Domsitz Mártonnal (25, Somorja), vagyis Marcival szaktársak voltunk az egyetemen. „Te kicsi vagy még ehhez!” – hecceltük néha, mivel ő volt a legfiatalabb a csoportban. No meg mert mókásan hatott a kicsi jelző Marci esetében, aki a maga 210 centijével még kosárlabdás berkekben is magasnak számít!
Magas nőként egész eddigi életemet különböző megjegyzések kereszttüzében éltem. Kisiskolásként még aligha zavart, hogy a szamárlétra legelején álltam, s hogy a fiúkat vagy fél fejjel lehagytam. Tinikoromban azonban rengetegszer elbizonytalanodtam. Vajon normális-e, hogy mindenem „olyan nagy”? Lehetek-e egyáltalán nőies a 178 centimmel és a 41-es lábammal? (Fotó: Dömötör Ede)
Marci és legnagyobb szenvedélye: a kosárlabda. A játékot viszonylag későn, 17 éves korában kezdte, tehetségének köszönhetően azonban hamar a szlovák élvonalba tört. Mi pedig jobb riportalanyt aligha találhattunk volna nála, ő tényleg a magasságából kovácsolt előnyt.
Ma már persze tudom, hogy ugyanúgy lehet nőies egy alacsony körtealkat, mint egy magas homokóraalkat, hisz a nőiség sokkal inkább a tartás és a kisugárzás elegyéből fakad. A 178 centimből nem adnék egyet sem. Mégis, kicsit zavar, hogy az emberek a külső adottságokhoz továbbra is ennyi bélyeget és sztereotípiát kapcsolnak.
Mi lenne, ha felvennénk a harcot a stigmák ellen? – fogalmazódott meg bennem a kérdés. Ha bemutatnánk néhány különleges adottságokkal rendelkező személy útját, és egy kicsit az ő szűrőjükön át is láttatnánk az életet, talán mindannyian meglátnánk: amennyire másak, annyira hasonlók vagyunk. Következzen hát egy kivételesen magas férfi, Marci története!
– A bölcsészkaron az egyedüli fiú voltál a csoportunkban. Mégis, hiába sétált melletted egy csomó csinos lány, mindig te kerültél a figyelem középpontjába...
– Az emberek úgy vannak kódolva, hogy oda néznek, ahol valami szokatlant látnak. Nagyon ritka, ha valaki nem így tesz.
Persze azért van különbség a diszkrét pillantások és a bámulás között. Utóbbi sokat elárul az illető intelligenciájáról.
– Előfordul, hogy meg is szólítanak a bámészkodók?
– Persze. Naponta megesik, hogy idegenek odajönnek hozzám, és megkérdezik, hány centi vagyok. Amikor aztán válaszolok, a többség sarkon fordul és elmegy. Kíváncsi lennék, mihez kezdenek ezzel az információval! (Nevet.) Aztán olyan is van, hogy valaki mindenfajta megszólítás nélkül elém áll, hogy „hű, mekkora vagy!”. De természetesen nemcsak negatív példák vannak. Sokan kedvesen, tisztelettudóan érdeklődnek. Rengeteg ismeretségem alakult ki úgy, hogy valakivel a magasságom révén beszélgetni kezdtünk. Viszont abban is biztos vagyok, hogy nem minden magas ember beszél erről szívesen. Ha látjuk, hogy valaki vonakodik válaszolni, ne firtassuk a témát!
– Van olyan határvonal, amire azt mondod, hogy ezt már ne lépjük át?
– Engem az elcsépelt viccekkel lehet leginkább kikergetni a világból. A kedvencem az abszolút fantáziadús „milyen ott fent az idő?”, ami se nem kreatív, se nem humoros – pláne ha aznap ötödjére hallja az ember. Pár éve jött hozzánk egy szerelő, és elkezdte mesélni, hogy a kisfia most lesz hétéves, s idén is nagyszabású bulit szeretne neki szervezni. Tavaly elhívott egy bohócot, most viszont jó lenne, ha én mehetnék, mert a gyerek biztosan örülne egy óriásnak.
