozni. Akkor kezdtem felfogni, valójában mibe is csöppentem, amikor egy hónappal később megérkeztem első „munkám” helyszínére, Koreába.
– Egyedül utaztál, vagy a szüleid kísértek?
– A szüleim aggódtak, féltettek – de elengedtek. Megbíztak bennem. Tudták, hogy viszonylag jól beszélek angolul, és elég talpraesett vagyok, emellett meg tudom különböztetni a jót a rossztól. Egyébként az ázsiai országokban a modellügynökségek úgy vigyáznak ránk, mint a hímes tojásra. Nagyobb tiszteletet, odafigyelést kapunk, mint Európában.
– Volt rá példa, hogy megpróbáltak rossz irányba vinni?
– Nem. Nekem ugyanis a modellkedés nem az életcélom. Nincs szükségem arra, hogy bulikban szerzett kapcsolatokkal próbáljam megerősíteni a pozíciómat.
Szerintem az a legjobb ajánlólevél, ha valaki maximális odaadással végzi el a feladatokat. Én pedig, talán túlságosan is, maximalista vagyok.
– Hogy telik egy átlagos napod a fotózásokon?
– Fotózás előtt elkészítik a sminkemet és a frizurámat. Ez átlagban úgy két órát vesz igénybe. Maga a fotózás öt-hat óra, kisebb szünetekkel. Közben őrületes tempóban öltöztetnek át. A „haute couture” ruhák gyakran nincsenek is összevarrva, a stylistok csak úgy ránk tekerik azokat. Érdekes látni, hogy egy darabka anyagból mit lehet varázsolni, de persze azért néha elvetik a sulykot. Egyszer lánckabátban fotóztak, a súlya vagy tíz kiló volt, máskor meg tél közepén egy szál muszlintunikában töltöttem kint az egész napot.
– Mit szeretsz jobban: a fotózásokat vagy a divatbemutatókat?
– Szeretem mindkettőt. A fotózásokon több teret kapok, ott „átjöhet” az egyéniségem. A divatbemutatók világa viszont lehengerlő! A divat ott és akkor szó szerint él és mozog. Egy-egy castingra több száz lány jelentkezik, és ebből választják ki a legjobb tizenvalahányat. Ezért is örülök, hogy először Ázsiában lettem ismert. Odakint sikerült megtanulni a szakmát, rutint szereztem, és ez fantasztikus előnyt jelent az európai válogatókon. Egy Prada- vagy Dior-bemutatóra az életben csak egyszer van esélye bejutnia az ember lányának.
– A divatbemutatókon viselt ruhákat, cipőket egyenesen rátok szabják?
– Az összes cipő 39-40-es méretben készül, míg a ruhák S-esek. A ruhaméret általában nem szokott gondot okozni, de vannak ismert modellek, akik azért nem tudnak divatbemutatókat vállalni, mert kicsi a lábuk. Kivételt csak az igazán befutott csúcsmodellekkel – mint az amerikai Lara Stone – tesznek. Az ő kedvéért legyártják a lábbeliket 36-os méretben is.
– Chanel Imanról láttam egy lesifotót, amelyen ugyanazt a ruhát viselte az utcán, mint az egyik divatbemutatón. Előfordul, hogy a bemutató végén megkapjátok a ruhákat?
– A ruhákat sose. Néha kiegészítőket, esetleg apróbb ajándékokat kapunk. Vannak lányok, akik kuncsorognak – nekem ez ciki. Viszont Kate Moss és Iman, vagyis azok a modellek, akik benne vannak a top 20-ban, a nagy divatházak új kollekcióit rendre megkapják. A divatdiktátorok számára ez esély az olcsó és igencsak hatékony reklámra.
– Harpers Bazaar, Tatler, Elle és még sorolhatnám, hány magazin címlapján szerepeltél Dior, Vuitton, Prada ruhakölteményekben. Mit viselsz a szabadidődben?
– Mivel a castingokra, bemutatkozásokra Európában – erre Párizsban fektetnek nagy hangsúlyt! – kizárólag feketében lehet menni, így a ruhatáram kilencven százaléka fekete ruhadarabokból áll. A harsány, rikító színeket különben sem szeretem.
Hozzám a visszafogott, nőies elegancia áll közelebb. A kedvenc márkám a Prada és a Vuitton.
– A komáromi Selye János Gimnázium magántanulója vagy, de mikor itthon vagy, rendszeresen bejársz órákra. Nem furcsa Tokió, London vagy Párizs után visszazökkeni a diákéletbe?
– Nehéz az átállás. Általában napokba telik, míg ráhangolódok az új közegre. A tanulás számomra nem okoz gondot. Bárhová is utazom, a pihenőnapomat, a vasárnapot tanulással töltöm. Fontos, hogy megtartsam a kiváló tanulmányi előmenetelem, mert Angliában szeretnék továbbtanulni.
– Csak nem egy angol „herceg” hódított meg?
– Dehogy. Egyébként külföldön soha nem ismerkedem idegenekkel. A fiú modellek meg?! Az egyik fele metroszexuális, a másik meg – inkább nem mondom. Viszont ennek is megvan a jó oldala, mert legalább nem féltékeny a barátom, akit nem máshol, mint a suli folyosóján ismertem meg. Ő végzős, az orvosi egyetemre készül. S hogy mit hoz számunkra a jövő? Majd meglátjuk!