– Tinédzserként hogyan birkóztál meg a magasságoddal?
– Nehezen. Főleg mert gimis koromban nyúltam meg nagyon. Nem mondom, hogy azelőtt alacsony voltam: a szüleim is magasak, én is a magasabbak közé tartoztam, de sosem én álltam legelöl a tornasorban. Úgy 14-15 éves lehettem, amikor egy nyár alatt hirtelen annyira megnyúltam, hogy tíz centit nőttem. S ez a növekedés később sem állt meg. Tizenhat éves koromra elértem a 2 métert, és nagyon féltem attól, hogy hol fogok megállni. Mindemellett nagyon vékony voltam, s ízületi problémáim is adódtak, mert a testem többi része nem tudott olyan tempóban növekedni, mint a csontjaim. Lelkileg eléggé padlóra kerültem, már közösségbe sem jártam szívesen.
– Semmilyen eszköz nem létezik, hogy megállítsák a növekedést?
– Az egyetlen módszer a hormonterápia, de ez egy nagyon komoly procedúra – személy szerint senkinek sem ajánlanám. Ha valaki mégis úgy érzi, hogy nincs más lehetőség, konzultáljon endokrinológussal.
Szerintem senki sem érdemli meg, hogy úgy kezeljék, mint valami cirkuszi látványosságot, és egy kalap alá vonják a bohóccal meg az elefánttal. De az alacsonyakat, a vékonyakat vagy az elhízottakat, sajnos, ugyanígy stigmatizálják.
– Csúfoltak valaha a magasságod miatt?
– A közvetlen környezetemben szerencsére nem. Olyan osztálytársakkal voltam körülvéve, akik inkább segítettek és támogattak. Persze ugrattak is sokat, viszont csak egészséges keretek között. Őszintén szólva nem tudom, mi lett volna, ha ez az egész kisebb koromban történik. Hisz alapiskolában már azért is képesek szívatni egymást a gyerekek, ha valaki egy kicsit is más, mint a többiek. Azt hiszem, egyetemista koromra sikerült helyre tennem magamban ezeket a dolgokat.
– Mi segítette az önelfogadást?
– A sport. Nemcsak abban segített, hogy elfogadjam magam, de abban is, hogy egyenesen előnyként tekintsek az adottságaimra. Onnantól pedig, hogy több önbizalmam lett, elkezdtem még jobban figyelni magamra, és stílust váltottam. A barátnőmtől szintén rengeteg támogatást kaptam, neki is sokat köszönhetek.
– Apropó, sport. Viszonylag későn kezdted, mégis hihetetlen sikereket értél el benne. Hogy jött a kosárlabda az életedbe?
– Teljesen véletlenül. A nagyudvarnoki rockfeszten buliztam, amikor odajött hozzám egy srác: „De jó magas vagy, nem lenne kedved kosarazni?” Mire én rögtön rávágtam, hogy dehogyis ne lenne. Helyben meg is egyeztünk, hogy a következő edzésükre már én is elmegyek: lényegében így kerültem Szerdahelyre, ahol 2. ligás férficsapat működik. Mindig is érdekelt a kosárlabda, biztattak is, hogy jó lehetnék benne, de Somorján valahogy nincs hagyománya a férfikosárnak. Meg aztán úgy voltam vele, hogy mivel nem kezdtem időben, talán már nem is lenne értelme…
– Olyannyira lett értelme, hogy végül a pozsonyi Interben, vagyis a profik között kötöttél ki.
– Lényegében a 210 centim kompenzálta azt a hátrányt, ami a lemaradásomból fakadt. Ha 180 centi lennék, s szintén 17 évesen döntöttem volna úgy, hogy kosarazni szeretnék, abból már nem sült volna ki semmi. Tehát az én esetemben abszolút igaz, hogy a magasságom miatt lettem kosaras. Ezenfelül persze rengeteg energiát, lemondást és türelmet kellett belefektetnem, hogy feltornázzam magam. Sajnos, most éppen egészségügyi kényszerszüneten vagyok, s nem tudni pontosan, mikor térhetek vissza a kosárlabdához. Addig is masszőrként dolgozom, és humánkineziológiát (az emberi fizikai teljesítménnyel és a mozgáskultúra fejlesztésével foglalkozó szakág – a szerk. megj.) hallgatok a budapesti Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetemen.
– Bocsánat a laikus kérdésért, de minden kosaras hasonlóan magas?
– Az attól függ, milyen poszton játszik. Például egy center – tehát a kosár alatti játékos, ami én is vagyok – nem nagyon él meg 2 méter alatt. Míg egy irányítónál jobb, ha fürgébb, mozgékonyabb. Náluk nem ritka a 180 centis magasság sem.
A szlovák Extraliga legmagasabb játékosa különben 224 centiméter, tőle még én is jócskán le vagyok maradva.
– Ilyen extrém méretekre könnyen talál az ember ruhát?
– Nem. Számomra a cipővásárlás a legnehezebb: 52-es lábam van, ehhez jobb helyeken már evezőt is adnak! (Nevet.) Sportcipőt még csak-csak találok, alkalmit viszont elég nagy kihívás. (A Zalando és a Spartoo webáruházakban szoktam nézelődni.) A ruha valamivel kisebb gond, főleg most, hogy divat az oversize, a slim fit és a bokavillantás. Nem mondom, hogy az átlagos üzletekben bármelyik ruhadarab jó, de azért mindig akad.
– A hétköznapokban mik a legnagyobb előnyök és hátrányok?
– Szeretem, hogy könnyen észrevesznek. Annyira könnyen, hogy a 2016-os foci-Eb-n Marseille-ben a magyar–izlandi meccsre igyekvő több tízezres tömegben kiszúrt néhány ismerős, akikről fogalmam sem volt, hogy ők is a meccsre jöttek. (Nevet.) Ami hátrány, hogy a világban minden az átlagos magasságú emberekre van szabva, legyen az ajtókeret, asztal, szék vagy tömegközlekedés. Autóból szintén nem vezethetek bármilyent, egyszerűen nem férek bele. Ezek kellemetlenné tudják tenni a hétköznapokat, de az ember alkalmazkodik hozzájuk.
– S mi a helyzet az ismerkedéssel: a magas férfiak a magas nőket nézik meg?
– Inkább az „ellentétek vonzzák egymást” elv működik! Egy csomó NBA-játékosnak (észak-amerikai profi kosárlabdaliga – a szerk. megj.) van nagyon alacsony barátnője. Az én párom egyébként 170 cm körüli. Mellettem picinek tűnik, de nekem igazából sosem számított, hogy egy lány milyen magas.
– Ha mostani fejeddel tanácsolhatnál valamit a tinédzserkori énednek (vagy a veled egy csónakban evező tiniknek), mit mondanál?
– Ha most nehéz is, tartsanak ki, mert az élet bebizonyítja majd, hogy ez egy wow-faktor, amiből rengeteget meríthetnek. Ne hagyják magukat mélabúba süllyedni, inkább keressenek új hobbit, sportoljanak, esetleg változtassanak picit a megjelenésükön. Ha tehetik, csak olyan emberek társaságában töltsék az idejüket, akik ebben támogatják és erősítik őket. Különben is, egy olyan világban, ahol futószalagon termelik az „egyéniségeket”, jó egy kicsit másnak lenni. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy át kell csúszni abnormitásba, és figyelemfelkeltés céljából mindenfajta divathullámra fel kell ülni: nem! Az átlagossággal sincs semmi gond.
